Anya ventilál

Anyák, dolgozó nők beszélnek arról, hogy élték meg, hogy élték túl a kijárási korlátozást. Miként voltak egyszerre dolgozó nők, gyermeküket „nevelő” pedagógus anyák. Egyik lábukon tűsarkúban, mobiltelefonos, számítógéppel dolgozó vállalkozó nők vagy alkalmazottak, a másik lábukkal fapapucsban, fakanállal ebédet főző, vírust (ki)takarító anyák és társukat szerető nők. Vágatlan írások a dajer.hu-n.

Az első két hét gyötrelmes volt. Visszatért a tíz éve elmúlt pánikbetegségem. Alig szabadultam ki a kétéves szobafogságos „babakaranténból”, indult a jóságos bölcsi, az új pálya, remények, munkahelyekre jelentkezés, csodás cv-s, linkedines anyagokkal, a tíz éve várt, végre Magyarországon is induló továbbképzéssel, ahova felvettek… Es paff: KARANTÉN. Március 10-től vissza a malac valagába. Azóta viszont Áronnal csodás napokat éltünk meg. A magamtól vártnál többet tanultunk egymástól, leginkább én tőle. Hát így telt. Ehhez kellett: a családtagjaim és a barátaim támogatása, a heti kétszeri ingyenes telefonos pszichológusi konzultáció, amit a VIII. kerület biztosított. (Nem az új vezetés, hanem a régi által kiépített segítő/támogatói rendszerben. Ez nem politikai megnyilvánulás, puszta tény.)

-Krisztina –

——————————————————-

Hogy túléltem-e, az még nem dőlt el, de mindenesetre megírom. A napi 8-10 órás home office-ban töltött munkaidőmmel párhuzamosan elvégeztem a negyedik osztályt is. Ha minden igaz, a napokban bizonyítványt is kapok róla. Eleinte csak éjjel tudtam érdemi munkát végezni, mert nappal a gyereket tanítottam. Annak mondjuk nagyon örültem, hogy Maruzsa, vagy ki a jóisten, küldött lelkes üzeneteket az amúgy minden másra alkalmatlan KRÉTA felületen, hogy az online oktatás kiválóan működik, mert magamtól nem vettem volna észre. A gyerek ének- és hangszertanárnőit ezúton is csókoltatom, mint egyedülieket, akik képesek voltak megugrani a valódi online oktatást, holott a Zoomon cirka 30 perc alatt lehet eljutni professzionális felhasználói szintre.

A legendás türelmem ott veszett el végleg, amikor a néptánc tanár azt szerette volna, ha a gyereknek megtanítom a kanásztáncot, felveszem videóra és elküldöm neki. Volt egy mélypont, amikor az énektanár által küldött wordwall játékkal (amelyben agyon kellett verni azokat a vakondokat, amelyeknek tempo giusto ritmusú dal van a hasára írva) órákig játszottam… a gyerek nélkül. 

Most, hogy vége a karanténnak, és lassan a sulinak is, nem tudok leállni: egy olyan kisgyereket fogok online angolra tanítani, aki amúgy kitűnő, de a tanárainak nem tűnt fel, hogy a mélyszegénység, amelyben él, nem teszi lehetővé, hogy bevezessék náluk az internetet, így nem tudta otthonról elvégezni a kiadott feladatokat. Most, hogy egy volt kolléganőmön keresztül lett náluk net és számítógép, bepótol mindent egyedül, csak az angolhoz kell neki segítség. 

-Edit –

——————————

Önkéntes száműzetésem 66 napig tartott. Bestiális időszak volt – jó és rossz értelemben is. A gyerekek egy szerdai napon maradtak távol először az iskolától, azóta csak összecuccolni mentek be. Az első hét mennyei manna volt: lapozgattam a megüresedett határidőnaplómat, és tervezgettem, végre mennyi mindent rendezek el a lakásban. Aztán csak aludtam – hosszú órákon keresztül és naponta többször is, kúráltam menopauzás tüneteimet. Örültem a magánynak és elmém csendjének. Rendszeresen olvastam híreket, igyekeztem minél megbízhatóbb forrásokból tájékozódni a koronavírusról. Haragudtam az Olaszországból hazamenekülő vendégmunkásokra és a vámhivatalra, aki beengedte az országba őket. (Bár szerencsétlenek mi mást tehettek volna?) Kialakult a napi és heti lassú rutinom. Maszkot csak akkor hordtam, ha muszáj volt, kesztyűt, amíg hideg volt. Még gyorsan beiktattam két hangulatos találkát, utána már csak sportolni jártam ki.

Második hét végén pánikba estem a 80 éves anyám miatt, a megcsappant tisztító- és élelmiszerek miatt, dühöngtem a feketepiaci árakon, különböző fórumokra írogattam és panaszkodtam. Elkezdett hiányozni a buborékom, a közeli barátokkal való kávézások, a törzshelyeink hangulata. Kétségbeesetten kerestem a neten való kapcsolódási lehetőséget, lecsekkoltam külföldön élő barátaim hogylétét. Elkezdődtek a zoomos szeánszok és a reform-tanítás. Kislányom kisujjára, melyben elszakadt az ín, közösségi összefogással gyártottunk sínt 3D-s nyomtatóval. Nagyjából ekkorra fogytam ki a pénzből is.

A vesztegzárig felnőtteket és gyermekeket tanítottam, edzettem egyénileg vagy kis csoportokban. Virtuálisan nem ment: egyetlen előadást tartottam a kibertérben – olyan volt, mint maszkban sört inni. Hiányzott a testi kontaktus, az energiaáramlás, a fengsui. Barátaim kisegítettek, és azóta is önzetlenül segítenek, ha kérem (néha akkor is, ha nem). Ezért végtelenül hálás vagyok. Pillanatig sem éreztem kiszolgáltatottnak magam. Azonban zavart, ahogy a kormány cseppenként fosztott meg alapvető emberi jogaimtól. Panaszkodtam az összeesküvés-elméletek miatt, privilégiumokról filozofáltam a közösségi médiában, és új blogokat olvastam. Szükségem volt mások szemszögére (is). Naponta kétszer borultam ki, ordibáltam a gyerekekre, úgyhogy megérkezett hozzánk Terminátor, a kiskandúr. Attól kezdve olyan volt, mintha valóságshowt néznénk a tévében. Sokat nevettünk, felváltva aludtunk a cicával, tanultuk egymást – idilli intermezzo volt. Elkezdtünk festeni a lakásban, kuckót és tanulósarkot rendeztünk be a két lánynak. Kertészkedtünk a társasház udvarán, akkurátusan takarítottuk és fertőtlenítettük a lépcsőházat, csodáltuk a virágzó fákat és a kirobbanó tavaszt. Csend volt a városban, mindenféle új madarak költöztek a portánkra, öröm volt hallgatni állandó csicsergésüket. Néha kibicikliztünk, találkoztunk egy-két ismerőssel, ökölpacsiztunk, messziről beszélgettünk, félszegen álltunk egyik lábunkról a másikra.

Furcsa új rend volt kialakulóban. Kezdtem megszokni. Meglepve nyugtáztam, hogy igazából kevés embert hiányolok az életemből, és a városi zsivaj sem hiányzik. Lelassultunk. Ráérősen beszélgettem társkapcsolati válságba került barátaimmal. Örültem tudatosan választott szóló életmódomnak, bár libidóm épp visszatérőben volt, és hiányzott a társas szex.

Meghalt három, hozzám közelálló ember. Egy nagyon kedves barátnőm egyedül szenvedte végig a vírust New Yorkban. Dühöngtem Trump, Boris, Johannis és az Orbánok miatt, a sunyin megszavazott tervezeteken és kiváltságokon. Élénken álmodtam, tudatalatt konfliktusokat próbáltam megoldani. A Húsvét csöndesen elröppent. Legalább a lányoknak nem kellett ismét csalódniuk locsolóik megcsappant száma miatt. Egyre inkább hiányzott az akrojóga, az intenzív mozgás, a testi kapcsolódás. Úszógumit növesztettem, és bosszankodtam miatta. Be kellett látnom, hogy otthoni körülmények között nem tudok annyit mozogni, mint amennyire szükségem van. Az otthontanulás elég nagy buktának bizonyult. Többszörös kínlódással a várt eredmény ötödét érték el a tanárok, pedig a körülményekhez képest nagyon igyekeztek. Romániában az oktatást a rendszer bukta el, ahogyan a kisebbség megbecsülését, a szexuális nevelés bevezetését az iskolákba és a méltányos nyugdíjegyenlőséget. Magyarország sem áll jobban: a születési nem iratokban való feltűntetésének kötelezettsége és az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának megtagadása sem büszkeség tárgya. Az ország egyik vezető női magazinja türelemre inti az abuzált nőket, miközben a vesztegzár alatt mindenütt megnövekedett a családon belüli erőszak eseteinek száma.

A vesztegzár feloldása örömöt és keserűséget hozott magával. Emlékszem az első kávé ízére, amit barátaimmal a Főtér egyik padján kortyolgattunk, élveztük a napsütést, és arra gondoltunk, semmi másra nincs szükségünk. Közben fortyog a világ, változik, átalakul valami mássá, és azon gondolkodom, hol szeretnék lenni. Szabad lélek vagyok, nehezen bírom a természettől való eltávolodást, személyes szabadságom korlátozását. Fontolgatom a vidékre költözést. Eddig a pezsgő kulturális élet vonzott a városi léthez; mostanra ebből nem sok maradt. Mennék a hegyeim fele.

– Kati (Románia) –

——————-

Két-három szóban megírom: tököm tele volt!

                                                                                       -Krisztina –

——————————–

Nekem  nem volt karantén. Nekem senki nem mondta, hogy maradjak otthon. Nekem nem volt szabad otthon maradni (szociális dolgozó vagyok egy Időseket Gondozó Otthonban). Nekünk nem volt választási lehetőségünk. Számunkra nem volt kérdés, hogy mennünk kell, pedig amúgy mindenki félt az ismeretlentől, hogy nincs gyakorlatunk a járvány kezelésében, féltünk, mert nem tudtuk, mi történik majd, féltünk, hogy mi történik majd a családunkkal, volt életünk  és voltak kapcsolataink, és az elején még nem sejtettük, hogy lassan majd elkopik, átalakul minden, és átmenetileg semmi nem lesz már olyan, mint előtte. Amúgy tényleg nem volt kérdés, és kín is csak néha, hogy nekünk ez az időszak más lesz, mint az emberek nagy részének. Talán ezt hívják nagyon komoly hivatástudatnak, nem tudom, mert ahogy jött a kezdeti félelem, úgy ment is, és vette át a helyét az evidens feladatellátás. Semmi nem volt kiszámítható, se a járvány nagysága, sem az érintettség, sem a fertőzöttség esetén a betegség nagyságrendje. Újfajta ismereteket és készséget kellett elsajátítanunk, nagyon komoly fegyelmezettséget kívánt, és egy sokkal felelősségteljesebb szakmai kultúrát kellett megtanulni. következetesen, folyton folyvást alkalmazni, annak érdekében, hogy a fertőződést megelőzzük, de minimum megfékezzük. Ha most megkérdezné tőlem valaki azt, amire évekkel ezelőtt nem nagyon tudtam válaszolni, mondd mire vagy büszke, most a munkatársaimat említeném, azt, ahogyan helyt álltak, és amilyen eredményt értünk el az imént említett fegyelmezett feladatellátásnak köszönhetően. Aztán hálát érzek értük és miattuk, többet voltunk együtt, mint a családunkkal, elképesztő teherbírással csinálták végig, óriási humorral és egymás támogatásával. Persze, ha megkérdeznétek, mi az, amit ebből az egész ámokfutásból tanultam, kellene gondolkodnom. Ami biztos, és ami felől nincs kétségem, az a saját erőm, és a nem is annyira újszerű, de visszatérő és megerősödő felismerés, hogy szeretek eltávolodni és egyedül lenni, szeretem az egyre szűkülő fókuszt. Csökkentett üzemmódba kapcsoltam társasági szükségleteimet, ez az időszak agresszívan gyomlálta ki az emberi kapcsolataimat, egy idő után már nem ellenkeztem, sőt élveztem e legalizált, eddig számomra ismeretlen magamra maradást. Nehéz érzés volt tehetetlennek és kiszolgáltatottnak lenni az iskolai távoktatás miatt, eszközpark nem állt rendelkezésünkre két gyerek itthoni oktatásához, és mindkettőnknek be kellett járni dolgozni. Az elvárásokat túlzónak éreztem, a gyerekek itthoni tanulásának támogatása pedig messze alul múlta önmagát. Kisebbik gyerekem áldozata lett annak, hogy szülei a járvány időszakában dolgoztak. Sem időben sem energiánkban nem tudtuk úgy segíteni a tanulásában, mint azokat a gyerekeket, akiknek a szülei otthon maradtak, és együtt tanulhattak. Olyan mérhetetlenül elfáradtunk, amire nincs szó. Komolyan mondom. Nekem ez nagyon új érzés volt, ez a fajta fizikai és mentális fáradtság, amelyről nincs kedved beszélni senkinek, mert tudod, hogy ezt csak azok érthetik, akiknek muszáj volt helytállni. Néha arra vágytam, bárcsak én is otthon maradhatnék. Otthon, a gyerekeimmel és a családommal. Bárcsak gondoskodhatnék az édesanyámról, hogy ne mindig csak másokon segítenék, bárcsak a családom jobban számíthatna rám. Néha arra vágytam, hogy legyen időm lustán elnyúlni a napon. Arra vágytam, bárcsak az én ablakom is tiszta lenne, az én kertemben is minden fűszál vigyázban állna. Néha csak arra vágytam, hogy a kevés  szabadidőmben bárcsak ne porszívóznom és mosnom kellene. Pihenésre vágytam. Közben a kezdeti önbántalmazást elengedtem, elfogadtam, hogy kevesebb időm lesz sportolni és írni, hogy most nem én leszek életem főszereplője, és csitult az olykor-olykor bennem megjelenő indulat, az otthon maradt fanyalgók miatt, de hálás voltam, ha nekünk is tapsoltak. Megtanultam nem kívülről várni a megbecsülést, ugyanakkor minden jó szóért, törődésért elmondhatatlanul hálás voltam, és azokért az emberekért, akik végig kitartottak és megvártak.

 – Évi –

————

Kedves ?

A szigorú értelemben vett karantén nekem nem volt hosszú. 14 éves a legkisebb gyerekem, az egyetlen, aki még velünk lakik. Ő abszolút önállóan tanul, felelősségteljes, talán túlságosan is. Pilisvörösváron élünk, gyönyörű a természeti környezet körülöttünk. Sokat sétáltunk a kutyával néha napi 2x 1,5 órát. Én próbáltam az elmaradt papírmunkákat pótolni. Egy céget vezetek negyedmagammal. Gyerekétkeztetéssel foglalkozunk, ez a nullára esett kb. Engem nagyon nyomasztott a felelősség azkért az emberekért, akik hétről hétre élnek, fizetik az albérletet. Átállni ebédszállításra, miközben minden vendéglátós arra váltott, nem tűnt biztatónak, de végül is meghirdettük. Ez annyi munkát adott, amennyire a legnehezebb helyzetben lévő dolgozóinknak szüksége volt. Van egy kávézónk is, azt ahogy lehetett, elviteles formában újranyitottuk. Az emberek nagyon vágytak a normális mozgásra, ezért boldogan jönnek. Sokan mondják, hogy idén otthon nyaralnak, így bízom benne, hogy a kiesett időszakot ez majd pótolja.

Ja’ 1: A nagytakarításig nem jutottam el, és kenyeret csak csak 3x sütöttem. Majdnem minden nap jógáztam, de most megint nincs rá időm. Hát valahogy így telt.

Ja’ 2: Az erdőben a kirándulók két öngyilkost találtak az elmúlt hetekben. Gondolom, nekik nem volt ilyen könnyű ez az időszak

                                                                       -Ági-