Amikor a Dajert létrehoztuk, egy olyan színes közösségre vágytunk, amelynek tagjai – ahogyan írtuk is – „szabadon megosztják a leghétköznapibb és legmeglepőbb élményeiket, miközben jókat röhögnek, bőgnek, vitáznak, a búra alól kibeszélhetik magukból régóta cipelt titkaikat és szorongásaikat is.” Az elmúlt két évben Miklusicsák Aliz alapító- és szerzőtársunk énekelt, felolvasott, készített gasztro videót és írt cikksorozatot nagyvárosi dzsungelhősökről, most kilépve a takarásból, saját történetét osztja meg. Az apropó egy személyes évforduló, de az erőnk, túlélésünk, újrakezdésünk megünneplésének hétköznapi rítusa lehet mindannyiunké.
„Muiston aani hiljainen, sielussain soi kaivaten / Az emlék hangja csendes, vágyakozva cseng a lelkem”
A férfi fahéjszínű nadrágban és rövidujjú fehér ingben, tömött táskával a vállán, lassan nyitotta ki a trafik nyári melegtől beragadt ajtaját. A nő tyúklábmintás, térdig érő dzsörzé ruhában éppen kifele haladt volna a helyiségből, de az ajtókeretre erősített színes szúnyogriasztó szalagoktól nem érzékelte, hogy az ajtóban már áll valaki. A küszöbön szembe találták magukat. A férfi melegbarna szemével cinkosan mosolygott az idegen nő kékjébe. Majd továbbmentek. A nő kilépett az utcára, leült egy padra és zokogni kezdett. Addig nem hagyta abba, amíg lágyan fel nem csendült a Kaipuuni Tango…
ha teheted, zenével olvasd (az idézetek a Kaipuuni Tangoból származnak)
Ez nem egy filmből való jelenet, ez az én találkozásom, az én múltam, az én táncom. Éppen húsz éve jöttem át Romániából – tudom, úgy mondjuk Erdélyből – de nekem fontos a földrajzi meghatározás, a későbbiekben majd kiderül miért. Akkor is éppen ilyen ragacsos július volt, és ahogy mondani szoktam, ez ’egypungás’* vándorlás volt, előremenekülés a földrajzi karmámtól. Az útra vásároltam egy finn márkájú, fehér, bőr, telitalpú ZORI papucsot. Mindent elintéztem. Kiléptem színházi állásomból, elhagytam akkori szerelmemet, hozzám csapódott egy másik, és 2000 márkával a zsebemben nekivágtam. Huszonöt voltam. Nem menekültem. Érkeztem.
Addig csak egyszer voltam Budapesten, a temesvári színházzal játszottunk a régi Új Színházban. Nem volt semmilyen képem sem a városról, sem a magyar hétköznapi valóságról. Elindultam, mert éreztem, hogy nekem nem a maradásban van a feladatom. Akkor még nem sejtettem, hogy itt mennyi fölösleges munkát fogok elvégezni, míg valóban lesz dolgom. Akkor még nem olvastam Nádas Péter- Richard Swartz: Párbeszéd című könyvét sem, melyben Swartz arról beszél, hogy akármerre költözünk, a problémánk, sorsunk velünk utazik határokon át, hogy aztán megsokszorozódva oldjuk meg, újabb terhekkel vegyítve.
Mielein kaipuu, toivoon taipuu /Vágyom az elmémre, vágyom a reményre
A környezetem nem tudott mit kezdeni a döntésemmel – én sem tudtam megfogalmazni a célomat –, csak annyit éreztem, hogy még nem tudok elkezdeni unalmas életet élni. Alkotni szerettem volna „valamit a semmiből”, egy másik térben, ahova nem látnak el a mestereim, őseim. Ahol csak én vagyok, üresen, akár egy tejfölös üveg, ahol magamhoz képest mérnek. Ezt azóta is sokszor gyakorlom, néha sikerül, néha belefáradok, és a létrehozott valamit semmivé zúzom. Színházba, leginkább alternatív csapatba vágytam, olyanba, amiről kolozsvári egyetemistaként csak olvastunk a Színház folyóiratban, vagy amilyet fesztiválokon láttunk. Fiatalok, tehetségesek, kommunában alkotnak, szabályokat és határokat lépnek át, együtt teremtenek. Erre vágytam.
Aztán a reményeim az első itt töltött nyár után szertefoszlottak, lassan elárasztottak az igénylések, kérelmek, nyilatkozatok, fordítások, határozatok, átvételi elismervények. Mappámban a Hamburgi dramaturgia és a Poétika jegyzeteim helyett hivatalos papírok, utcán készített igazolványképek, erkölcsi bizonyítványok lapultak. Ügyvédek és könyvelők elérhetőségeit hordtam a táskámban. Hirtelen az Idegenrendészet, Belügyminisztérium, Regionális Munkaügyi Osztály lettek a levelezőpartnereim. Ügyintézőim változtak, akik mindig új információkat mondtak, hogy mire lenne szükség, milyen kiegészítést, csatolmányt, hiánypótlást intézzek el. Jól ismertem a nyelvüket, mégsem értettem pontosan a feladatot. Kicsi pénzemet a Bajza utcai fordítóiroda nyeldeste, mintha rendszeresen casinoba jártam volna. Aki oda belépett, annak veszítenie kellett, esélytelen játék volt ez. Egészségügyi és HIV teszteket kellett készíttetnem, amik ugyan sértették az önérzetemet, de tettem a dolgomat. Megfelelni a rendszernek – gondoltam – és reménykedni a fényes jövőben. Megkapni a letelepedési engedélyt, ez lett a művészeti projektem évekig.
Foto: Ács István, 2003
Emlékszem, havonta mentem lepecsételtetni a tartózkodási engedélyemet, sorstársaimmal (kínai, ukrán, erdélyi emberekkel) ugyanarra a csengésre kaptuk fel a fejünket, vártuk a sorunkra gyomorideggel és alázattal. Remélve, hogy lesz még pecsét a következő hónapra, lesve az ügyintéző kedvét, hogy ma meddig ér a mosolya. Aztán a több órás várakozás után egy remegő kapkodás lett a nála töltött néhány perc, kiderült, hogy megint más papír kell, a további tartózkodásihoz munkaviszony, de munkaviszonyhoz tartózkodási és TAJ kártya is. Az ügyintézőnek én csak egy kartoték, egy ügy, egy román probléma voltam, egy kisírt szemű bevándorló, egy kérelmező.
De nem is erről akartam írni, hanem hogy volt ott egy kávéautomata, amiből ötven forintért lehetett kávét inni, már akinek erre futotta… Nekem azóta is ezek a gépek jelentik a luxust és a siratófalat is egyben. Ha tehetem, mindig veszek ilyenből kávét, nem meginni, csak a ’megengedhetem’ érzésért.
Az első öt évben kétszer utasították el a kérelmem, azonnali országelhagyásra szólítva fel. Abszurd módon, az éjszaka közepén, itt hagyva Izabella utcai lakásomban Bulandra pintyemet, barátnőimet, könyveimet és matyómatricás bringámat.
Mindig visszajöttem bizonytalan, átláthatatlan státuszomba, abba az országba, amit gyerekkorom óta anyának hívtak a környezetemben. Újra próbálkoztam. Nem volt olyan politikai vezető, aki ne utasította volna el kérelmemet, az indoklás mindig ugyanaz volt: „A kérelmező magyarországi megélhetése nem biztosított.”
Ha jól számolom, hat lakásba voltam bejelentve az évek alatt, annak reményében, hogy egy másik kerületben jobb az elbírálás, de papíron ’laktam’ Győrben, Vonyarcvashegyen, a Margit körúton és a Péterfy utcában. Ezeken a helyeken mindenhol volt fogkefém, papucsom és bugyim, arra az esetre, ha ellenőriznének. Idegen emberek segítettek munkáltatóit kapni, nem művészkedős álláshoz jutni. Rádiónál, Tv-nél, szerkesztőségben, tolmácsolással, fénymásolással, írással, csomagolással, szervezéssel keresni kicsi pénzeket, közben a széttört önbizalmamat újraépíteni és keresni, keresni a csapatomat. Szép lassan, ahogy a tinta is erősebb lett a pecséteken, – volt egy 2004-es Mikulásos szavazás, aminek következményeként, fejvesztve enyhítettek az addig parkoltatott ügyeken – biztonságérzetem erősödött, görcseim oldódtak. Találtam közösségeket, csapatokat és segítő barátokat ahhoz, hogy megtelepedjek és a napjaim nagy részét már ne hivatalos ügyintézéssel töltsem, hanem a valódi feladatommal.
Missa liekin, minne viekin, polku pienen armaan, /Bárhová is megyek, ott a láng, út a kegyelem felé
Azóta eltelt húsz év, családom lett, gyerekeim. Alapítványok, zenekarok tagja, projektek résztvevője lettem. Ezzel az új avatarral álltam a trafik küszöbén egy kaparós sorsjeggyel a kezemben ez év július elsején, amikor is a színes szalagokat félrehúzva, ott állt velem szemben egykori ügyintézőm, aki férfiasan belemosolygott szemem kékjébe. Nem ismert fel. Kiléptem a Bartók Béla útra és kerestem egy padot, ahol sírva kapartam a sorsjegyet.
Én húsz éve július elsején ünneplem a bevándorlásom napját, amikor megérkeztem hozzátok, hogy veletek legyek.
*punga-zacskó
Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!