Van valami megrendítő abban, amikor egy felnőtt ember megkérdezi: „Ugye nekem jogom van nemet mondani?” Egy beteglátogatás alkalmával hangzott el ez a kérdés, egy nőgyógyászati osztály folyosóján, miközben a zárójelentését olvastuk. A nő 52 éves volt, frissen diagnosztizált méhrákkal. A kórlapon nem szerepelt, hogy ő tájékozottan hozzájárult volna a műtéti beavatkozáshoz. Azt mondták neki: „Erre nincs idő.”
Pedig a magyar jog szerint az önrendelkezés nem kiváltság, hanem alapjog. Csakhogy a törvényi biztosítékok és a mindennapi valóság között gyakran szakadék tátong.
Alaptörvény és védelmi vonalak
A magyar Alaptörvény VI. cikke kimondja, hogy mindenkinek joga van a személyes és családi élethez, valamint az emberi méltósághoz. Ennek része a testi, lelki, információs és genetikai önrendelkezés is. A tájékozott beleegyezés (informed consent) nemcsak orvosi etikai, hanem jogi kötelezettség is (1997. évi CLIV. tv. az egészségügyi ellátásról).
Amikor a jog valódi erőt ad
András 61 éves, jogász végzettségű nyugdíjas. Egy ritka neurodegeneratív betegséggel él, amely fokozatosan korlátozza a mozgását és kommunikációját. Önmeghatározási joga számára létfeltétel: előre megfogalmazott, kézzel írt és két tanú által ellenjegyzett rendelkezéseket adott le arról, milyen állapotban milyen kezelést utasít el.
Női test, női döntés – a „nem” joga gyerekkortól a munkahelyig
A #MeToo mozgalom hatására nők ezrei kezdtek el nyilvánosan beszélni a testüket ért bántalmazásról. De az erőszak nem mindig látványos. Kriszta, egy fiatal egyetemista, arról mesélt, hogy egy orvosi vizsgálat során nem tájékoztatták, hogy invazív beavatkozást végeznek rajta. „Csak utólag tudtam meg, hogy biopsziát is vettek. Senki nem kérdezte, hogy hozzájárulok-e” – mondta.
A nemet mondás joga nem csak a felnőtt nőké. A gyermekkori edukáció kulcskérdés. A „Ne nyúlj a bugyimba!” típusú mondatok megtanítása, a testhatárok tisztelete és az érzelmi biztonság gyermekkortól segít a későbbi öntudatos határhúzásban. A Hintalovon Alapítvány kampányai és foglalkozásai példát mutatnak ebben.
Réka, egy pedagógus, arról számolt be, hogy az egyik nyolcéves tanítványa egy fogorvosi beavatkozás után kijelentette: „Nem engedtem, hogy megnézze a doktor bácsi a mellem – mert az nem oda tartozik.” Ez nem csupán megmosolyogtató gyermeki félreértés – ez már az önrendelkezés magja.
A munkahelyen is gyakori, hogy a nők nem érzik magukat biztonságban nemet mondani. Kata, egy multinacionális cégnél dolgozó középvezető elmondta: „Nem akartam túlórázni, mert a gyerek beteg volt, de a főnököm célzott rá, hogy ezzel akadályozom a csapatot. Végül maradtam. Pedig nem lett volna muszáj.” A jog itt is védene: a munka törvénykönyve szerint az egyenlő bánásmód követelménye (Mt. 12.§) és a munkavállalók emberi méltósága védendő érték.
Adataink felett mi döntünk?
Az információs önrendelkezést a 2011. évi CXII. törvény szabályozza, mely a GDPR alapelveire épül. Ez biztosítja, hogy minden személy maga rendelkezhessen személyes adatai felett.
Zsuzsa, egy 40-es években járó ápoló, észrevette, hogy a munkahelyén a betegdokumentációk rendszeresen nyitva maradnak, és kollégák is betekinthetnek egymás adataiba. „Sokszor tudtam meg dolgokat betegekről, amit nem kellett volna. Ezen változtatni kell.” – mondta.
Genetikai önrendelkezés: tudni vagy nem tudni?
A 2008. évi XXI. törvény lehetővé teszi, hogy az érintettek döntsenek: szeretnének-e tudni genetikai kockázataikról. A „nem tudás joga” kulcsfogalom lett. Ildikó, aki mellrák miatt került genetikai vizsgálatra, azt mondta: „Nem akarom tudni, hogy az unokáim is veszélyeztetettek-e. Egyelőre csak azt szeretném tudni, hogy nekem mit kell tennem.”
Az önrendelkezés, mint közösségi ügy
Az önrendelkezés nem csupán egyéni, hanem közösségi gyakorlat is. Civil szervezetek, mint a Patent Egyesület vagy a NANE évtizedek óta dolgoznak azon, hogy a nők – és más sérülékeny csoportok – felismerjék és érvényesítsék jogaikat. Jogsegélyszolgálataik, oktatóprogramjaik és kampányaik révén a társadalmi szemléletformálás is zajlik.
Mit jelent az önrendelkezés egy elöregedő társadalomban?
2050-re Magyarország népessége 8,7 millióra csökkenhet, és minden harmadik ember 65 év feletti lesz. Az önrendelkezés joga ekkor nemcsak erkölcsi, hanem egzisztenciális kérdéssé válik: kik és hogyan döntenek majd a gondozásról, a kezelésről, a halálhoz való jogról, az örökségről?
A Hospice Alapítvány munkatársai szerint egyre többen keresik fel őket azzal, hogy szeretnék emberi méltósággal, saját döntéssel kísérve megélni életük végét. Az előzetes egészségügyi rendelkezések (living will) lehetőségét azonban még mindig kevesen ismerik, pedig a 1997. évi CLIV. törvény 20-22. §-ai ezt lehetővé teszik.
Következtetés: az önrendelkezés tanulható, védhető, gyakorolható
A jog ad kereteket, de a társadalmi kultúra, a kommunikáció és a személyes bátorság alakítja élő valósággá az önrendelkezést. Ebben az átmeneti időben mi mind tanulók vagyunk: orvosok, betegek, jogalkotók és állampolgárok egyaránt.
„Nemcsak jogom van dönteni, hanem felelősségem is.” – mondta András a levele végén, amikor elküldte az előzetes rendelkezéseit. Valóban: az önrendelkezés nem csak a tiltakozás jogáról szól. Hanem arról is, hogy tiszteljük egymás határait, és egyre többen merjük azt mondani: „Ez az én testem. Az én döntésem.”
Források:
- Alaptörvény VI. cikk – emberi méltósághoz való jog
- 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyi ellátásról
- 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezésről (Infotv.)
- 2008 évi XXI. törvény a humángenetikai vizsgálatokról
- Munka Törvénykönyve (2012. évi I. tv.)
- Hintalovon Alapítvány gyermekjogi kampányai
- Patent Egyesület, NANE Egyesület anyagai és interjúk (2024–2025)
- Hospice Alapítvány információs anyagai
- Női Flotta indító program (2025. május 17.), anonim beszélgetések
A cikk a Közös Értékeink Program támogatáásával jött létre.
