Az év szava: Isobue

Szabadlevegős búvárnők: már a kifejezés is gyönyörű és irigylésre méltó. Sport, tánc, hang és ritmus; mai és évezredes tudások és tapasztalatok, Japánban és Koreában. Erős hagyományokra épülő női közösségek. Munka és szabadidő a tengeren. Minden, amire egy szabadon lélegezni vágyó nőnek szüksége van. Negyvenen innen és túl. Frazon Zsófi 2019-ben mélyen magába szívta, bent tartotta, majd jó időzítéssel kifújja.

Ha idén nincs a gyorsúszás, akkor talán a nemzeti sellők, a tenger asszonyai sem hatnak rám ily nagyon. De volt a gyorsúszás. A legnagyobb figyelem a levegővételhez kellett: mélység, ritmus, tempó. Nem először fontosak az életemben. Tánc, gátfutás, hangképzés, jóga – mindenhol figyelni kell a levegőre. Ha egyszer megtanít valaki rendesen lélegezni (engem 16-17 évesen magánének tanárom tanított: rekeszizom, légoszlop), akkor a későbbi rátanulások csak izgalmasabbá teszik. A gyorsúszás háromütemű ritmusa új tapasztalat volt. Emlékeztetett a gátfutásra (orron be, szájon ki, lépésszámolás, ugrás, összehangolás), mégis teljesen más volt. A víz miatt. Elég sokat nyeltem. Innen néztem hát a japán és koreai szabadmerülő halásznőket is. De kezdem az elején!

Talán tíz-tizenöt évvel ezelőtt láttam egy fekete-fehér fotót. A képen egy felszabadultan nevető, acélos, mégis lágy testű ázsiai lány volt látható, vászon forrónadrágban, meztelen felsőtesttel, kendővel a fején. Lendületesen jött ki a vízből, és cipelt valamit. Mögötte tenger, talán szikla, homok. Intenzív képként élt bennem, de kontextusán nem gondolkodtam. Talán hatvanas évekbeli divatfotónak gondoltam. Aztán nyáron Andrea küldött egy angol cikket a tradicionális japán szabadlevegős búvárnőkről. Ebben olvastam a nemzeti sellő fordulatot. Japánul ama, a tenger asszonya. Újra felbukkant az emlékezetemből a fekete-fehér fotó. Már ekkor éreztem, írni fogok róla. Majd hónapok múlva nyomozásba fogtam: találtam két múzeumot, Japánban és Koreában, meglett a fotó is, és rábukkantam a légzésre is. Úgy nevezik: isobue.

Az ama merülők túlnyomórészt nők. A történeti és közösségi emlékezet 2000 éves hagyományról beszél, a régészet azonban akár 5000 évig is visszavezeti a szabadmerüléses halászkultúrát. Kagyló- és gyöngyhalászok voltak, és az 1960-as évekig meztelenül, vagy ágyékkötőben merültek. Ekkor váltottak egy tunikaszerű fehér vagy világos vászonruhára – a fehér színről amúgy azt tartották, távol tartja a cápákat. Kendőiket és törölközőiket szerencsehozó és a biztonságos merülést biztosító szimbólumokkal díszítették: gyakran hullámokkal és csillagokkal. Hálót vagy fa dézsát úsztattak a vízen, abban gyűjtötték a zsákmányt, szinte egyetlen eszközük egy véső és késszerű szerszám, amit a kisebb sziklák mozdítására és a zsákmány felnyitására használtak. Hagyományos halászeszközeiket még ma is használják, de már gyakran merülnek búvárruhában. Átlagos merülési mélységük 5-12 méter, de a legjobb ama merülők akár 80-85 méter mélyre is lejutnak. 50 másodperc az átlag, de van ama, aki két percet bír egy levegővel. A tudás, a tanulás, a képességek és a tenger összjátéka.

Az ama búvárkodás jellemzően anyáról, nagyanyáról száll lányaikra. A gyerekek 6-7 évesen kezdenek úszni, 12 évesen már speciális merülési technikát tanulnak, és akár 80 éves korukig merülnek. A szabadlevegős halászmunka erős női közösségeket teremt: együtt dolgoznak, együtt szocializálódnak, a merülések szüneteit is együtt töltik az amagoya nevű kunyhóban, ahol főznek, teáznak, majd beviszik a zsákmányt a helyi piacra. A tengerparthoz közel kis szentélyeket emelnek, ahol időről időre megköszönik a halászszerencsét és a biztonságot isteneiknek. Az ama női közösséget a tágabb lokális közösség is tiszteletben tartja – imádkoznak sikereikért. A közösség megtartása és a tudás átadása azonban egyre nehezebb: a fiatalok ma már a környékbeli városokban keresnek munkát. A turizmus azonban felfedezte a jelenséget: a tengerparti pihenőkunyhókban a nők vendégeket fogadnak, ételeket főznek és mesélnek az életükről.

Japán és Dél-Korea 2012-ben javaslatot tett a japán (ama) és a koreai (haenyeo) női búvárkodás, az ehhez kapcsolódó hagyományos helyi tudásnak a szellemi kulturális örökség listára vételére (UNESCO). Japánban a legnagyobb ama közösségek a Mie prefektúra területén, míg Dél-Koreában Jeju (ejtsd: Dzsedzsu) szigetén vannak. Mindkét területen van helyi múzeum, melyek gyűjtéssel, kutatással és kiállítással támogatják a tradíciót. A japán Toba Sea-Folk Museum és a dél-koreai Korea Haenyeo Museum közösségi szerepet is betöltenek, és kooperációban dolgoztak az UNESCO-listára kerülésen.

Az ama merülőkkel kapcsolatos keresgélés közben arra a fotóra is rátaláltam, amely az emlékezetemben élt. A kép egy nagyobb sorozat része, melyet Fosco Maraini olasz fotográfus készített az ötvenes években, 1962-ben pedig kötetben is megjelent: The Island of the Fisherwomen címen. Képein sajátosan feszül egymásnak tradíció és modernitás. Egy több ezer éves kultúráról beszélünk, miközben felszabadult és kisportolt női testeket látunk, a szárazföldön és merülés közben. A fekete-fehér fotográfiákon azonban nem lehet nem észrevenni a fehér európai férfitekintet koloniális pillantását, az egzotikus női testek iránti csodálatát. Az utazók és a kulturális antropológusok képeihez képest dinamikusabb, eseményszerűbb világot látunk – bár festői/művészi beállítások is bőven akadnak a sorozatban. Maraini koloniális pillantása a hatalom és uralás dinamikája helyett (mellett?) a csodálat regiszterében mozog: felszabadult és modern női testeket ábrázol, festőien fogalmaz, mégis önálló egzisztenciával és foglalkozással bíró közösségként mutatja a japán ama merülőket. A fotósorozat beszédes hiánya, hogy idős nőket alig látunk a képeken. Holott.

De miért nők? Helyi magyarázat szerint azért alkalmasabbak a nők a szabadmerüléses halászatra, mint a férfiak, mert testzsíreloszlásuk – a testzsíreloszlásunk – ideálisabb a férfiakénál. A hideg víz és a felszín alatti nyomás olyan speciális fizikai terhelés, amire éveken keresztül kell készülni. Az ama merülők életkora mégis nagyon magas, hosszú életet élnek, amit általában épp a búvárkodással, a fizikai karbantartással és edzettséggel magyaráznak. A merüléshez szükséges úszás és technika mellett a megfelelő légzés, a beszívás, benntartás és kieresztés a legfontosabb hagyományos tudás, amit egy ama merülőnek még fiatalon el kell sajátítania. Ennek pedig nemcsak a technikája, hanem a hangja is jellegzetes: a kiürített tüdő teleszívása után a levegő belső keringetését nevezik isobue légzéstechnikának, amihez egy sípot is használnak: a felszínre érkezéskor ebbe engedik a levegőt. Ennek élettani (és talán rituális) szerepe és jelző funkciója is van: hallhatóvá teszi a többi ama számára, hogy a merülő megérkezett és rendben van. A merülés zenei kerete egy koppantással indul – a csónak vagy a favödör oldalán –, majd egy elnyújtott sípszóval fejeződik be. És mindez ritmikusan ismétlődik, rövid pihenésekkel, órákon át – évek, évtizedek, évszázadok, évezredek óta. Az isobue légzés és a sípba fújás hangja pedig bekerült Japán 100 hangja (100 Sounds of Japan) közé.

A japán és koreai múzeumok kutatásai szerint drámaian csökken a nemzeti sellők, a tenger asszonyainak száma: a Toba Sea-Folk Museum 2010-es felmérés szerint akkor 2174 ama élt, ami a negyven évvel ezelőtti adat egyhatoda. Dél-Koreában 2011-ben 4881, ami negyven évvel ezelőtti adat egyötöde. A szellemi kulturális örökség listába vétel – a lokális és kulturális logika szerint – jelenthetne egyfajta védelmet. De ehhez környezetvédelmi és ökológiai szempontokat is figyelembe kell venni, ami egy sokkal komplexebb tengerhasználati és halászati kultúrát jelent. Az ama merülők iránti érdeklődést viszont a szabadmerüléses búvárkodás iráni figyelem is élénkítette: a szabadlevegős merülés ma már sport is, amelynek technikai közegébe jól integrálhatók a hagyományos és lokális tudások. A tudás és a légzés ereje.

A Szerző eddig megjelent írásai:

Wave Lady