Hangulatunk tagadhatatlanul nyárvégi: hiszen a vénasszonyok fázósan húzzák össze magukon a kardigánt, nem úszunk már jókat a Balatonban, sőt az augusztussal elmúlt a női írók és fordítók hónapja (Women In Translation Month) is. Cikkünk pedig, talán nem véletlenül, sok szempontból passzol a hangulatunkhoz. Nádori Lídia műfordító írása Zsuzsa Bánk Sterben in Sommer (Nyáron meghalni) című új regényéről, kétnyelvűségről, magyar származású, de idegen nyelven alkotó női szerzőkről, határmezsgyékről, kimerevített pillanatokról, egykori és mai Magyarország-képekről és Balaton-élményekről, és a kép másik oldaláról.
Zsuzsa Bánk ötvenhatos emigráns magyar szülők gyereke, aki már Németországban született, kétnyelvűként nőtt fel, német iskolákba járt, és német író lett belőle. Érdekes ez nekünk? Nekem, a fordítónak biztosan érdekes. Huszonöt éve fordítok kortárs német irodalmat, szinte minden szerzővel közvetlen kapcsolatba kerülök, hacsak nem érzem tolakodásnak (többnyire éppen ellenkezőleg: az írók imádják, ha a fordítójukkal beszélgethetnek, és ez kölcsönös), de a dolog természetéből adódóan nekik lövésük sem lehet a szövegük magyar fordításáról. Ki vannak szolgáltatva nekem, kénytelenek megbízni bennem. Én pedig igyekszem rászolgálni erre a kényszerű bizalomra, próbálom visszaadni a szövegeik legkisebb rezdülését is. De mindent én sem tudhatok, én is félreérthetek dolgokat, óhatatlanul megbicsaklik a stílus a kezem alatt. Ők pedig nem tudnak hozzászólni.
Ha mégis, az mindig borzasztóan érdekes. Terézia Mora például, aki Magyarországon nőtt fel, mindig átolvassa a regényei és novellái magyar fordítását a szerkesztés fázisában, véleménye is van róla, okos javításokat eszközöl rajta, és én ezekből mindig sokat tanultam. De nemcsak írókat jó hallgatni a nyelvről, hanem bárkit, aki egynél több nyelvben van otthon. Ha velük beszélgetek, olyankor ott mászkálhatok a német és a magyar nyelv közötti mezsgyén, azon a többnyire átjárhatatlan határvidéken, és két oldalról is rá tudok nézni a szavakra.
Zsuzsa Bánkot nem fordítottam, csak olvastam a könyveit, és alkalmam volt személyesen találkozni vele a PécsLITen, Pécs első nemzetközi irodalmi fesztiválján, 2021. szeptember 15-én. Az apropó az volt, hogy két évvel ezelőtt megírta apja halálát egy regényben, amelynek a címe Sterben im Sommer, magyarul: Nyáron meghalni. Megírta, ahogy mondani szokás, névvel-címmel, minden átköltés és eltávolítás nélkül, a saját gyásztörténetét. Megrajzolta az apja portréját, és e portré hátterében annak a Magyarországnak a képét is, amelyet ő, a Majna-parti Frankfurtban felnőtt lány gyerekkorában, a nyári vakációkon megismert. A „nagy nyarakon”, ahogy ő mondja. A por országát, a hőség országát, a legyek országát. A hetvenes évek Magyarországát. És a mostani Magyarországot, a mostani Balaton-partot, ahová még egyszer, utoljára elvitte az édesapját, remélve, hogy kicsit megpihen a rák, és hagyja, hogy még egyszer kiélvezzék a hőséget és az alámerülést a vízben.
Nem sikerült a terv, derül ki a könyvből, az édesapja állapota rosszabbodott, megkezdődött a kálvária a kórházakban, a műtét hiábavalónak bizonyult, bekövetkezett a halál. A halál után jöttek a gyász hónapjai. Erről szól a könyv, apróra elbeszélve, lajstromozva minden sírást, kiborulást, dühkitörést, lázadási kísérletet, belátást, feltoluló emléket. Mikor már azt hinnéd, két fájdalmas mozzanat között nincs elbeszélhető történet, kiderül, hogy de igen, a ravatalozóban, a sírhoz vezető úton… Minden szakaszt lehet még felezni. Minden stációnak vannak egyenként kiemelhető pillanatai, a sebek újra meg újra felszakadnak.
Ez az ismétlődés, ez a spirál alakban befelé, a kimerevített pillanatok felé tartó elbeszélés Zsuzsa Bánk nagy találmánya. Ő olyan író, aki mer lassan, sok ismétléssel mesélni.
Ha van slow food, akkor miért ne legyen slow text, olyan szöveg, ami lelassulásra, befelé figyelésre késztet?
Az ő írásai ilyenek. Legvaskosabb könyvében, amelynek címe Schlafen werden wir später („Majd később alszunk”), két barátnő e-mail-levelezését olvashatjuk. Évszakokon, éveken átívelő párbeszédüket a mindennapokról és az emlékekről. Egyikük sokgyerekes, pénztelen, fáradt családanya, aki egyébként költő, csak nincs ideje írni. Másikuk gyermektelen tanárnő, túl egy rákbetegségen. Minden napjuk ugyanolyan, minden napjuk más. És ezt írják meg egymásnak, engedve, hogy rárakódjanak a jelen pillanatok lenyomataira a múlt emlékfoszlányai.
Legnagyobb szabású műve mégis Az úszó, az első regény. Ráadásul magyarul is olvasható (Budapest, Kossuth Kiadó, 2003). Igaz, Szalay Mátyás fordítása nem sikerült igazán jól, túlságosan tapad az eredetihez, bátortalan, kissé suta. De a traumatizált bénultságot és vízmélyi süketséget, a depressziós merüléseket így is átélhetjük. A sztori röviden leírható. ’56-ban egy testvérpárt, hatévesforma lányt és kisöccsét, egyik napról a másikra magukra hagyja az édesanyjuk, átgyalogol a zöldhatáron. Apjukkal hármasban elindulnak az országban, hogy hajlékot keressenek. Valójában másik családot keresnek, a sebek gyógyulását, de nem találják. Road movie kezdődik a késő ötvenes évek és a hatvanas évek Magyarországán, a keleti végektől Budapesten át a Balatonig és tovább nyugat felé. Sötét, dermedt állóvíz ez a Magyarország.
Közben rátalálnak az úszás, a valóságos vízben megmerítkezés érzéki és spirituális élményére, az egyetlen valódi örömforrásra. Arra az elemre, amelyben, mint az anyaméhben, időről időre újra otthonra találhatnak, és amelyben az egyik testvér végül a halálát leli. Itt is van tehát Balaton, csak ez az ötvenes-hatvanas évek Balatonja, midőn a „dolgozó tömegek” megjelenése előtt, a még felparcellázatlan partközeli telkeken, szabadon rohantak le a fiatalok a hegyről a vízbe. Ha másért nem, ezekért a Balaton-jelenetekért érdemes Zsuzsa Bánkot olvasni.
Hadd mutassak egy rövid részletet a Nyáron meghalni című regényből, Frank Ildikó fordításában.
„Szüleim mindig olyan magától értetődően, erőlködés nélkül, a saját könnyed módjukon vettek körül – ennek az elmúlt években bármelyik nap vége szakadhatott volna, én ezt soha nem vettem komolyan, de valahol mégis sejtettem, megéreztem néhány félreeső, eldugott idegvégződéssel. Ezért utaztam előző évben Magyarországra, hogy meglátogassam őket a nyaralójukban, hogy elmenjünk apámmal a Balatonra, és mélyen beússzunk. Ússzunk egy jót, ahogy azt a partlakók mondják, egy igazi jó, hosszú úszás, rendes méretű víz, simogatni a vizet és alámerülni, hanyatt fordulni, az eget befogadni, majd tovább simogatni a vizet, egy jó, hosszú úszkálás tavon és égen, vízen és levegőn át. Nem lehet tökéletesen lefordítani, a magyarban van valami felhangja, amit egyetlen fordítás sem tud visszaadni, a „gut” túl kevés a „jó”-hoz képest, túl kicsi, túl sovány. Ez a jó úszás a magyar nyár magja, a nyár középpontja, a pont, ahova mindennek ki kell futnia. Beveted magad a tóba, és úszol be messze az utolsó bóján, a vízimentők csónakjain túlra. Ez több, mint úszás, ez egyfajta eltávolodás a dolgoktól, nemcsak a strandtól és a nyüzsgéstől, hanem minden mástól is, ami egyébként az életed része és összetartója, a világtól, amelyben ez az élet zajlik, és ezek a dolgok összegyűlnek. Messze kint a tavon, ahol a víz kékje az ég kékjét simogatja és versenyre kel vele, ez a világ jelentéktelennek, elfeledettnek tűnik. Már reggel felteszi az ember magának a kérdést, amint először rápillant a tóra, hogy lássa, zöld, kék vagy türkiz-e éppen, csendes vagy szélkorbácsolta: megajándékoz-e ma a tó engem ezzel a jó úszással?”
A gyászév vége felé az elbeszélő újra elutazik a Balatonhoz. Megállapítja, hogy ez a nagy víz mit sem sejt a partlakókról és a partra látogatókról. Hiszen ha tudná például, hogy meghalt az ő imádott édesapja, biztosan nem csapdosná ugyanúgy hullámaival a partot, mint egy évvel korábban, mielőtt a rémült és zaklatott család magára hagyta. A tó mit sem változott, elbeszélőnk alámerül hát a vizében, ahogy szokta, és úszik egy jót. Másnap tudja meg, hogy 15 kilométerrel odébb és ugyanabban az időben Heller Ágnes filozófus is belesétált a Balatonba, hogy ússzon egy jót, és ott, a nagy vízben, a nagy nyárban érte a halál.
Azzal a kérdéssel kezdtem, hogy érdekes-e nekünk egy olyan író, aki a mi nyelvünkkel nőtt fel, de egy másik nyelven ír. Azért tettem föl a kérdést, mert ezek a magyar származású, de idegen nyelven alkotó, írói eszközeiket bátran és okosan használó női szerzők, mint Zsuzsa Bánk vagy Terézia Mora, mintha Magyarországon nem kapnák meg azt a figyelmet, ami szerintem járna nekik. Talán nem is annyira vonzó lehetőség elmerészkedni két nyelv és kultúra határára, és onnan, a másik oldalról, a határmezsgyéről is megnézni, milyenek vagyunk? Félünk, hogy túlságosan komor a kép, amit látunk? Kár, ha így van. A kép hátoldalán ott a szerelmi vallomás.
Cikkünk megjelenését a Goethe-Institut Budapest támogatta.