„Megfőtt a sonka, festegetjük a tojásokat – minden másodikat széttöri a kisebbik- kölykök pörögnek a lakásban, négy napja nincs fürdés, minecraft szól minden decibelen, nyolc percenként kérnek finomságot, körömlakkal lett kipingálva a fürdőcsempe.” Ezekben a napokban nosztalgikusan emlékszik vissza szerzőnk az eddigi vidéki húsvétokra, a szülőkre … Pedig tavaly – ahogyan ő maga mondja – írt egy ilyen rinyálós szösszenetet, de mára belátja már a tévedését: „megöl a messzeség…” Weis Gizi tavalyi írása és fohászkodó dúdolása a vidéken élő szülők után, szinte napra pontosan egy évre rá, már a Korona idején.
2019. április, Húsvét
Hogyan lehet túlélni két kisgyerekkel a húsvéti ünnepeket vidéken? Hogyan lehet a hagyományokat átadni az utódoknak úgy, hogy az ünnep valóban egy békés családi találkozás legyen, kellemes pillanatokkal, nevetéssel, kedves gesztusokkal?
Sehogy.
… ha nincs időd és csak erre a kérdésre kerested a válasz, akkor nézd meg az alábbi aranyos húsvéti videót.
Köszi, tőled el is búcsúzok!
Azoknak, akik még itt vannak:
Tulajdonképpen nem is értem, hogyan tudok minden évben újra ugyanazzal a naivitással nekivágni ennek a három napos ünnepnek, pedig mindig sejtem a kimenetelét, az elrejtett csapdákat, a kifarolhatatlan helyzeteket. És nem hiszek benne, hogy azok a boldog emberek, akiknek rossz a memóriájuk.
Azzal senkit nem terhelnék, hogy már az elindulás sem könnyű, míg összepakolom a a gyereküléseket, befőttesüvegeket – mert ugye azokat mindenki hazaviszi – régi kiságyat a szomszédnak, rollert, bicajt, orrszívót, házi patikát, alvós állatot, több rendbeli ruhát, házi feladatot, sminkkészletet, férj papucsát egy kurva nagy IKEA szatyorban. A kölykök viszik a csomagokat az autóig, többször fordulnak, mert a ház előtt nem lehet parkolni, ezért a fél kilométerre lévő járműhöz rohangálnak. Ráadásul mindezt ninjago jelmezben, mert farsang óta nem lehet róluk leráncigálni ezt a 100% poliester cuccot, aminek már van egy kellemes érlelt sajt szaga.
Szóval, elindulás előtt állok a lakásban és a férjem fura arckifejezésére, miszerint mi a francért viszünk haza ennyi csomagot, átszellemült arccal magyarázom, hogy ezeket most szépen elvisszük, de nyugi, ennek a felét már nem kell visszahozni, majd egy óvatlan pillanatban szépen otthagyjuk a vidéki ház padlásán.
De irányban vagyunk és ez a lényeg, leheletnyit fáradtan ugyan, de a napsütéssel együtt rohanunk bele a nagypéntekbe, és még arra is van kedvük a srácoknak, hogy elmondják az „én kis kertész legény vagyok” sláger verset.
Miután a kölykök már a BAH csomópontnál kibontották a joghurtot, csokit, kekszet, banánt és ha jól látom még a tormát is, szépen elszunyókálnak. Büszke vagyok, hogy mégis időben elindultunk, igaz, a szüleim ekkor már három érdeklődő sms-t küldtek és kétszer hívtak, hogy hol vagyunk. Közben a rádióban a Boney M-től a Rivers of Babylon szól. Hát ez nagyon vicces, gyerekkorunkban erre sokat ugráltunk a születésnapi zsúrokon, utánozva Bobbyt a zenekar bohócát és üvöltöttük az ugrókötél nyelébe, hogy Milyen tuti hely Bábolnaaaa!
Talán az elégedett jóllakottságnak köszönhetően – miután én ettem meg a kölykök által megbontott kajákat, hogy ne az autóülésen legyen minden – vagy a kényelemérzet miatt, hogy végül mégis lecseréltem a titokzoknit egy normális zoknira, mert az mindig visszakunkorodott, de csak a szülővárosom határánál vettem észre, hogy irdatlan nagy zivatar készülődik és a feltámadást egy pocsolyás kisvárosban fogjuk megünnepelni!
Ismeritek a viccet? Fődíj: három nap Nyíregyháza!
A család nagyon örült nekünk, de sajnos rosszkor érkeztünk, mert a kedvenc sorozatuk kezdődött éppen, ezért megkértek minket, hogy pakoljunk le, hozzuk be a cuccokat és most egy kicsit maradjunk csendben, ha lehet. Főleg a gyerekek lehettek zavaróak, mert ők mindig kérdeznek, de gyorsan kaptak a nagyszülőktől csokoládét.
Sebaj, keresek a lakásban régi esőkabátokat és a zuhogó esőben kicsit elcsigázottan, behordjuk a cuccokat.
A vacsora húsz éve mindig ugyanaz és az ünnepi menü sem fog meglepetéseket okozni már, de nem baj, megérkeztünk és elkezdődik a három napos pihenés, reményeim szerint sokat, nagyon sokat fogunk pihenni és beszélgetni…
Nem, tényleg nem szeretnélek benneteket azzal fárasztani, hogy két napig a lakásban kellett ülni, mert zuhogott az eső és vagy azért ment az üvöltözés, hogy a kölykök ne rohanjanak ki az udvarra zokniban, vagy azért, hogy a sáros gumicsizmát még az előszobába vegyék le, vagy azért, hogy ne a televízió előtt üljenek – hanem pl. barkochbázzanak. A folyamatos ellentmondástól picit zsibbadni kezd a tarkóm, a házi pálinkától a lábam, a vidéki politizálástól a nyelvem, a zsíros ételektől az epém és az ATV kabaréjeleneteitől a humorom.
Vasárnap reggel hétkor arra ébredünk, hogy a kölykök a bőröndben kotorásznak, mert szeretnének felöltözni. Néhány perc múlva kiderül, hogy nem a nagyszülőkkel szeretnének menni templomba sonkát szentelni, hanem az udvarra ajándékokat keresni….hogy micsodáááát? Jégesőben nem tojik a nyuszi vidéken, pláne nem reggel hétkor. Ok, de akkor ők mit fognak reggelizni, ha még csoki sincs? – üvöltik kétségbeesetten.
Na, ezek után volt egy liturgikus érzékenyítés a gyerekek felé, ami több szálon futott. A nagyszülők a szentelt reggeli kihagyása miatt voltak felháborodva a gyerekekre, a férjem azért, mert megébresztették korán reggel, én meg csak úgy…
Amúgy az egész lakás kezdett átláthatatlanná válni, pedig még csak két napja léptünk be a nagyszülők életébe, de a rendszer kezdett lefagyni. Mintha túl sok ablak és mappa lenne megnyitva, de csak tálcára helyezve és altatva a gép. Félig kiívott vizes poharak, csokis papírok, cipők, legok, papírzsebkendők, fél pár zoknik, ninja kardok. Csak az újraindítás és a frissítés tűnt az egyetlen megoldásnak.
Nem, nem tudtuk eldönteni, hogy maradjunk hétfőig, vagy most azonnal pakoljunk össze és menjünk haza, talán mindenkinek egyszerűbb lenne. Sok félreértést megspórolnánk, még több nyávogást kihagynánk, de végül a majonézes krumplisaláta-sonka-torma-retek-tojás-kalács-kávé-kókuszkocka-jégkrém kombó megtette hatását. Mindenki lenyugodott és úgy döntöttünk, hogy maradunk hétfő délig, sőt elmegyünk a fiúkkal meglocsolni a régen látott rokonokat, biztosan fognak nekünk örülni.
Azért az a kép megvan, amikor két ninjaval és két nagyszülővel a zuhogó esőben elindulunk meglocsolni a kedves nagynénit? Az is, hogy könyörgök a felmosórongyért, mert a perzsán végigtrappoltak a sáros lábú harcosok? Az is, ahogy megy finom vidéki nyomasztás a locsolóversért? Ahogy a csoki nyuszik szétolvadnak a tisztaszobán? Ha mindez már előttetek van, akkor azt sem titkolnám, hogy a diólikőr mindenre gyógyír lett, és annyira elbágyasztott, hogy elengedtem minden görcsömet, és csak pillanatokra voltam képes rázoommolni az emberekre. Ez nagyon jó állapot, amikor már nincs nyomasztás, csak bóbiskolva mosolygok. Hallottam, ahogy az én tündéri fiacskáim pikáns locsolóverseket tanítanak a csokornyakkendős szomszéd kisfiúnak – jé, eddig őt nem is vettem észre – hogy csak egyet idézzek belőlük:
Az én locsolómra két tojás van festve, hogyha azzal meglocsollak, elmehetsz majd GYES-re!
Bezzeg erre van eszük, de már zoommolok is tovább a másik sarokba, ahol a szüleim panaszkodnak ránk – jól értem, ránk?- hogy nincs bejelentett munkahelyünk, hogy homeopátiáért rajongunk, rizstejet és keserű csokit eszünk és olyan újhullámos betegségekről szoktunk beszélni, mint a krupp. Úgy érzik eltávolodtunk tőlük.
Ekkor ránézek az echte fővárosi férjemre, akinek a kezében egy Fanta van – hiszen ő vezet, de erről majd máskor – és látom, hogy ironikusan mosolyog ezen az egész provinciális szorongásos ünneplésen, látom hogy neki ez jó, ez tulajdonképpen még tetszik is, csak senki ne szóljon hozzá.
A hazafele út ezek után már valóban egy ZEN állapothoz közelített. A megpakolt autóban már az sem zavart, hogy a gyerekek egy doboz csokis puszedlit bepusziltak, hogy a fűtés elromlott, hogy a húsleves kiömlött az ülésre, de attól azért harcias kedvem lett, hogy a rádióban ragyogó napsütést jósoltak másnapra…
Weis Gizi
És akkor most hallgassuk meg Gizit, a mai Hangmintában!