Kik vagyunk? A dajer.hu elsősorban a 40+os nőknek, az érett nőknek, a klimax korába került, vagy már annak előszobájába lépett nőknek készül. Olyan hangulatra vágyunk itt, amilyen egy klasszikus fodrászüzletben megélhető. Ez nem egy trendi, szuper cool fodrászszalon, hanem egy békebeli hangulatot árasztó, meleg hely, ahol sokféle hétköznapi nő megfordul. Ők azok, akik már sokat megéltek, érettek, de szépségük, tudásuk és erejük – mint talán maguk is sok tekintetben – jelenleg láthatatlan. ( Lásd Deákné Vászna írása itt! )
Az a vágyunk, hogy aki bejön ebbe a szalonba, az egy olyan színes közösségben találja magát, amelynek tagjai időről-időre azért jönnek össze, hogy itt szépüljenek. Azzal, hogy szabadon megosztják a leghétköznapibb és legmeglepőbb élményeiket, miközben jókat röhögnek, bőgnek, vitáznak, megölelik és támogatják egymást, a búra alól kibeszélhetik magunkból régen cipelt titkainkat és szorongásainkat is. A dajer.hu divatba szeretné hozni azokat, akiket mások talán már leírtak. Az a vágyunk, hogy a vendégek itt lehessenek önmaguk, és élvezzék, szeressék a szalon sokszínűségét ! A dajer.hu helyenként csavar egyet a világon, helyenként átmossa és átfesti, feltupírozza a hétköznapokat. Célunk egy olyan könnyed és egyben ütős oldal megnyitása, ami után a vendég a tükörbe nézve csettint egyet és méltóságában megerősítve megy tovább…
A dajer.hu a személyes hangra, a személyes élményekre épül, de nem marad meg feltétlenül az én-blogszerű írásoknál. Bármely minket közelről érintő vagy érdeklő társadalmi, közéleti jelenség témája lehet a cikkeknek, de magunkat nem feltétlenül tartjuk a professzionális újságíróktól joggal elvárható mélységhez és szakmaisághoz. Ugyanakkor örülünk az ilyen igénnyel született írásoknak is, és törekszünk a nehéz, komplex témákban kellően árnyalt és informatív írásokat közölni.
A dajer.hu szerkesztősége egyelőre láthatatlan akar maradni. Hogy miért? Mert parázunk. Mert szeretnénk bátrak és erősek lenni, vagyunk is azok szebb napjainkon, nem kicsit, míg más napokon mi is masszívan szenvedünk a nőkre oly jellemző szélhámos-szindrómától. Vagyunk-e elég jók? Vajon amit mi tudunk, az valóban van,vagy egy kincs, ami nincs? Érdekel ez valakit, érdeklünk mi valakit? Mit teszünk, ha az első kísérleteink után – jó magyar szokás szerint – majd szétcincálnak, ízekre szednek, nem értenek minket?
Nem vagyunk színésznők, akiknek másnap este megint ki kell állniuk a színpadra. Jelenleg, amíg a dajert nem olvassák százezrek, nincs pénzünk újabb terápiákra sem. Szóval, ha így lesz, és szétszednek minket, akkor csalódottak leszünk, dühösek leszünk, bőgünk, asztalra csapunk, többet dohányzunk, álmunkban forgolódunk, még többet dohányzunk, röhögünk, vállat rántunk, aztán megnyugszunk és csakazértis. De most vágyunk még egy kis bújásra, egy kis finom melegségre, mint a búra alatt. Majd előbújunk, ha eljön az ideje.
Addig olvassatok minket, és járjatok nyitott szemmel az utcán, a metrón, a közértben, a postán, az irodában, mert köztetek járunk! Legyen mindenki gyanús, aki dajeroltat, vagy aki fog!