Helló Halál!

Kevés olyan ismerősünk van, aki úgy végigkíséri az életünket, mint ő. Már a gyerekkori első mesékben is ott van, sőt, az összes, villanyoltás utáni éjszakai árnyékban is hajlamosak lehetünk meglátni őt. Az egyetlen olyan közös ismerősünk, akit az egész világon ismernek. Itt van, pedig senki se hívta…

A dajer.hu Halottak napi sorozatának első írásában Frufru néz szembe vele.

Sok idő eltelt azóta, amióta először megtapasztaltam a létezésed.

Én vagyok az a dagi, szőke kislány, aki alig volt 6 éves, amikor elvitted a kedvenc nagypapáját!

Nem emlékszel ugye? Persze hogy nem, hiszen számodra Ő csak egy volt a sok közül, de engem Ő tanított meg pálcikalábú madarakat rajzolni. Rajzoltál Te valaha is pálcikalábú madarakat?

Később is fel-feltűntél az életemben. Eljöttél dédnagyanyám után, majd egy havas novemberi estén anyám körül kezdtél el ólálkodni, és ha már itt voltál, akkor magaddal is vitted. Nyilván rá sem emlékszel, de én igen, mert Ő tanított meg engem szeretni. Szerettél Te bárkit is, mióta itt portyázol közöttünk?

Apai nagyapám volt a következő, aki miatt meglátogattál minket. Nyilván Ő sem hagyott benned maradandó nyomot, de tudod, én tőle tanultam meg fogat mosni. Te kitől tanultad meg a fogmosás csínját-bínját?

Nagyanyámat sem kímélted! Szegénykém olyan ártatlan volt mikor eljöttél érte, mint egy gyermek. Rá sem emlékszel ugye? Nem baj, én emlékszem rá, mert anyám helyett Ő volt az, aki a finom tízórait becsempészte az iskolatáskámba. A te tízóraidat ki csomagolta?

Figyelj Halál! Ne mondd, hogy a szerelmemre sem emlékszel! Mindössze 28 éves volt és az első házassági évfordulónkat sem tudtuk megünnepelni, mert becsörtettél a fészkünkbe, és úgy kettévágtad a boldogságunkat, hogy tíz évig nem tértem magamhoz! Rá azért igazán emlékezhetnél! Én őrzöm Őt, hiszen tőle tanultam meg, hogy milyen az igazi szerelem. Te voltál már szerelmes?

A szeretteim közül legutóbb apámat vitted magaddal, emlékszel? Vele nem voltál kíméletes. Sokáig kísérgetted kórházból-kórházba. Rá emlékezned kell! Ő volt az, aki beintett neked a középső ujjával, és az első kemójára úgy ment el, hogy nagyot húzott a pálinkás üvegből. Hónapokig ott gubbasztottál mellette, mert vártad, hogy panaszkodjon, hogy megtörjön, de Ő nem hagyta magát. Egyszer sem mondta ki azt, hogy: fáj. Látszott rajta, hogy a kínok-kínját éli meg, de nem mondta ki azt, amire vártál. Végül, úgy sejtem, meguntad a várakozást, és egy csöndes hajnalon tovatűntél vele. Neked Ő is csak egy volt a sok közül. Nekem az egyetlen! Maga volt az erő és a bátorság, és nyilván ezeket megörököltem tőle, ezért is merek ilyen pimasz lenni veled! Te kitől tanultál bátorságot és erőt?

Nos, még mindig nem emlékszel rám? Pedig igazán emlékezhetnél, mert olyan ártatlanul álltam 6 évesen nagyapám ravatalánál a kis szőke Beatles frizurámmal és a kisírt kék szemeimmel, amelyekkel később anyám 38 éves teste fölött farkasszemet néztem veled. Te álltál az egyik oldalon és vitted volna, én a másikon térdepelve szólongattam, hogy ébredjen föl. Nem bírta kinyitni a szemét, mert rátelepedtél, ugyanúgy, mint a szerelmem mellkasára, aki a karjaim között, az utolsó sóhaj után nem vett többé levegőt.

Tudod, te nem emlékszel rám, én azonban pontosan emlékszem minden közeledben eltöltött percre. Emlékszem a téged követő csöndre. Arra a mélységesre, amit csupán akkor tapasztalunk meg, mikor elviszel mellőlünk valakit. Valakit, aki megtanított minket pálcikalábú madarakat rajzolni, fogat mosni, tízórait csomagolni, szerelmesnek és bátornak lenni.

Igazság szerint azt sem bánom, hogy nem emlékszel rájuk. Mi, ittmaradottak megtesszük helyetted,  hiszen minket megtanítottak szeretni!

Búcsúzóul nem mondhatok mást, mint azt, hogy viszlát. Ebben az életben egyszer még biztosan szembe kell néznünk egymással. Nekem is veled, de neked is velem!

FruFru