calf counterbalance FF

Az Év Levegő-urai: a boldog Holováczok!

A mai negyven-ötvenesek egészen biztos emlékeznek még az Égigérő fű című film két Holováczára, a levegő uraira, akik a szédítő mélység és rémítő magasság dacára sem ismerték a félelmet. De gondolunk-e vajon középkorúként is arra, hogy bárcsak mi lennénk ők, és ha gondolunk is, elindulunk-e még  az úton, hogy igazi holováczokká váljunk akár kalandvágyből, akár túlélési stratégiaként? Moscu Katalin megtette és ma boldog levegő-, sőt életakrobata, aki megtart, repül és vigyáz, éppen mikor és mire/kire  van szükség…

44 éves voltam, az életközépi válság kellős közepén, amikor megkeresett egy férfibarátom azzal, hogy nézzünk meg együtt egy kisfilmet. Tátott szájjal és egyre lelkesebben követtem a bemutatott koreográfiát. A végére a szám a fülemig ért, mert pontosan tudtam, hogy nem szórakozásképpen néztük végig, hanem mert ki akarjuk próbálni. Hamarosan találtunk egy harmadik társat is, aki konyított a dologhoz, és belevágtunk életem leghihetetlenebb kalandjába, az akrojógába. Először intuíció alapján dolgoztunk, de már a kezdetektől cserélgettük a szerepeket: a bázisét (base), a repülőét (flyer) és a biztosítóét (spotter).

Rólam azt kell tudni, hogy masszív, izmos nő vagyok, sok sportot űztem, viszonylag hajlékony (de nem túlságosan), bátor, elég jó az egyensúlyérzékem, a mozgáskoordinációm, és nem okoz gondot összehangolnom két agyféltekém működését. Na de ettől addig, hogy akrobata legyek és ezt élvezzem is, hosszú út vezetett.

calf counterbalance scaled
Sava Alex: calf counterbalance

Legjobb döntésem talán az volt, hogy számomra ez végig játék lesz: addig űzöm, amíg élvezem. Sokat nevettünk, estünk, bénáztunk, kísérleteztünk, és közben mindenfélével fűszereztük: társasjátékokkal, meditációval (amit utáltam, mert nekem csak az aktív megy), jógával, egyéb neten keringő kihívásokkal. Végül meghirdettük a találkozókat, és kiderült, hogy nagy az érdeklődés. Duzzadt a csoport, engem pedig utolért az imposztor-szindróma (a társamat kevésbé, mert ő harcművészeti sensei). Másfél évnyi szabad gyakorlás után elmentem egy fesztiválra, ahol akrojóga műsor volt terítéken, aminek keretében kitűnő hazai és külföldi oktatókkal dolgoztunk. Ott aztán egyik ámulatból a másikba estem, hogy nagyon pici mozdulatokon, tartáson mi minden múlik, és hogy az ördög a részletekben lakik. Továbbá kiderült számomra, hogy ez nem csupán akrobatika, hanem csoportos lazulás, nyújtás, masszázs és terápia, sőt életmód. Egy hétig napi 8 órát gyakoroltam, majd hazamentem, és mindent elolvastam, amihez csak hozzáfértem az akrójóga spirituális részéről. Közben mesterre leltem egy fiatalabb nő személyében, aki által fokozatosan megértettem, hogy az akrojóga nem csupán sport, hanem elsősorban egy önismereti út.

Megértettem azt is, hogy le lehet bontani klasszikus férfi-női szerepekre, ahol a masszív férfi mindig tartó, a nő pedig pehelykönnyű hajlékony repülő, de hogy igazából a kihívás abban van, amikor a szerepeket nem nemek szerint osztják le, hanem mindenki lehet bármi, mert úgyis minden fejben dől el.

Itt vált el utam addigi társaimétól. Ők már középhaladó gyakorlatok fele kacsintgattak, míg én úgy éreztem, az alapokhoz kell visszatérnem. Lassan összeraktam a kurzust, külön testtartás és bemelegítő gyakorlatokat állítottam fel, aminek keretén belül a megtanulandó mozdulatokhoz igazítom a bevezetőt és a lazítást, ahol figyelek a környezeti hatásokra, a hely szellemére, és mindig igazodom a leggyengébb láncszemhez.

Sorban következtek az aha-élmények. Egyre többen mondták, hogy szeretnek hozzám járni csupán az emberséges bánásmód miatt. Számomra ez paradigmaváltást jelentett. Az akrojógáról átkerült a hangsúly a tanítványokra és az új partnerekre. Minden idegszálammal arra kezdtem figyelni, ki hogyan érzi magát és mire van szüksége, és áthuppantam saját perimenopauzámon úgy, hogy alig szenteltem neki figyelmet. A klimax így is alaposan beleköpött a levesbe, de legalább nem sodort kétségbeesésbe.

Most 48 éves vagyok, és műemlékes építészből „a bolond röpködő nő” lettem.

Négy éve nem volt olyan hét az életemben, hogy ne akrojógáztam volna. Emellett több-kevesebb kitartással futok meg úszom is. De mindenekfölött tudatosan lélegzem. Más ritmusban élek: saját légzésem ritmusában. Olyan, mintha folyamatosan átírnám az agyamat. Szinte egyáltalán nem stresszelek, nem lakik bennem félelem, nagyvonalú vagyok magammal és a többiekkel, sokra tartom a jó humort, nem haragszom magamra, ha sokat alszom (akkor sem, ha keveset – olyankor sorozatokat bindzselek), rétegesen öltözködöm, minden hőhullámom elején lendületesen vetkezem, majd a végén diszkréten öltözöm vissza. Szólok, amikor kikapcsol az agyam, vagy sokatmondóan hallgatok, nevetgélek, mikor nem jut eszembe kedvenc filmem vagy színészem neve (bezzeg Almodóváré mindig eszembe jut!), figyelek arra, mikor mit kívánok, és megadom a módját. Az utóbbi öt évben 8 kilót híztam, a képességeimből semmit nem veszítettem. Jobb bázis lettem és erőt próbálóbb repülő. Tudom, hogy átmeneti állapot, hogy hormonháztartásom jojózik, vele kilóim is, de így van rendben. Önsanyargatással nem jutok semmire, inkább kényeztetem magam.

hangle dangle 1 scaled

Tanulom élvezni a pillanatot, a jelenlétet – akrojógázni nem lehet enélkül. Ha picit is elkalandozik az agyam, szétesik a gyakorlat. Figyelek a szavakon túli kommunikációra, hogy mennyire görcsösek vagy lazák a mozdulataink, hogy mekkora csodára képes a biztató szó vagy egy meleg mosoly. Már pontosan érzem tanítványaim hangulatát, amikor belépnek a terembe. Látom, kinek nehéz érinteni, vagy érintést fogadni, kinek nehéz a kontrollt elengedni, és ki mekkora bizalommal van társai iránt.

Miközben testet edzek, lelket simogatok. Játszunk, folyton belefeledkezünk a gyermeki létbe, elveszítjük időérzékünket.

Gyakran van izomlázam, néha halálosan elfáradok. Olyankor reggel kitolom magam a zöldbe futni. Éber vagyok, figyelmes, jókedvű. Nincs orvosi panaszom. És persze nem éltem még le életem felét sem. (Ezt nem tudhatom, de jó erre így gondolnom.) Két gyermeket nevelek egyedül, mindkettő akrojógázik, bár a nagyobbiknak egyértelműbb határai vannak, mint a kicsinek. Csodás partnereim lettek. Folyamatosan tanítjuk, biztatjuk egymást, keressük a fejlődési lehetőséget. Erős középhaladók vagyunk. Még nem röpködünk a levegőben, az ikariánusok (dobásos akrobata-mutatványok) felé csupán kacsintgatunk, de idő van bőven, mosógép (forgatásos, végtelenített mozdulatsor) még annál is több. Mindig jó visszatérni az alapokhoz, finomítani a mozdulatokon, összehangolni szándékot, légzést, pózt, lépésről lépésre együtt mozdulni a másikkal, vigyázni rá, felemelni, megajándékozni a repülőt a lebegés súlytalanságával, a bázist pedig a földelés biztonságával. Annyi mindent tud a test, amire az agy azt ordítja, hogy „nem tudom megcsinálni, lehetetlenség!” Olyankor kicselezzük a tudatot, és hagyjuk a testet cselekedni. A testnek külön tudata van és többnyire semmi köze ahhoz, amit mi hiszünk róla. Ontjuk rá a sok korlátozó hiedelmet, pedig csak bíznunk kellene abban, hogy jelez ő, ha baj van.

group pose in4 scaled

Amikor ismerősök az akrojógás képeket nézegetik, megkérdezik, hogy kerültünk abba a pózba, hogyan másztunk oda fel? A fénykép képtelen visszaadni azt a csodás, tökéletes összhangban zajló folyamatot, amit az akrobatikus tánc jelent.

Igazi flow-érzés, pillanatról pillanatra való sikló létezés. A fizikai törvények megcáfolása úgy, hogy közben minden csupa statika és mechanika, erő és erőkar, súrlódás, hatás-visszahatás.

Minden porcikánk külön mozog, és minden izmunk benne van a játékban úgy, hogy mindig tudjuk őket gyakorlat közben is pihentetni. Amit felépítünk, azt ugyanúgy le is tudjuk bontani, vagy le tudjuk lassítani. Közben pontosan érezzük határainkat, és játékosan folyamatosan feszegetjük őket. Fejlődünk, még nem épülünk le. Pedig a társadalom az én koromban erre számítana.

Sosem késő, és mindig lehet nulláról kezdeni. Határ a képzeletünk. Ezekben tényleg hiszek teljes szívemmel. Talán ettől érzem magam még mindig időtlennek.