IMG 4094

Hazajöttünk. Hét hónap történetének végére felkerült a Korona.

Borcsa konfliktuskezeléssel foglalkozó mediátor, tréner és kutató, Balázs informatikus-cégvezető, két kislányuk van.  Mindketten meg tudták oldani, hogy alkalmankénti rövid hazautazásokkal, de távmunkában dolgozzanak Brightonból. Visszatekintve úgy látják, hogy  nagyon jót tett négytagú családjuknak,  hogy  új módokon  tanultak meg kapcsolódni egymáshoz és másokhoz. Egy évre tervezték a nagy kalandot, aminek végére felkerült a Korona, így  hét hónap után hazajöttek. Akár csalódottak is lehetnének, ha nem azt tanulták volna meg odakint, mennyire sokat adhat a változással együtt élni. Fellegi Borcsa írása.

Hazajöttünk Angliából több mint egy hónapja. Egy fél nap alatt – tartva a hirtelen jött határlezárásoktól – egy-egy bőröndbe pakoltunk mindent, amire szükségünk lehet itthon. Kinn maradt az autó, bevetve az ágy, az utolsó bevásárlásunk finomságai a szomszédnál, szóval kicsit hektikusan, de eljöttünk.

Most úgy érzem, nagyon jó döntés volt hazajönnünk. Az, hogy itthon lehetünk egy kerületben, városban, országban a barátainkkal, családtagjainkkal, még karantén idején is könnyebbé teszi az izolációt.

Sokan kérdezik, hogy látjuk, mit adott ez a közel 7 hónap nekünk. És hogyan éljük meg a hirtelen jött hazaköltözést. Arra, hogy igazán mit adott ez a bő félév az életünkhöz, azt hiszem, hogy csak később fogunk tudni válaszolni. De bizonyos dolgok már most megfogalmazódtak.

Két évig terveztük a kimenést, beszélgettünk erről a családban, egyeztettünk a munkatársainkkal, az iskolával, gyűjtöttük rá a pénzt, és leginkább érzelmileg készítgettük lányainkat (és magunkat) erre a változásra. Direkt nem kerestünk kint plusz munkát, hanem tulajdonképpen “kihelyeztük” az itthoni életünket, hogy a gyerekek mellett tudjunk lenni, amikor szükség van ránk, el tudjunk velük menni egy-egy iskolai programra, és hogy nyugodt szívvel tudjuk őket reggel kilencre bevinni és fél négykor hazahozni, nem sietve, sétálva, négyesben. Tudtuk, hogy mindez egy átmeneti időszak és különleges ajándék (hiszen itthon Budapesten hol lenne módunk erre?), és próbáltuk belőle kihozni a maximumot.

IMG 3774 scaled

A várt 12 hónap helyett 7 lett. Amikor kiderült, hogy a kinti iskola is online oktatásba megy át, abban a pillanatban, hogy megkaptuk a levelet, végigfutott bennem, hogy akkor ennek vége. Most, hogy végre elkezdhették volna a gyerekek az angol használatát, hogy kiélvezhetjük a tavaszi angol dombokat és tengerpartot, hogy csavaroghatunk a szigeten, hogy kijön az a sok-sok látogató, akit vártunk (mert milyen jó volt mindenkivel, aki meglátogatott kint bennünket!) – ebből most egyelőre nem lesz semmi.
És akkor elpityeredtem. Ekkor Anna csak megfogta a kezemet, és mélyen a szemembe nézve azt mondta: “Anya, ne szomorodj! Így is nagyon jó volt! Hát igen, egy kicsit rövidebb lett….de így is szuper volt!”
Nagyon jól esett, amit mondott, és ahogy hozzáállt. Igen, ők a jelent és a jövőt nézik. Én még többet tudok rágódni a múlton, hogy hogy is terveztük, mi-minden munkánk és álmodozásunk volt ebben benne.IMG 3550 scaled

Na de mégis! A teljesség igénye nélkül, csak 1-2 dolog, hogy mit is adott ez a 7 hónap…Mertünk egy agyament álmot megvalósítani.

Fogni az útleveleinket, kinézni egy helyet, kimenni, és kipróbálni az életet valami nagyon más világban. Mindig tudtuk, hogy visszajövünk, ezt csak egy kicsit hosszabb családi utazásnak terveztük.

A lányaink láttak minket álmodozni, terveket szőni, elbizonytalanodni, változtatni, velük együtt beleugrani az ismeretlenbe, hozzájuk hasonlóan tévelyegni az új fogalmak, rendszerek, útirányok és mértékegységek között.

Megtanultuk, hogy milyen “vendégnek” lenni ott, ahol mások otthon vannak. Mit jelent befogadást és segítséget kérni, kapni, alkalmazkodni, megtapasztalni, hogy milyen módon és ritmusban tudunk befelé lépkedni egy összeszokott közösség életébe.

Megtapasztalhattuk, hogy a lányaink hősiesen küzdöttek, hogy megértsék azt, ami körülöttük történik. Láttuk, hogy hónapokig inkább csendben maradtak az iskolában. Megszokták, hogy itthon, ha akarnak valamit mondani, a nyelv segítségével árnyaltan és határozottan el tudják mondani gondolataikat.

IMG 6288 scaled
Itt ez nem ment. Ezért inkább csendben figyeltek. És volt, hogy átérezték, milyen lehet azoknak, akik nem tudják annyira hallatni a hangjukat. Talán empátiát adott nekik azok felé a gyerekek felé is, akiknek nehezebb az iskolában.
És az első, kint megszületett mondatok kimondása – mekkora öröm volt! Vagy amikor sorra hozták haza a nekik írt leveleket, amelyekben angol gyerekek Google Translatorrel (néha kicsit viccesen félrefordítva) leírták magyarul, hogy mennyire örülnek nekik, és milyen jófejnek tartják őket.

IMG 6289 scaled

Vagy, amikor Anna képvserset írt egy falevélről, és a tanára azt kérte, hogy magyarul (!) olvassa fel az osztályban: egy szót sem értettek belőle, de hallották Annát a hangján beszélni, a magyar szavak adta hangsorokat hallgatni, a levél formáját utánzó sorokat elképzelni… Később a tanárnő könnyes szemmel mesélte nekem, milyen élmény volt ez nekik.

Vagy Leát látni, hogy hogyan készít (kis segítséggel) szabadulószobát a nálunk rendezett csajpartin, és instruálja a két évvel idősebb lányokat, hogy hogyan fejtsék meg a kacifántos rejtvényeket, hogy megtalálják a kincset elrabló rablókat, akik persze mi voltunk, maguk a játékkészítők :)))

És látni Leát, ahogy egy angol szöveg felolvasásával önmaga vezeti a pénteki meditációt az összes gyerek, tanár és szülő számára. Vagy amikor Annáék osztálya egy-egy hangot mutatott be klb. hangszereken, és nekünk, szülőknek fel kellett tennünk a kezünket, ha már nem hallottuk a rezgést – így tanítottak meg bennünket _igazán_ figyelni egymásra.

Láttunk egy iskolát, és befogadást kaptunk egy közösségbe, ahol a “tudatos jelenlét” (mindfulness) módszerét tekintik a tanítás alapjának. Rengeteget tanultunk tőlük és velük arról, hogy hogyan tudunk a mindennapjaikban jobban odafigyelni arra, amit látunk, hallunk, ízlelünk, érzünk, tapintunk – csak a jelenre, ami körülöttünk van.

IMG 6663 scaled

Hogy láthattunk ovisokat és sulis gyerekeket, egy csapat aprónépet, ahogy néma (tényleg néma!) csendben eszik az uzsonnát, mert “mindful eating” van, ami azt jelenti, hogy pár perc erejéig senki sem beszél, kommunikál. Csak ízleli, ami a szájában van, és elmerül abban, hogy mi minden járult hozzá ahhoz, hogy ez az ennivaló most az ő dobozába került (a nap, a szél, a föld, a gazda, a szállító, a boltos stb), és hogy milyen ajándék, hogy van ma is mit ennie.

Hogy próbáltuk otthon is, sok-sok beszélgetéssel megérteni, hogy is működik kinn az élet. Nevetni, csodálkozni, néha viccesen kiborulni a helyi hülyeségeken, és megtapasztalni, hogy más szokások és rendszerek hogyan tudnak egy konzisztens egészt alkotni a világ egy másik pontján – hogy ami itthon természetes, az kint nem okvetlenül, és ami kint az, arról itt esetleg még sosem hallottunk.

És talán a legfontosabb hozadék, hogy a kinti életünk megerősített minket – más módon, de talán mind a négyünket – hogy mennyire szeretünk Budapesten élni, mennyire jó itthon nekünk, mennyire jó a Bakátsba járni, megélni a saját országunk “otthonosságát”, hogy tudunk a nyelvünkön beszélni, hogy sokak fontosak a számunkra, és sokak számára fontosak vagyunk.

IMG 6080

Szószerint kiléptünk a komfortzónánkból: mertünk hibázni, tanulni, örülni a kis sikereknek, bizonytalannak lenni, új barátokat találni, megtapasztalni a bennünk rejlő képességeket, mindezekben érezni egymás és mások támogatását, és (újra) rájönni, milyen jó életünk van Veletek!

Tényleg igaz: jó néha kicsit távolabb menni, hogy meglássuk az értékeket az Itt-ben.