A huncut, a csibész… Emlékek egy anyáról

Eredete az ókori görögökhöz nyúlik vissza és a nagy 2020-as világjárvány idején is ünnepeljük. Rheát –  akit az istenek anyjának tartottak –  gyakran ábrázolják két oroszlánnal, erőt és méltóságot sugározva.  És vajon a mi képünk milyen az első nőről, aki sokáig a világot jelenti? Erős vagy inkább sebezhető, munka közben látjuk őt vagy elmerengve, dudorászik  jó kedvében vagy a sóhajtásai maradnak fülünkben egy életen át?  Miklusicsák Aliz Anyák napi írása.

Ma lenne 74 éves! Négy évvel ezelőtt, egy februári napon felült a bringájára, hogy elmegy bevásárolni, és soha nem ért haza… Csak a kesztyűjét, a sapkáját és a tőlem kapott kosarát küldték el nekünk. Ő ott maradt a házunktól két utcányira lévő víztorony sarkán. Egyszerűen addig bírta a szíve, addig működött benne motor. Próbálták az orvosok megmenteni, de Ő menni akart. Nagyvonalúan kilépni az életből. Pedig előtte még beszéltünk messengeren, és az utolsó mondatait többször újraolvastam, tele voltak irántunk érzett aggodalommal, féltéssel, holott az ő szívének motorja akkor már akadozhatott, csak elnyomta, nem akarta észrevenni.

Mikor kiderült számunkra, hogy anya elbringázott mellőlünk, azonnal hazaindultunk. Az akkor 4 éves fiamnak nehéz volt elmagyarázni, hogy most ne várjon, ne reméljen érkezésünkkor ajándékot, terülj-terülj asztalkámat, mert ennek az utazásnak más a célja. A fiam viszont nem tágított, többször szóba hozta az autóban, hogy biztosan lesz csokitorta, ahogy eddig is mindig volt, most is lesz. Amikor beléptünk a szülői házba, a gyerek rohant a tortaformához – tudjátok az a nagy kínai műanyag tartó – felnyitotta és igen, jól sejtitek, az volt benne, egy szelet híján… Megérezte, hogy jövünk, készült, várt minket. Előtte Apám sem értette, hogy miért készített tortát.

Ott maradtunk a döbbenettel, ürességgel, jártuk a ház szobáit napokig. Nem értettünk semmit, folyamatosan kérdéseket tettünk fel: Hol a fahéj? Hol a születési bizonyítvány, a palacsintasütő, a körömvágó olló, a UPC befizetési csekk? Anya, add elő, küldj oda, vezess rá! Szinte nevetséges helyzetekbe sodortuk magunkat, mikor sírni, gyászolni illett volna. Sokszor egymásra kacsintottunk apámmal és konstatáltuk, hogy a huncut, a csibész, most biztos jókat nevet rajtunk.

Felforgatva a lakást, régi tárgyakat találva kezdtem el gyászolni őt. Előkerült egy kézzel varrott fotóalbum, kedvencem ez, annyiszor végignéztem, forgattam, mintha nekem fűzte volna le. Lánykori képei, a szépreményű Klára, akinek oly sok vágya, elképzelése és szenvedélye lehetett. Annyi minden volt egy-egy képben, hogy akaratomon kívül is elkezdtem irigyelni az adottságait. Milyen magas volt, hosszú a lába, arról nem beszélve, hogy neki volt a legszebb ibolyakék szeme a családban.  Aztán eszembe jutott, hogy mennyire kitartó volt, kreatív, tántoríthatatlan az elképzeléseiben – persze ezt én régen makacsságnak neveztem. 44 éves volt, éppen annyi, mint én most, amikor jött a forradalom nálunk Romániában, az emberek elveszítették a munkahelyüket, italba és depresszióba menekültek. De ő újraképezte magát és halála után is tele volt a naptára munkával. A huncut, a csibész a túlélő!

Csak egy hónappal halála után tudtam sírni, és pontosan emlékszem, hogy egy hajmosáskor. Ha otthon voltam, mindig ő mosta meg a hajamat a nagyszüleim százéves fodrásztáljában. Annyi emléket hozott fel bennem ez a rítus, ahogyan masszírozta, mosta és ápolta a hajamat, hogy azóta is minden alkalommal képes vagyok elérzékenyülni. Ahogy Ő mosta, úgy nem mosta senki!

Akkor engedtem el, amikor visszajött hozzám.

Halála után két hónappal derült ki, hogy gyereket várok. Őrület, már mióta szerettünk volna testvért, de addig nem jött össze! Most a gyászunkban összehoztuk. Naná, hogy enyhült a gyászom, azt éreztem, hogy itt van anya velem, körülöttem. Odaterelt, megmutatta, rávezetett. A huncut, a csibész, a tervező! Aztán mikor dérrel-durral megszületett a lányom, aki a nagymamájára hasonlít, nem volt több kérdésem…

Mostanában új szakaszba lépett a kapcsolatom anyámmal, leginkább azokat a tulajdonságokat veszem észre, amiket én meg tudtam oldani hozzá képest, a gyereknevelésben, egészségben, házasságomban. Hogy ki merem mondani a vágyaimat, fel tudom tenni kérdéseimet, utánajárok elakadásaimnak. Megengedem magamnak, hogy a gyerek kérdéseire ’nem tudommal’ válaszoljak vagy kimutassam félelmeimet.

Tegnap este, elalvás előtt a fiam arról beszélt, hogy nagyon fél a haláltól és attól, hogy eljön az idő, amikor neki is anya nélkül kell majd élnie. Elmondtam neki, hogy én is így élek, látszólag anya nélkül, de közben ha ránézek a másik ágyra, ahol ott szuszog a lányom, akkor tudom, hogy nem. Anya is itt van, a lányom is itt van. A huncut, a csibész, a mágus!