Seprűn vágtázva – Varázscselédek a Trafóban (Magic Maids)

Címét messzemenően kimerítő, hipnotikus állapotba hozó, rituális előadást láttam vasárnap este a Trafóban a Fülöp-szigeteki származású Eisa Jocson, és a Srí Lanka-i Venuri Perrera előadásában. – Beer Gyöngyi, szomatikus pedagógus írása.

A zajokból, nyögésekből, lihegésből, sikolyokból teremtett atmoszféra önmagában elég lett volna ahhoz, hogy csukott szemmel is zsigerekig hatóan átérezzem a kollektív női kiszolgáltatottságot, szenvedést, harcot és küzdelmet.  

Az egész előadás alatt két hosszú nyelű, széles fejű, nehéz seprűt szorítanak és tartanak meg lábaik között a táncosok, ami egyszerre mozdul utánuk farokcsóva szerűen és mered előre az ágyékukból, mint egy férfi nemiszerv, amit örökre itt helyeztek el.

Kínosan hosszan – tán évszázadokon keresztül – sétálnak így előttünk.
Ez a vonulás egyszerre előkelő, emelkedett, kiszolgáltatott, fensőbbséges, vészjósló, miközben mozgásuk, tartásuk, egyensúlyuk korlátolttá és meghatározottá válik ettől a beültetettidegen testtől.

Emelt fővel hordozzák tekintetüket és rebbenés nélkül néznek bele a közönség szemébe a téren át, sokszor zavarba ejtően közelről is. Érzem ahogy a légzésem is elakad ebben a hosszú, időtlen vonulásban, megfeszül az ágyékom, az egész medencém és hasam egy kőszerű állapotba dermed ahogy a lábak szorítása megtartja és mozgatja a fallikus söprűket.

Nehéz. Még nőként is borzasztóan nehéz bűntudat és szemlesütés nélkül belenézni ezekbe az égő számpárokba.

De állom a sarat és rákényszerülök, hogy magam előtt lássam nők millióit, akik kihasználva, meghurcolva, meggyalázva, kiszolgáltatva, megerőszakolva, kiközösítve, megnyomorítva élték és élik ma is nemükből fakadó és társadalmi hierarchiájuk által meghatározott embertelen sorsukat. Ezekben a szemekben elveszni egyszerre ébreszt szégyent, de empátiát, szolidaritást és odatartozást is bennem.

Ennek a sorsnak a túléléséhez és az életük feletti önrendelkezés visszaszerezéséhez pont a férfiak által önkényesen kihasznált testük hatalmát fordítják visszájára nők ezrei csábítás, ármány, hízelgés, kurvaság, tettetett gyengeség és gyámoltalanság formájában, így szerezve vissza a sorsuk feletti kontroll és önrendelkezés érzését, valamiféle módon dominálva az erőszaktevőt.

Ez segít túlélni a megélhetetlent, az embertelent.
De amikor semmije sem marad a megfosztott, megerőszakolt, vérben ázó nőnek, akkor csak az emberfeletti hatalom, a mágiavilága lehet az egyetlen sík, amellyel igazságot oszthat, bosszút állhat és hozzáférhet ahhoz az erőhöz és rendhez, amivel még hatni képes a valóság szövetére. Akkor a rítus lehet az, ami megélhetővé teszi, keretezi, megtartja és gyógyítja azokat a rettenetes kínokat, amiket mások szeme láttára, generációkon átívelően, adott társadalmi berendezkedés rendje szerint követnek el ellene.

Nem csoda hát, hogy miután végignéztük a mosolygós, kacérkodó, egymással versengő, a lábukat még mindig feszesen összeszorító nők praktikáit, és kellemes, szelíd, csivitelő hangjukon meghallgattunk pár megrázó anekdotát arról, hogy a Srí Lanka-i és filippínó háztartási alkalmazottakat milyen szinten alázzák meg és használják ki munkaadóik ma, 2026-ban is, a két táncos férfiakat szimbolizáló, rituálisan megkötözött seprűket akasztott fel a mennyezetet behálózó kötelekre, majd a megélhetetlen szenvedés gátlástalan erejét meglovagolva seprűjükön vágtattak vadul, démonian körbe-körbe a térben, és hányták ki magukból a rájuk rakott szennyet és mocskot. Nyelvüket hosszan kiöltve, szemeiket pislogás nélkül meresztve, pattanásig feszítve testüket adták a világ tudtára, hogy SOHA TÖBBET NEM TEHETITEK EZT VELÜNK BÜNTETLENÜL!

A katarzis utáni megnyugvásban a felakasztott seprűket csendesen leemelve egy-egy nézőnek adták át, akik közösen söpörték össze a színpad nyitóképeként gondosan megalkotott – talán sóból szórt – kör alakú mandalát, amit a rítus végén a táncosok lábai közt még mindig ott szorított seprűkkel először körökké húztak szét, majd teljesen szétszórtak a padlón.

Ez a szétbomlása a régi, évszázadok óta épített formának, majd a seprűk kioldása az őket még mindig szorító lábak közül és nagy robajjal való földre zuhanásuk kioldotta az előadás kezdete óta bennem lüktető feszültséget, engedett újra szabadon lélegezni, és szétáradt bennem a hit, hogy minden mulandó, minden változik és átalakul, és ezért az átalakulásért a legreménytelenebb helyzetekben is tehetünk valamit.

Talán azért, mert szomatikus szakember vagyok, talán azért, mert nő vagyok, talán azért, mert érző lény vagyok, de ez a darab érzelmi, testi és gondolati síkon is az első pillanattól kezdve megragadott. Még most is ott lüktet bennem rengeteg kép, gondolat, szimbólum, érzés formájában, de leginkább a testem tónusában, ami azt mondja: Soha többet!

Beer Gyöngyi
Szomatikus Pedagógus
Akkreditált meditáció tanár (MBSR tréner / Mindful Academy)
Integratív Coach

Fotók: Jörg Baumann és Bernie Ng, az Esplanade – Theatres on the Bay (Szingapúr)