A nők még a spájzban vannak

Hallgassuk ki két középkorú nő fojtott hangú  párbeszédét:

– Ugyan már, én soha nem mernék ilyen ruhát felvenni!

– Dehogynem! Tessék, húzd csak fel, nézd!

– Jézusom, én, ebben?!

– Viccelsz? Na, próbáld már fel, istenien fogsz kinézni!

Az egyik kedvenc sorozatomból, a Sírhant művekből, a zseniális Kathy Bates (ki ne emlékezne rá a Tortúrából?!) és Frances Conroy adják elő ezt a jelenetet, mely szimbolizálja számomra a teljes nemtini, nemhúszéves, nemropi, nemszoli női népesség világunkban elfoglalt helyét.

A két színésznő, akik 50 pluszosnak néznek ki, nem pedig az „új harmincnak”, egy csili-vili divatház egyik próbafülkéje előtt állnak.

Egyikük  (Frances) özvegy, három gyermeke ugyan már felnőtt, de ő még a házimunka-gondoskodás-mártíromság Bermuda-háromszögében él, és a szintén egyedülálló, de botrányosan vagány barátnője (Kathy) ráncigálja ki a háztartásbeliség monotóniájából.

A gátlásos háziasszony egyre bátrabban próbálgatja a ruhákat, barátnéja pedig egyre hordja neki, míg az kétségbeesetten felkiált:

– De nekem egyikre se telik, ugyan, minek próbálgassam!

Erre a balhés:

– Na, most figyelj!

És elkezdi begyömöszölni a ruhájába, táskájába őket. Dermedt barátnőjét karonfogva kivonszolja az üzletből, majd biztonságos távolba érve előhúzza rejtekükből a szebbnél szebb ruhákat és miután éktelenül kiröhögik magukat, a lopós így szól:

– Ne hülyéskedj, te ezt nem is tudtad?!
– Mit?
– Hogy mi már abban a korban vagyunk, amikor bármit megtehetünk! Senki le se szarja, mit csinálunk! Mi már láthatatlanok vagyunk!

Magam is ebbe a korba értem, ez a jelenet nap mint nap eszembe jut. A negyven, ötven, hatvan, hetven, nyolcvan pluszos nők nem látszanak, ahogyan nem látszanak a hatalom nélküli, nincstelen, befolyással nem rendelkező, előszeretettel „átlagnő”-nek titulált nők sem. Közhely, de a nők a legnagyobb kisebbség a világon. Reprodukciós képességüknél fogva övék a világ összes hatalma, ahogyan tán az összes felelőssége is, de ezzel élni sosem tudtak. Mostanában zajlik a nők „újrafelfedezése”, mert a világ jobb helyein – pl. a skandináv bezzeg- országokban – már felismerik, hogy ha a nőket bevonják a döntéshozatalba, akkor jobb és élhetőbb lesz a világunk – sőt, még a gazdaság versenyképessége, az országok gdp-je is nőni fog.

De mikor váltak a nők láthatatlanná?! Rossz hírem van: mindig is azok voltak. A világirodalomban,  történelemben, képzőművészetben, a nők férfiak által ábrázolt alakjaival találkozunk, női változata a világ történetének nincs. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a 19. század végéig alig akadt nő, aki írni tudott volna – hiszen nem tanulhattak, az írás a férfiak privilégiuma volt. A feministákat számos dologért szokás kárhoztatni, az európai népesség fogyásától kezdve a klímaválságig, de az érdemet elvenni tőlük lehetetlen. Ha ők közel száz éve nem vívják meg a harcot azért, hogy a nők tanulhassanak, diplomázhassanak, szavazhassanak, lehessen magántulajdonuk – akkor még ennyire sem lennénk láthatóak és hallhatóak.

A fogyasztói társadalom kibontakozásával a szépnek és fiatalnak látszó női test univerzális reklámeszközzé vált. Mára pedig a mindent uraló képi kultúra kizárólag azokat láttatja, akik megfelelnek a teljesen irreális szépségideálnak. A többiek gyakorlatilag nem is léteznek.

Vagy ha léteznek is, láthatatlanok.

Ezek vagyunk mi.

És nem csupán az úgynevezett mediatikus reprezentációnk hiányzik – most őszintén, hány negyvennek, ötvennek, hatvannak kinéző nőt látunk a médiában, filmen, youtube-on – hanem valóban hiányzunk a döntéshozatal színtereiről. Hazánkban sírnivaló a helyzet, a parlamentünkben 30 éve 10% a nők aránya, egyetlen női miniszterünk van, ő sem zavar sok vizet, a felsővezetők között alig akad nő, a gazdasági, a politikai, a tudományos életben – hogy a jó k. életbe! – sehol nincs elég nő. Szinte minden területen a nők nélkül, a nők feje felett születnek a döntések. Ha úgy alakul az élete, mint a régi fotó előhívásánál a sötétszobában, arra a pár percre válik láthatóvá a nő, amíg előhívja magából a szülőszobán a gazdaságilag és politikailag oly kívánatos gyermeket. De aztán már sem ő, sem a gyermek, sem a család nem számít.

De legyünk töretlenül optimisták! Természetes láthatatlanságunk természetesen előbb-utóbb megszűnik, (röpke 1000-2000 év?) ezt majd abból tudhatjuk, ha például az alábbi 7+1 pont is teljesül:

1. Amikor a nők ugyanazért a munkáért ugyanannyi bért kapnak. (Ez előreláthatóan hazánkban 2100 körül teljesül)
2. Több női miniszterelnökünk/köztársasági elnökünk lesz, mint a szlovákoknak ( Nekik egy már van.)
3. Legalább annyi női képviselőnk lesz a Parlamentben, mint Ruandában. Ott a képviselők közel fele nő. (Az újabb népirtást megelőzendő alakították így.)
4. Amikor majd nem kell (annyit) magyarázni, hogy a szexuális zaklatás nem egyenlő az udvarlással.
5. Amikor a magyar utcanevek fele nőkről lesz elnevezve. (Most 11%-nál tartunk.)
6. Amikor a nőgyógyászok legalább fele nő lesz (most 5% alatt van arányuk) és soha többé nem kérdeznek ilyet: „és mikor szülünk?”
7. Amikor nem csak a nők lesznek felelősek a demográfiai mutatókért.
8. Amikor a férfiak majd ugyanannyi láthatatlan házimunkát végeznek, mint a nők. (Most 185 óra/hét vs. 79 óra/hét, 7 év alatti gyereknél 511 óra…)

Deákné Vászna