Csillag vagy fecske. Nadrág és szeretők.

A Dajer sem maradhat ki abból, hogy hozzáírjon a nagy közös 2020-as karanténunk legendáriumához. Az alábbi kísérlet úgy indult, ahogyan sokunké indulhatott volna, gang, dudolászás, napi rutin kialakításba valami játék csempészése, hogy az egész elviselhető, élhető legyen. Csoszó Gabriella fotóművész, civil aktivista –  aki ha passzív is az –  ezzel a könnyedséggel indult neki annak, amiből aztán sokkal több lett, mint kísérlet. A személyes  kihíváshoz társat talált Szili Péter zenészben, majd mindketten megosztották velünk a fürdőszobában telefonra felvett ének és egy hajókabinban hozzáírt dallam történetét. Szabadnak lenni a Korona idején.

„Elvesztem, meglettem,
megvagyok, megleszek, megveszek.”

Lassan feloldják a kijárási korlátozásokat és reméljük emlék lesz csak, ami most még a valóság. Hogy március elején az olasz emberek egymásban tartva a lelket, énekeltek. Nálunk még jövés-menés, hitetlenkedés, pánikszerű bevásárlás, nem-otthon levés volt. Akkor mókából szelfiztem egyet a gangon, hogy én ugyan örömmel énekelnék nektek, de hát senki nincs otthon! Aztán kommentek, hogy de, de, énekelj, Gabi, akkor mi is visszaénekelünk és amúgy is, meghallgatnánk.

Fotós vagyok, művésztanár, képekkel és tanítással formáló, egy igazságosabb társadalomért tenni is mindig kész alkotó. Változatos, küzdelmes élethez szoktam, a bezártság éppen ezért kezdetben elképzelhetetlen volt.

Amúgy is nehezen bírom, illetve egyáltalán nem bírom, ha a szabadságomban korlátoznak. Teljesen idegen az alkatomtól.

Viszont szeretem az életem, nagyon is, a nehézségeivel együtt is, másokét is tisztelem, védem,  és mivel azon vagyok a munkámban és minden aktivitásomban, de még passzivitásomban is, hogy hasznos, értékes életet éljek, átkapcsoltam full-time on-line tanítás üzemmódra. És az aggodalmakon és rossz híreken túl, az elviselhetetlen veszélyeket rejtő rendeleti kormányzás alatt is lett teljes embert kívánó segítő funkcióm. Ahhoz azonban, hogy a napi rutinom teljes legyen, még napi röhögés mennyiségre is szükségem van, így akár szénné is égethetem magam énekléssel, gondoltam. Szóval így történt.  Ezúton kérek elnézést Lovasi Andrástól, aki ráadásul csoporttársan volt a pécsi felsőoktatásban, örököltem tőle albérletet is meg legjobb barátokat. Szóval, ezer bocs, Bandi, így jártál!

És jöjjön itt, Péter, aki aztán komolyan vette a mókámat és…:

„Azokban a márciusi napokban vált világossá, hogy a világban valami olyan dolog történik amely mindannyiunk életére komoly hatással lehet, lett, és lesz.

Egy óceánjáró hajó fedélzetén zenéltem éppen, ahonnét az első adandó alkalommal az összes utast hazareptették, továbbá 100 főt a legénységből, akiket éppen lehetett. A sors talán szerencsés gondviseléséből én azok közé tartoztam, kik a hajón maradtak. Kaptunk híreket, hogy mi lesz velünk, merre tartunk, de minden nap felülírta ez előzőt. Sem a spanyolok, majd a franciák sem engedélyezték kikötésünket, így a vezérkar úgy döntött, hogy felhajózunk Németországba, s ott megkísérlik kimenekítésünket.

Ebben a hangulatban olvastalak, hogy hé, hol egy zenész, és rögtön megszólítva éreztem magam. Izgalmasnak gondoltam az ötleted, de a legnagyobb nehézség az volt, hogy a késői kilencvenes évekre emlékeztető internetsebesség mellett hogyan töltöm le az említett nótát. Emlékeztem a dalra, de szerettem volna meghallgatni, hogyan is szól az pontosan, szépen. Nagy nehezen sikerült, és nekiláthattam a feljátszásnak.

A budapesti Studio8 kihelyezett tengeri tagozata a hajó gyomrában, egy vízszintszint alatt megbújó ablaktalan kis kabinban megkezdte működését.

Lázasan folyt éjt nappallá téve a munka ott, ahol nappal is éjszaka van. Lovasiék komoly stúdió órabérért feljátszott ikonikus dala csak úgy sercegett kezeim között azon a másfél négyzetméteren, a felhajtott priccs alatt. Vidám kis reprodukálásnak indult.

Aztán mégis, miként mégsem
máshogy semmise lehet, miként lesz,
humorban nem ismerek tréfát
– én sem.

Sok-sok zenei formációban különböző hangszerek között teltek az elmúlt évtizedek -juj már én is tudok ilyent mondani. A fűnyírás mellett főként a zeneszerzés és hangszerelés melyben bársonyon futnak perceim. De keserű ott az édes ahol az alkotó ember saját kultúráját és örökségét nem tudja érvényre juttatni. Ahogyan a közéletből úgy a felebaráti körből is távol maradtam, kerek tíz éve a világ tengereit járom, bámulom a végtelent. Több mint 90 országban szólalt meg hangszer a kezeim között. Megszámlálhatatlan estén, megszámlálhatatlan dalba sírtam bele, milyen magyarul lenni, milyen valamit, azt a picit hozzátenni ahhoz a nagy valamihez. Már tudom milyen homokszemnek lenni sivatagban, cseppnek lenni tengerben. Tudom mi a feladatom. És már a legkevésbé sem zavar, ha nem értenek meg.

És jöttél te, a Gabi, nekem meg lett új feladatom. Szerettem csinálni. Időutaztam, játszottam, eszméltem, szőttem, fontam. Soha nem voltam Kispál koncerten, de ezekben az órákban eggyé váltam a bandával, mert egy akartam lenni velük. Ott toltam én is széles mosollyal. A közönségben vagy fent a színpadon, teljesen mindegy. De egy voltam Veled, s mindenkivel aki otthon marad, nézi tévét, vagy kiáll a gangra és az égbe kiáltja ugyanezt.

Dal feljátszva, naaaaaaagyon nehézkesen hazaküldve.

Felénekelted telefonra az elkészített alap mellett, és már küldted is vissza, hogy tegyem rá a zenére. Olyan 4-5 napig töltögettem a tengeren mire végre lejött. (Ezt nehéz elképzelni ugye?) Akkor hallottam először őszinte és tiszta énekhangod!

Közben a fedélzeten máról holnapra éltünk, egymást szórakoztattuk előadásainkkal, koncertjeinkkel. Majd elértük a német partot, 27 nap tengeri bolyongás után sikerült leszállnom s külön busszal hazajutnom Budapestre, ahol otthonomban további 14 nap járványügyi megfigyelés következett. A karantén alatt sikerült dallamodat a zenével házasítani és saját, önálló testet öltött a közös játék.”

Ének: Csoszó Gabriella
Zene: Szili Péter
Eredeti: Kispál és a Borz (Csillag vagy fecske)
Kollázs (kép): Csoszó Gabriella (Utópia / DemoLab projekt)