alkoholizmus03

Dajer Barber Shop – Sáringer Zoltán: Felépülésem története

Nagypéntek üzenete a nem vallásos embereknek is reményt adhat, amennyiben a kilátástalannak tűnő szenvedésből is lehet kiút, lehet feltámadás, lehet egy másik, egy új, egy jobb élet. A Magyarországon népbetegségnek számító alkoholizmusban érintettek esélyei  – és akkor itt most a családokra, hozzátartozókra is gondoljunk  – nagyban múlnak azon, hogy kérnek-e,  illetve hogy mikor kérnek és kapnak segítséget. A szenvedélybetegek ellátásában  dolgozók visszajelzései alapján egyértelműen a nők a kezdeményezőbbek a segítségkérésben, sokszor hozzátartozókként. Mai vendégszerzőnk, Sáringer Zoltán ezért is mondott igent Barna Era felkérésére és döntött úgy, hogy megírja saját történetét a Dajer nőhónapi támogatásgyűjtő kampányában.

Dajer_Tamogatom

(borítóképünk illusztráció, forrás: https://www.bbc.com/news/health, Getty Images)

Tisztelettel kérdezem azoktól, akik úgy élték le az életüket, hogy ,,mit szól majd a falu népe”, hogy végül mit szólt?  Az eredetileg humorosnak szánt Facebook mémből idézett mondatban sajnos sok igazság van. Eszembe juttatja, hogy mekkora befolyással vannak ránk a társadalmi elvárások. A szerep, amit mások ránk erőltetnek. A látszat, aminek a fenntartásáért mindent megteszünk. A nagy össznépi játék, hogy összejöjjön a két gyerek, a három szoba, a négy kerék. Miközben szépen lassan zombik leszünk és az egész élet már csak arról szól, hogy „metró, meló, alvás”. Elfelejtünk beszélgetni, odafigyelni egymásra és magunkra.  

2006-ban fogyasztottam utoljára alkoholt. Ennek nemrég volt 15 éve. Az ún. józan születésnapom, három nappal van a „biológiai” után, ennek köszönhetően évről évre kettős születésnapot ünnepelhetek. A közösségi médiának hála és mivel ebből az egészből egyáltalán nem csinálok titkot, rendszeresen írok is valamit az éppen aktuális évfordulómhoz. Idén ezt írtam:

„2006. február 22. 5479 nap, nem kerek szám, viszont 15 évet jelent. Az legalább kerek ….. 15 éve mondom a magamét, beszélek erről a népbetegségről, vállalom a múltamnak ezt a részét, hogy élő példa legyek arra, hogy nem kell belehalni az ivásba, hogy szembe lehet nézni a démonjainkkal, hogy lehet józan, normális életet élni. Már nem szeretem magam alkoholistának nevezni. Szenvedélybeteg voltam, vagyok. Nem tudok semmit sem kicsit csinálni. Szenvedélyesek az érzéseim, ha valamit csinálok, azt csak nagyon tudom csinálni. Nem szeretem a maszatolást, a mellébeszélést. Rettenetes, hogy sokak számára az egyetlen megoldás a hallgatás. Végre összeszedtem a bátorságot. Beiratkoztam iskolába. Most már tanulom is az addiktológiai konzultáns szakmát, ki tudja, ezek után már érteni is fogom, hogy miről beszélek, ha a felépülésről beszélek. Traumatikus élmény volt a járvány kellős közepén bezárva a legutóbbi vizsgaidőszak, az egyik sírásból a másik zokogásba estem a tételeket tanulva. Felismerések, beismerések, megdöbbenések. Mennyi, de mennyi téves lépés, rossz döntés. Nem tudok már változtatni rajtuk. Csak a mostani létem lehet a fokmérő. Lebénít, ha cipelnem kell a múlt stigmáit, szégyeneit. Rájuk csuktam az ajtót, de ott vannak. Nem lettem más ember, de sokkal inkább látom a hibáim.”

Ez így persze borzasztó megható és mondhatná bárki, hogy egy ilyen posztban egy jó adag lájk-gyűjtögetés van. Még ezt is vállalom, mert tudom, hogy egy ilyen megosztás a részemről nem a lájk-koldulásról szól. Ezt a „vendégszerzőséget” sem azért vállaltam. Sokkal inkább azért, hogy beszéljek a betegségből való menekülésről, illetve a felépülésről. Emlékszem, amikor még nagyon az elején voltam – talán fél éve nem ittam – meghívtak egy rádióinterjúba és ott is elmondtam a mondókámat. Aztán mérhetetlenül lelombozott, hogy sorba jöttek a hallgatói sms-ek, miszerint „tönkretette a saját és a családja életét, most meg jön ezzel, hogy 

“ez betegség”, „a saját döntése volt, hogy iszik”, „akaraterő kérdése az egész”, „nem kell inni és kész”…

 

Senki sem születik alkoholistának

Én soha nem akartam alkoholista lenni. Szerintem pont fordítva van ez. Látjuk a szülőt, a nagyszülőt, a rokont és pont azt határozzuk el, hogy „én biztos nem”. Aztán mégis. Öntudatlan folyamat volt az egész. Szépen lassan belecsúsztam. Kicsit mindig kilógtam a sorból, ezzel a  fajta különlegesség érzéssel nehéz volt mit kezdeni. 18 éves koromig nem ültem vonaton, repülőn annál inkább. Apám kiküldetéseinek köszönhetően Ghánában, majd Indonéziában nevelkedtem, kicsiként amikor a szüleim dolgoztak, nörszök vigyáztak rám. Amikor 14 évesen Budapestre kerültem a gimnáziumba, volt mit megszoknom. Belgiumban kezdtem az orvosi egyetemet, amit soha nem fejeztem be. Gimi, építőtábor, egyetem, bulik, vizsgaünneplés, folyt a pia mindenhol.  Később szinkrontolmács lettem, ahol kifejezetten jólesett egy-egy  feladat után „oldani a feszültséget”. A munka nagyon intenzív volt, nagy stresszel járt, ha befejeztem a sokszor órákig tartó koncentrálást, a vége szinte katarzist okozott. Ehhez képest a hétköznapi pillanatok „semmik” voltak.

Mire probléma lett az ivás, már késő volt. Amit a legritkábban tesznek az emberek, az az, hogy a másik szemébe mondják, szembesítik azzal, hogy nem jó irányba tart. Sőt, ha egy férfi sokat iszik, akkor „nagyivó”. Ugyanez nőben nem elfogadott, inkább szégyen, hogy „nő létére” iszik. Gyakorlatilag nincsen olyan életesemény, amire nem iszunk, amelynél nem elfogadott a „na, erre koccintsunk!” felszólítás.

 

Csak a pia és én

Az az igazság, hogy én csak azóta beszélek a problémás ivásomról, amióta nem iszom. Addig gondosan őrzött titok volt ez nálam is. Szentül meg voltam győződve róla, hogy senki sem tudja. Ha nagyon megszorongattak, akkor egy kis refluxbetegséget voltam hajlandó bevallani, de soha nem a literszámra magamba döntött szeszt. Ami fontos, hogy erről nem beszéltem senkivel. Minél többet ittam, annál inkább elszigetelődtem a problémámmal. „Aktív” koromból két olyan esetre emlékszem, amikor valaki megkérdezte tőlem, hogy van-e valamilyen problémám, mert látja, nem vagyok jól. Mintha senki nem akart volna erről beszélni velem. Aztán lehet, hogy egymás között kitárgyalták, hogy „szegény Zoli, egyre szarabbul néz ki”.

Sokszor mire valaki rákérdez, mire valaki szembesíti a függőt a viselkedésével, addigra már késő. Addigra már nem mindig elég a „jó, igazad van, leállok”. Azt hiszem, hogy ha jó pillanatban kaptak volna el, akkor talán tudtam volna beszélni az ivásomról, talán hamarabb szembesülök a problémával és hamarabb állok le. Talán, de sajnos ez nem történt meg.

Amire jól emlékszem az ivásom utolsó időszakából, az a teljes és mindent átható reménytelenség, hogy pontosan felfogtam, ebbe bele fogok dögleni. Mégis megittam azzal a pohárral, mert az adta a következő percek túlélését. Akkor már csak fél órákban, órákban számoltam az életem. Ezt még ki kell bírni és akkor iszom. Már csak ennyi vagy annyi idő és ihatok. Számtalan ilyen történet volt. Egyetemi vizsga, ahova autóval kell menni, tehát nem ihatok. Aztán ülök a teremben és annyira remeg a kezem az elvonástól, hogy a saját kézírásomat sem tudom elolvasni. Lassú, módszeres öngyilkosság.

 

Hagyja abba, mert belehal

Nemrégiben kérdezte tőlem valaki, hogy „Zoli mondd meg őszintén, abbahagytad volna az ivást, ha a feleséged elhagyással fenyeget?” Így 15 év távlatából is azt mondom, hogy ideig-óráig talán kibírtam volna ivás nélkül. De előbb utóbb biztos, hogy újra ittam volna. Biztos, hogy az alkohol győzött volna és most már tudom, hogy nem rajtam múlt, hogy ez nem történt meg. Egyszerűen azért, mert addigra már minden arról szólt, hogy megszerezzem az adagom.

A leállásom előtt a feleségem már többször szembesített azzal, hogy vállalhatatlan, amit csinálok. Menetrendszerűen elbőgtem magam, mert addigra már én is éreztem. Elmondtam neki, hogy tisztában vagyok a problémával, de értse meg, képtelen vagyok leállni. Nem tudom elképzelni az életem a pia nélkül. Másnap hajnalban már megint álltam a kamrában a feles pohárral a kezemben. Orvoshoz is elmentem. Többször is. De mindig ugyanaz történt. Vérvétel, vizsgálat. Szörnyülködés. „Azonnal hagyja abba, mert belehal. Itt van három recept. Váltsa ki. Ne igyon. Jöjjön vissza három hónap múlva.” Én meg gondoltam magamban „Micsoda, hogy ne igyak? Azt, hogy kell?” És ez így ment, ameddig szemben nem találtam magam egy olyan orvossal, aki azt mondta, hogy

„hajlandó vagyok segíteni magának, de csak akkor, ha együttműködik.”

Ez volt az első valódi segítséget nyújtó kéz. És ez egy fontos üzenet a mai napig. Leállni az ivással csak nagyon keveseknek sikerül egyedül. Nekem kellett, hogy legyen, aki segít, aki támogat ebben. Legelső az orvosom volt, aki ottfogott a kórházban. Aztán a család, akik bejártak hozzám, élén a feleségemmel. A feleségem minden nap ott volt nálam a kórházban. Az én keresetem hónapokra kiesett, nélkülem vitte tovább a család dolgait. Amikor kellett, akkor a testvéremmel együtt terápiát keresett, ahol szintén látogatott. Nem hagyott el, nem dobott ki, támogatott abban, hogy leálljak, az utam elején képtelen lettem volna e nélkül boldogulni.  

hope

                                        Forrás: https://www.mikkiproffitt.com/recovery-is-a-family-matter/

 

Nem leállni, hanem felépülni

Először kórházba kerültem és csak utána rehabilitációs terápiára. Miközben az orvosom mindent megtett a fizikai egészségem helyreállítására, sajnos nem sokat tudott a rendelkezésre álló terápiás lehetőségekről. A feleségem talált egy budapesti helyet, ahová a kórház után átvettek. Itt kezdődött el az a munka magammal, amit felépülésnek szokás nevezni. Borzalmas kínokkal indult az egész. Egyik pillanatról a másikra elvették tőlem a piát és ott maradtam egyedül. A félelemmel, hogy évek óta semmit nem csináltam alkohol nélkül. Mindenhez megvolt az a kellemes zsibbadtság, amit a pia adott, bármikor el lehetett odázni bármit azzal, hogy „majd holnap”. A leállás után pedig minden apró dolgot újra kellett tapasztalni. És itt elemi dolgokra kell gondolni, mint például végigmenni a közérten úgy, hogy elkerülöm az italos pultot. Amikor  a terápia után bementem a sarki kisboltba, meglátott az eladó és azonnal hozta a létrát, hogy levegye a vodkásüveget a polcról. Meg kellett tanulni pia nélkül felkelni, lefeküdni, családi életet élni, házas életet élni, beszélgetni, örülni, szomorúnak lenni. Egyszerűen csak lenni.

 

Egyedül inni, közösségben józanodni

Azt hiszem, hogy ez volt az az idő, amikor igazán kellettek az önsegítő csoportok is, mert nekem akkor pozitív megerősítésre volt szükségem. Arra, hogy olyan embereket lássak, akiknek sikerült. Akiknek rendbe jött az életük és képesek voltak tartós józanságra. És olyan embereket is látni, akiknek nem sikerült. Azt is ott tanultam meg köztük, hogy csak az első poharat nem szabad meginni, vagy ahogy a csoportban mondták:

„Ha kiállsz a vonat elé, akkor nem a közepén lévő büfékocsi üt el, hanem a mozdony!”

Ezt megértettem, ahogy azt is tudtam, hogy ha egy cukorbeteg a túlélése érdekében odafigyelhet a diétájára, akkor én is együtt tudok ezzel élni. A csoporttól közösségi élményt is kaptam, megszűnt az érzés, hogy egyedül vagyok a problémámmal. Vadidegen embereket hallgattam egy-egy összejövetelen és bólogattam, miközben beszéltek. Ugyanazok a dolgok történtek meg velük, ugyanolyan fázisai voltak a leépülésüknek. Fontos volt az őszinteség, nem volt tabutéma, ki-ki érzékenysége szerint beszélhetett arról, hogy mi bántja. Reményt adtak ezek a történetek és azt éreztem, hogy nekem is sikerülhet. Hálát éreztem, hogy én nem vesztettem el a családomat, mindenemet. Fontos volt, hogy olyan emberekkel tudtam beszélni és együtt lenni, akik bár teljesen más teljesen más körülmények között éltek, mégis ugyanaz volt a problémájuk. Nekem a „budai ficsúrnak” megindító volt, amikor egy kopaszra borotvált nőtársunk elmondta, hogy „véglegesítették” a hajléktalan szállón és már nem kell egy tv-s dobozon aludnia a Városligetben. Persze mindehhez alázatra volt szükség és meg kellett járni a gödör legalját. Nem mindenkinek sikerül még életében abbahagyni az ivást. Ezt fel kellett ismernem. Változtatnom kellett azon, hogy mindenki más a hibás, én csak egy áldozat vagyok.

 

A „légy olyan, mint régen, csak már ne igyál” az nem megy

Ahhoz, hogy változzak, tudnom kellett, hogy miért ittam. Ebből a szempontból én azt gondolom, hogy 30-40 éves koromban nem azért ittam, mert elállnak és nagyok a füleim és ezért nem jövök be csajoknak, vagy azért, hogy mások bevegyenek a társaságukba. Ezek miatt tinédzser koromban ittam. Aztán kialakult a függőség és onnantól kezdve az alkohol fogyasztott engem. Már réges-rég nem rólam volt szó. Nagyon sokat ittam olyan hiedelmeimre, gátlásaimra és szorongásaimra, amelyeket egy őszinte beszélgetéssel helyre lehetett volna tenni.  Bemászott a fejembe egy gondolat, fejben megvettem a popcornt, meg a piát és beültem a saját mozimba.

Az évek során jutottam el sok-sok apró felismeréshez, amelyek utólag váltak egyértelművé. Visszamenni és másképp csinálni már nem lehetett. De a jövőben még lehetett.

Az elején nem voltak pozitív élményeim. Eltűnt a pia és ott maradt az a romhalmaz, amit a pia okozott. Idő kellett ahhoz, hogy ezt a romhalmazt elhordjam. Mindent újra kellett tanulni, hinni kellett benne, hogy mehet a szex pia nélkül is, és hogy ki tudok állni száz ember elé beszélni józanul is. Önmagában a nem ivás nem jelentett megoldást. Ez egy igen érzékeny kérdés, mert ebből konfliktusok is keletkeznek, főleg, ha valaki családban vagy kapcsolatban él. Teljesen jogosnak tűnhet az az elvárás, hogy „én azt szeretném, ha olyan lennél, mint régen voltál, csak nem innál”. Erre mit mondhatok?

„Ha olyan maradnék, mint régen voltam, akkor innék, tehát változnom kell.”

A felépülésemhez őszintén szembe kellett nézni magammal, megpróbálni feltárni a hibás működéseim okait, mozgatórugóit. Aztán ennek mentén változtatni. Ezt a változást pedig nem mindig vette jó néven a család. Amikor a feleségem meghallotta a terápián, hogy amit tanulunk, az egy „önző program”, megijedt. Amikor a család azt látta, hogy a vasárnap délutánt én ugyan már nem a kocsmában töltöm, de egy hajléktalanszállón megrendezett gyűlésre sietek, az nehéz volt nekik és nehezen érthető. Tudatosan közelebb kellett engednem őket ahhoz, amiben én már benne voltam: az önsegítő csoport nyilvános üléseire elhívtam őket, a kapott irodalomból otthon felolvastam. Azt akartam, hogy kapjanak arcokat is az otthon emlegetett nevek, ezért a vidéki tanyánkra többeket meghívtam a sorstársaimból egy közös főzésre. Azt akartam, hogy otthon is lássák, apa nem egy szektába jár és hogy ez a közösség mennyire sokat ad. És szerettem volna, ha megértik, hogy miközben azon dolgozom, hogy én megváltozzak, ha a család keveset vagy semmit nem tesz ugyanezért, akkor együtt nem fog sikerülni. Meggyőződésem, hogy a partner, a család nagyon fontos támogatás lehet a felépülésben.

Azért vállaltam ezt az írást örömmel, hogy elmondhassam most is, itt is a hozzátartozóknak, hogy nem kell félni kimondani, még időben elmondani, hogy mennyire fontos nekünk a másik. Bátorítani őt, hogy ne szégyellje a gyengeségét és támogatni abban is, hogy szakemberhez kerüljön, hogy segítséget kérjen.

Élénken emlékszem a pillanatra is, amikor először döbbentem rá, hogy

„már nem kell innom.”

Szlovéniában voltunk a feleségemmel, és amíg ő bement egy úszóverseny lelátójára, én kiültem a teraszra. Szép idő volt, felettünk a hófödte hegyek. Jött a pincér és én kávét és almalevet rendeltem.  Abban a pillanatban esett le és kimondtam, hogy Úristen, már nem kell innom, az alkoholnak nincs már felettem hatalma!  Azóta is minden nap eldönthetem, hogy iszom-e. Sokan mondják, hogy az addikcióból való felépülés olyan, mint egy felfüggesztett halálbüntetés. Kegyelem. Sokféle töltete lehet ennek a szónak, nekem azt jelenti, hogy meghalhattam volna, de élek. És ha már élek, akkor élek is ezzel a lehetőséggel.

 

Ahol segítséget lehet kérni:

Alkoholproblémás klienseket is fogadó addiktológiai ellátás Magyarországon a járvány ideje alatt

Az Anonim Alkoholisták hazai közösségének hivatalos oldala

Csak a mai nap oldal

Alkoholisták hozzátartozóinak és barátainak anonim közössége

 

Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!

“A tartós hullámnak ára van!” mottójú második támogatásgyűjtő kampányunkban most március 8. és április 5. között férfiak is írnak a magazinunkba, olyan felkért barátaink, ismerőseink, olyan matronálóink, akik ezzel a közreműködésükkel támogatják a dajer.hu közösségének céljait és a magazin fennmaradását! 

Dajer_Tamogatom