„Gizi, ezt még most kell megírnod, mert elfelejted, és elmúlik a fájdalom“ – mondják a barátnők napok óta. De hogy is írhatnék erről, amikor még annyira friss a trauma, még ülepednie kell? Miközben máris érzem, hogy múlik, és az emlék sem olyan erős. Meg aztán annyi tragikus történik a városban, annyiszor van okunk gyászolni közösen – miért rakjam ezt a ti vállatokra? Nem írhatom ki, hogy Maci Laci infarktust kapott, se szó, se beszéd! Weis Gizi nekrológja.
Egyik reggel is hozzá igyekeztem, kanyarodtam be a sarkon, és fura volt, hogy előtte állnak páran és csak néznek be az ajtaján. Kérdeztem, mi történt, hiszen mindig csak néhány percre zárt be, amikor Erika kiszaladt a szomszéd pékségbe kávéért és kakaós csigáért. Nem volt rossz előérzetem, de amikor közelebb mentem az ajtóhoz, már láttam, hogy itt most valami másról van szó. Az üzlet kipakolva, rajta lakat, a „Maci Laci“ felirat lecserélve „KIADÓ“-ra, de a „SECOND HAND“ még ott lógott. Na, ekkor jelentkezett nálam először az elvonási tünet, ami azóta is tart. Tehetetlenségünkben – az üzlet előtt sok Maci Laci-barát álldogált – elkezdtünk bekopogni a környező kicsi boltocskákba, hátha tudnak valamit, hiszen néhány napja még zajlott az élet Maci Lacinál: válogattunk, beszélgettünk, tanácsokat adtunk, tükör előtt próbálgattunk.
És tudjátok, mi volt a legfájdalmasabb? Hogy a pékségben hűvösen leráztak minket, érdeklődésünket közönyösen fogadták, pedig tudom biztosan, hogy szoros szomszédság volt közöttük. Miért nem mondanak semmit? Két napja még Erika sem szólt, hogy vége. Ennyire hirtelen, tragikusan? Ezt hogy lehet feldolgozni? Az utóbbi tíz évben szinte mindennap bementem reggel nyolc után, családomat, barátaimat innen öltöztettem.
Erika több mint tíz éve állt a pult mögött, mindenkinek ismerte a méretét, a hajszínét, a vérnyomását, a szexuális életét. Reikizett, pránanadizott és pultozott. Pszichológusa volt a Maci Laci vendégkörének, három unokával és többféle hittel is rendelkezett. Ha nem volt kedve beszélgetni, akkor egyszerűen kiállt az utcára, elszívott egy pólmólt, és csak engedte, hogy a vendégek maguk oldják meg a felmerült problémákat. Barátnői – hetven év körüliek – szinte naponta látogatták, hoztak neki lucskos káposztát, csalánlevelet, szamócát. Mindig volt egy diéta, amit az egész Maci Laci-klán követett, és mindenki örült, ha végre valakinek sikerült fogynia.
Hogy miket szereztem itt be? Mindent, a sólámpától a matrjoska babáig, a hajpánttól a melegítő párnáig, a kávéfőzőtől a lovaglósisakig – csak életbe vágóan fontos és újrahasznos cuccokat. Nem volt olyan tárgy, amire ne lett volna jelentkező; megfogdostuk, elemet raktunk bele, kipróbáltuk, sokszor nem is arra használtuk, amire tervezték. És hát az a rengeteg ruha, rongy! Tudtam a barátnőim méretét, sőt olykor a férjeikét is… A legnagyobb élményt és kihívást az jelentette, hogy az asztalra borított bálás rongyokból hogyan tudok mihamarabb márkás és könnyű ruhaneműt előbányászni. Színre, számra, márkára, dekára figyeltünk. Nem zavart minket a kilós szag, a földön szaladó porcica.
Jaaaaaj, most is elkap a szomorúság, ha belegondolok, hogy egy korszaknak vége! Neeeeee… Hová tűntél, Maci Laci?! Ha tudtok róla közelebbit, kérlek, írjátok meg. Félek, hogy barber shop nyílik a helyén, ahova engem már nem engednek be.
Weis Gizi és gyászoló barátai