Van aki, legszívesebben kitörölné a naptárból a gyereknapot és a karácsonyt. Ők azok akik nem kérnek legót, csak megértést. Személyes, gyereknap utáni írást hozunk nektek Mónitól.
Móni vagyok. Most épp fáradt és szomorú.
Egy civil szervezetnél dolgozom, nagy hírű, régi, erős. Szolidáris a gyengékkel, a hátrányos helyzetűekkel, segíti a kiszolgáltatottakat. Akiknek nincs választásuk, nincs más külső támogatásuk: menekülteknek, mélyszegénységben élő roma családoknak és azoknak a civil szervezeteknek is, akik ezeket a célcsoportokat támogatják bármilyen eszközzel. Adományokat is oszt, pl. Legót a kora gyermekkori fejlesztéshez, főleg Észak-Magyarországon, de tulajdonképpen országos szinten. Természetesen ennek a csúcspontja a gyereknap, na meg a karácsony.
A szervezetnél dolgozó minden kolléga kap ilyenkor egy-egy Legót a gyerekeiknek. Mindenki, csak egy valaki nem. Tavaly még elhangzott, hogy: „Te nem kapsz, mert nincs gyereked.”, és az, akinek szintén nincs, viszont kap, mert neki még lehet… És ez ott akkor nekik vicces. Az idén már felülete sem volt ennek. Mindenki kapott, csak egy valaki nem.
Nem kérek Legót.
Együttérzést, megértést kérek!
Annyit, hogy ne bántsatok és ne viccelődjetek ezzel!
Azért, mert ez nem az én választásom. Nem a mi választásunk. A lombikprogram 10 éve alatt sok mindent átéltünk, az állandó reményt, a pozitív hozzáállást és az azt követő kudarcokat, az értetlenséget. A mindenre való felkészülést, hogy mindenkinek volt egy kurva jó tanácsa és egy nagyon „passzoló” története.
Közben mi szurkoltunk egymásnak. A váróban, a műtőben, a vérvételnél, HCG szintmérésnél, a lipid kúra alatt, a méhfal megvastagítása miatt végzett felhasításokkor, a mofettában, az iszappakoláskor, a három hetes bentfekvős, felkészítős kórházi bentlakás során.
De hogy mennyire fájt, amikor egyik-másik sorstársunknak sikerült! Nem lehetett, nem irigynek lenni. Persze pozitív példa is volt egyben, hogy lám nekik sikerült, nekünk miért ne sikerülne. Mennyire fájt, hogy te vagy az egyik statisztikai példa a Kaáli Intézetben, a túlstimulált petefészkeddel és a 42(!) leszívott petesejteddel, és az új orvosod örül, hogy élőben is láthat. Később ez az orvos azt mondta, hogy „Mónika, kitartás, legközelebb majd sikerül, nagyon biztatóak az eredmények, Ön fiatal és erős.” De semmit nem csinált másképpen. Majd: „Mónika, nem gondolja, hogy kicsit már kiszaladt az időből?” És továbbra sem csinált semmit másképpen.
Mennyire fájt, hogy a petesejt leszíváskor és a beültetéskor a váróban Enya szólt, mert „kellemes, nyugtató” zene. Másoknak. Mikor mondtam a világ legkedvesebb nővérének, hogy kapcsolja ki, mert felvágom tőle az ereimet, azt követően már csak cinkos összekacsintás volt, nagy nevetések és egészen másik, számomra is valóban megnyugtató zene. Még hatszor.
Hogy a debreceni Kaáli Intézet átalakulását úgy kellett megtudni, hogy a bejárati ajtón egy cetli várt. Ekkor a beültetést követő 10. napos vérvételre vártam, reményekkel tele ismét, de már nem csinálták meg azon a szép december 10-i napon. Másképp képzeltem azt a karácsonyt (is).
Hogy a HABAB Bizottság által megítélt 1,5 millió forintos terápiát nem lehetett végigcsinálni, mert senki nem értette a határozattal a kezemben, hogy mit kell csinálnia. Majd mikorra sikerült átvinni a rendszeren az 5 alkalmas kezelést, az első gyógyszeradagot elmérték, 10-ed részét kaptam meg csak.
Hogy a nővérkék úgy szurkoltak, mintha az ő sorsuk múlna ezen, fejből tudták a ciklusomat egyszeri találkozás után – „Mónika, ez biztos sikerülni fog, hiszen anyák napja van, ez nem lehet másképp!”
Hogy az apósom temetésén hívtak fel, hogy megvan az országosan hiánycikk gyógyszer.
Hogy a 12. hetes genetikai vizsgálaton, a pesti Czeizel Intézetben derült ki, hogy a baba, akivel feküdtél 3 hónapot és vérezgettél csendesen, már nem él. Hogy mi herce-hurca árán távolítják el belőled a mélyen vágyott, akart, szeretett ici-pici babádat. Hogy a 16 éves cigánylányok között ébredsz az altatásból, végigbőgöd a teljes napot, de közben felköszöntöd a nővéredet, mert névnapja van és szereted. És persze menekülőre fogod, minél kevesebb időt akarsz ott tölteni és csak annyit tudsz mondani nekik, hogy „jól gondoljátok meg, hogy döntötök!” Közben a férjed kint vár a folyosón, jobban meg van rémülve, mint te, még kevésbé érti, hogy mi folyik, még jobban össze van zavarodva, és mégis ő az első, aki utánad nyúl, mert elszédülsz, jártányi erőd sincs, mindened fáj azon a folyosón.
Hogy hajmosáskor a kádban kihűl a fürdővíz, mert számolgatod a marokszám hulló hajad szálait, siratod őket, mint a kisbabáidat, de közben örülsz, hogy „csak ennyi” látható mellékhatása van a kezeléseknek…
A 34. születésnapodon az anyukád azzal biztat, hogy ez a legszebb idő, ő is ekkor volt várandós veled. A 37. születésnapodon csak kettő ember van aki tudja, hogy nem jött meg a menstruációd. Rajtad kívül az, akinek épp a kezét fogod melegen, szerelemmel, tervezgetve: ennek biztos sikerülnie kell, mert koratavasz van, az én szülinapom is, az apukámé is. Ez nagyon jó jel, sok erőt ad. A 40. szülinapodon terhes vagy, saját jogon, lombik nélkül, felhőtlenül boldog, tele erővel, reménnyel, de mégsem mered végigugrálni a barátaiddal a saját bulidat. Majd 3 hét múlva elönt a vér, fájdalmasan, melegen. A barátaink pedig már nem mertek, nem tudtak, nem akartak kérdezni, hogy hol tartunk, hogy vagyunk. És ez így is maradt.
A munkahelyedről majdnem kirúgnak, mert nem értik mi van veled, hisz szeretnél mindent úgy csinálni, ahogy kell, ahogy elvárják, de persze nem tudsz vagy nem akarsz megfelelni. Mert már rég nem tudod, hogy mi a normális. Hogy meddig terjedsz te, az orvosok, az isten, a biológia, a tudomány, a magadba, a létbe, az életbe vetett hited. Hogy mindig másképp próbálod túlélni. Hol beszélsz róla, közvetlenül, közvetve; közvetlen körnek, ismeretleneknek. Hol kifordulsz egy kényelmetlen beszélgetésből. Hol illedelmesen kivárod és úgy fordulsz el. Hol pedig mélységesen magadba zárod. Mert ha kudarcot vallasz, akkor legalább csak te és a párod legyen az, aki ezt tudja, megéli, nem kell hozzá más is. Főleg nem a tehetetlenség, a sajnálat és a már 20 éve is elkopott frázisok.
Közben persze pszichológus, egyik-másik, rosszabb, jobb, nagyon jó. Meditáció, vizualizáció, előző életek, szellemek, sámánok, gyógyítók, mentálhigiénikusok. Jóga.
És egyszer csak feladod. Tíz év után, 2 inszeminációval, 8 lombikkal, 5 intézettel a hátad mögött. Önálló és közös döntéssel egyaránt. Mert már nem bírod el a saját terhed, nem bírod el a férjed fájdalmát is. Minden verziót végigvettetek, és azt mondjátok: eddig és ne tovább. Elfáradtál a saját nyomorodban, a nem értésben. Mert semmi nem igazolja vissza az alkalmatlanságodat és az alkalmasságodat sem. Mindent meg tudsz oldani az életedben: fontos, nagy, meghatározó, jó döntéseket hozol. Sikeres vagy, erős vagy, jó az értékrended, jó a hozzáállásod, jó a genetikád. Vagy mégsem? Alkalmatlan vagy és gyenge, értéktelen vagy és felesleges. Egyáltalán nem vagy normális. Kilógsz lassan minden sorból.
Dolgozol rajta. Egyedül, párosan, csoportosan. Majd elmúlik. Az utolsó lombiknak is 7 éve. Nem akarsz megrekedni, nem akarsz tapicskolni, nem akarod a sebeidet nyalogatni. Nem vagy híve az önsajnálatnak, mész, teszed a dolgod, nagyrészt vidáman, mintha mi sem történt volna. Van, hogy jobb, van, hogy rosszabb. Gyereknapkor és karácsonykor rosszabb. Volt, amikor a karácsonyt törölni akartuk a naptárból. Nem egyszer. Sírtunk egymás nyakában. Senki nem értette, mi bajunk a karácsonnyal. Beszélgettünk nyilván minden másról a családi alkalmakkor, nevettünk, mentünk tovább, és jött is az Újév, már megint. Az új kezdet, már megint. Gyerektelenül. Tele tervekkel, várakozással, célokkal. Gyerektelenül. Hiányérzettel és a hiány fájdalmával.
Majd jobb lesz. És van, amikor jobb, nagyrészt jobb. Értelmes célokért dolgozva jobb. A jógával jobb. Nevetve jobb. Viktorral jobb. Ribizlivel jobb. A természetben jobb. A vízben, a hegyen jobb. Ezért megyünk, mindig megyünk, mert feledtet, kirángat, gyógyít. De attól azok a sebek még ott vannak és fel-felszakadnak.
Viszont elég, ha ezt mi szaggatjuk fel a gyógyulás érdekében, akkor amikor elég erősek vagyunk a gyógyuláshoz. Netán szakember segítségével. Nem kellenek hozzá meggondolatlan félmondatok és mondjuk egy kék csillag a homlokomra, hogy nincs gyerekem, ezért nem jár adójóváírás, CSOK, lakásfelújítási támogatás és persze Lego sem. Mert nem én választottam, nem én döntöttem így.
Nevetek, meghallgatok másokat, együttérzek mások minden fájdalmával, nehézségével. Segíteni szeretnék jógával, közösségi programokkal, viccel, vidámsággal, köszönettel, integetéssel, a nyolc órás munkámmal. De nagyon nehéz a szüléstörténetekről, a szülészeti erőszakról, a gyermekágyi depresszióról, a „nem szoptatom az egy hónapos gyerekem, mert fáj a cicim”-ről hallanom. Nem ítélkezem, nem húzom elő a fenti kártyák egyikét sem, mert ez az én problémám.
És tudom, hogy nem vagyok egyedül, de erről senki nem beszél. Van, hogy nem tud, van, hogy nem mer vagy épp nem akar. Ezer indok lehet rá. És ezt ér tiszteletben tartani.
Téged viszont arra kérlek, hogy ne ítélkezz! Ne viccelődj ezzel! Lehet, hogy ez a másiknak fáj, miközben neked fel sem tűnik. A nevetés és a meghallgatás mögött lehet még más is. Fogadj el, én is azon vagyok!
De köszönöm ezt, mert így remélem sikerül leszedni magamról az elhalt rétegeket, ágakat, elszáradt leveleket, nem kellő dolgokat és gondolatokat. Ezen keresztül, kicsit később, új és friss hajtásokat tudok növeszteni.
Gyereknap van. Móni vagyok, most épp fáradt és szomorú. Nem Lego kell!
Fotó: depositphotos.com