Anyává válni nem érdem. Elég jó anyává válni, az igen.

Meddőség, más egészségügyi vagy párkapcsolati probléma, bántalmazotti múlt, karrier, a vágy hiánya, tudatos döntés és talán még pont annyi oka lehet annak, ha egy nőnek nincsen gyereke, mint ahány nőnek nincsen gyereke. De vajon hány oka van annak, hogy valaki anya lett? Szerelmi beteljesülés, kíváncsiság, önmegvalósítás, ösztön, időfrász, vágy, nyomot hagyni, szokás? Tanács Eszter „Nők gyermek nélkül”című interjú-kötetének megjelenése óta elég csak a hazai családpolitika meghatározóinak nyilatkozatait olvasni, hallgatni, hogy lássuk, nagyon fontos könyv született.  Talán Jolán gyerekes nőként olvasta el és nem könyvajánlót írt.

„Egy nő, aki még nem szült, olyan, mint egy kút, amiből még sohasem húztak fel vizet”– mondta búcsúzóul minden magyarázó átkötés és bármilyen személyes felhatalmazásom nélkül  22 éves egykori önmagamnak a hatvan feletti népszerű tévés személyiség, amikor a MUOSZ újságíró tanoncaként, aktuális dolgozatom átbeszélését befejeztük. Mai ötven feletti fejemmel kikérném magamnak ezt a határsértést, sőt, bumfordi ajtóberúgást, bár az ötvenes énemnek talán már úgy hangozna a kéretlen tanács, hogy azért legalább törekedjek ne egyedül megöregedni, mert nőként az bitang nehéz lesz, isten nyugosztalja. Mert miről is szólt ez a mondat, ez a gesztus? Hogy ketyeg az óra, hogy ha nem figyelek könnyen lejár a szavatosságom, hogy ha nem szülök, akkor nem teljesítem be a hozzám fűzött reményeket, hogy ő apám helyett apám és hát aggódik értem?

Ez a régi jelenet többször is eszembe villant azokban a hetekben, amikor olvastam Tanács Eszter „Nők gyermek nélkül” című, nemrég megjelent interjú-könyvét. Hetekben, igen, nem elírás, mert annyiszor tettem le a könyvet közben egy-egy húzósabb fejezet és történet után, hogy hetekig tartott, mire a végére értem. Ez a könyv helyenként övön aluli, sőt még lejjebbről jön, fájdalmas is. A megjelenése óta számtalan helyen leírták már, hogy nagyon fontos könyv született.

Ma, amikor a csapból is az folyik, hogy a négygyerekesek a legboldogabbak, hogy a gyerek már nemzetbiztonsági kérdés és hogy a hazának is szül, aki hármat szül, hogy asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség, és amikor a szinglihordákat fenyegető szingliadó már nem légből kapott hülyeség, hanem parlamenti képviselők hagymázas fenyegetése, akkor ez a könyv egy nagyon bátor és tisztességes kiállás.

Kiállnak ők, a gyermektelen nők és ki kell állnunk nekünk, akik őket olvassuk, mellettük és értük.  Annál is inkább, mert ez a könyv olyan, mint a gyerekünk, szembesít, ha akarjuk, ha nem. Mert nem csak azokról szól ez a kötet, akik „érintettek” – már a szó is mennyire elidegenítő – hanem valójában minden nőnek és minden nőről szól, gyerekkel vagy gyerek nélkül. Mert anyává válni önmagában nem érdem. Elég jó anyának lenni, az igen.

A kötetbe került interjúk leírt változataiban egyetlen kérdés sincs, monológokat kaptunk.  Kérdéseket valójában mi tehetünk fel, önmagunknak, hogy aztán ugyanolyan őszinteséggel igyekezzünk is megválaszolni őket, ahogyan ők tették.  Nők, akik egészségügyi okok, betegségek miatt nem esnek teherbe, kérdés, vajon én felelősséget vállalok eléggé a saját testemért, egészségemért, a saját jól létemért? Nők, akik a hivatásuknak, munkájuknak szentelve magukat, tudatosan egy másik utat választva teljes életet élnek a szülővé válás nélkül is, kérdés, vajon én hányszor helyeztem előrébb a munkát, a határidőt, mint egy összebújós beszélgetést vacsora után? Nők, akik egyszerűen nem olvadnak el a kisbabák láttán, nem kezdenek hozzájuk gügyögni és nem, nem akarják őket rögtön ölbevenni, ringatni, hazavinni, kérdés, vajon én hányszor viselkedek magam is úgy, ahogy a társadalmi konvenciók elvárják, csak  hogy olajozottan működjenek  a hétköznapjaim? Nők, akik nőket szeretnek tisztán és szabadon, de vajon én is képes lennék tiszteletben tartani a lányom minden választását, ahogy azt hinni szeretném?

Én 30 évesen, akkoriban öreg, kórháznyelven már-már veszélyeztetett gravidaként szültem a lányomat. Zsigerileg, kételyek nélkül, úgy váltam anyává, ahogy a napnak vagy az esőnek örül az ember. Jön, itt van, jó így, nem kérdezel senkit, hogy miért van így, kézenfekvőnek veszed. Talán azóta se,  soha és  semmiben nem voltam olyan biztos, hogy ez így lesz rendben, hogy mostantól összetartozunk vele. Ajándékot kaptam, a vele járó felelősséggel való igazi szembesülés csak később jött.

Anyaként olvasva ezeknek a gyermektelen nőknek a történeteit, minden fejezet egy kérdés volt önmagamhoz is, mind ugyanazt az örök kérdést kerülgette, vajon én elég jó (anya) vagyok-e?

A könyvbemutatóhoz kapcsolt a kiadó egy izgalmas nyilvános beszélgetést is. Az eseményre készülve felmentem annak facebook oldalára. Az egyik érdeklődő megkérdezte, hogy a 7 éves gyereke után is kell-e majd belépőt fizetnie. Mire egy másik érdeklődő nő, kissé kioktatóan kérdőre vonta, ugyan minek hozná el a kiskorú gyerekét egy ilyen nehéz témájú találkozóra, ez nem gyereknek való.  Szó szót követett, én meg csak ültem a monitorra meredve és azon gondolkodtam, hogy minden személyes körülmény ismerete nélkül, vajon miért gondoljuk, hogy jogunk van ítélkezni egymás döntéseiről a legapróbbnak tűnő dolgoktól a legnagyobbakig, és min is  múlik, hogy éppen működik-e az egymás iránti  empátiánk? Az biztos, hogy nem a gyereken.

A teremben aztán nem láttam gyereket. Gyermek nélküli lett a beszélgetés, de korántsem terméketlen.

Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül, HVG könyvek, 2019

Talán Jolán