Az év nyári élménye: mozi a Paradicsomban

A filmtörténet egyik meghatározó darabja, a több mint 30 évvel ezelőtt készült világhírű olasz film, a Cinema Paradiso egyszerre volt a mozi ünnepe és egyben mementója. Temette a Mozit mint a közösségi élmény egyik legmeghatározóbb formáját, miközben gyönyörű emléket állított a néző és mozi közti szinte szakrális viszonynak. Mindezt nagyon személyes hangon. A Mozi azonban nem veszett el, csak átalakult: van ahol él és virágzik, mert vannak, akik vigyáznak rá. És egymásra, a Mozi által. Szentirmai Dóra idén nyáron ennek volt a szemtanúja – hol máshol, mint Olaszországban.

Évek óta úgy nyaralunk, hogy a vakációt – szükségképpen – munkával kötjük össze, hol óraadással, hol kutatással. 2019-ben állandó útitársam egy olasz rövidfilmfesztivált pályázott megfigyelni, elemezni, kapcsolatépíteni. Először dühöngtem, mert tavaly megegyeztünk, hogy dolgozva nem lehet pihenni, meg egyébként is mit fogok én ott csinálni „utánfutóként” egy csomó idegen ember közt, egy héten át. A francnak van kedve nyáron mozizni, amikor ott van a tenger, a város, a környék, Calabria…

Aztán a La Guarimba eloszlatta minden rosszkedvemet. Ez az Amantea nevű festői római–bizánci–arab–spanyol–francia–olasz kisvárosban zajló, itthon talán kevésbé ismert, nemzetközi, profin megszervezett, mégis emberi léptékű filmfesztivál az egyik legjobb élményem lett ebből az évből.

A fesztivál és az azt működtető kulturális szervezet kimondott célja, hogy visszavezesse avagy közel hozza az embereket a mozihoz és a mozit az emberekhez. Az egyhetes eseménysorozat helyiek bevonásával valósul meg, és nemzetközi rövidfilmprogrammal, gyerekmozival, szakmai beszélgetésekkel és egyéb társasági eseményekkel – például plakátkiállítással, koncerttel, vezetett városi sétával, a tengerpart takarításával a nulladik napon vagy közös szociális ebéddel – hirdeti és tanítja a részvételi demokrácia, az integráció és a kultúrához való hozzáférés fontosságát.

Alapítói, Giulio Vita és Sara Fratini elképesztő energiával szervezik a fesztivált 2013 óta, ma már rengeteg partner és önkéntes segítségével a világ minden tájáról. Giulio amanteai születésű, de Venezuelában nőtt fel. Caracasban tanult újságírónak, majd azután, hogy egy kormányellenes tüntetésen való részvétele miatt atrocitások érték, elhagyta Venezuelát, és Madridban kezdett filmes tanulmányokba. Itt találkozott a képzőművész Sarával, akivel 2012-ben Amanteába költöztek, és felépítették azt a közösséget, amely ma a La Guarimba működtetésén dolgozik.

Mert igenis van és lehet mit csinálni Dél-Olaszországban is, ebben a gazdaságilag nehéz helyzetben lévő, maffiával nehezített, el- és bevándorlással küzdő, jóllehet évszázadok óta multikulturális közegben. Közös pontot hoztak létre, egy biztos helyet, egy menedéket (ezt jelenti a guarimba a venezuelai őslakosok nyelvén), amely az empátia, az egymás iránti megértés, az integráció és a cselekvés terepe, s teszik mindezt a mozi mint társadalmi aktus segítségével.

A helyszín is mintha csak erre az eseményre várt volna egész életében. A sziklákra épült város alatti szurdokban elterülő Parco della Grotta (Barlang park) magába fogadta a hatalmas felfújható vetítővásznat és a pop-up nézőteret (értsd műanyag kerti székek), a gyerekek az igazi barlang védelmében, babzsákokon fekve tárgyalták meg a délutántól késő estig nekik vetített (de egyáltalán nem gyermeteg) animációs filmeket.

A csapvizet nagy tartályokból csapolták ingyen a repohárba vagy a fesztivál logójával ellátott fémkulacsba, és finom termelői bort is mértek olcsón, egy helyi gazda támogatásával. Volt Insomnia nevű filmblokk hajnalig a beachen, és komoly szakmai beszélgetés a fesztiválidentitásról – a tengerben. Zajlott egy menekültekről szóló kampány(játék)film-vetítés (a MigrArti szervezettel közösen) a helyi – működő! – Szent Balázs-templomban. A crew fáradhatatlanul dolgozott egy héten át, segített, megoldott, vezetett, fotózott, hangosított, felkonferált, széket pakolt, árusított, informált, hosszabbítót szerzett – az alapítók, az önkéntesek, a résztvevők is –, minden professzionálisan, egyszerűen és magától értetődően történt. Cinema Paradiso.

Ez az atmoszféra tette lehetővé, hogy végül én is hamar otthon éreztem magam. Jóllehet, ebben a calabriai táj, a nyár meg a közeli tenger is segíthetett, valamint a dajer.hu – ami, jegyezzük meg, szintén az egyik legjobb dolog, ami 2019-ben történt velem. Amikor ugyanis kiderült, hogy a zsűrinek van egy magyar tagja, Bognár Éva Katinka animációs rendező, végre találtam magamnak is funkciót, nyári házi feladatot, és készítettem vele egy interjút, amelyben többek között a fesztivál női zsűrijéről beszélgettünk, meg a nőkről az animációs iparban, a magyar női animációs rendezők sikereiről, a saját alkotói módszereiről és egy pihentetett „női témájú” projektjéről. Hamarosan az interjú is olvasható a Dajer.hu-n.

Az évente megrendezett fesztiválon mindenféle műfajban vetítenek rövidfilmeket: most nyáron 152 animációt, kisjáték-, kísérleti és dokumentumfilmet, videoklipet láthattak az érdeklődők. A nagyon változatos, érdekes és valóban minőségi filmfelhozatalról nincs elég hely és idő írni (a honlapjukon minden cím és alkotó megtalálható: laguarimba.com/edition2019), így csak az első és ütős élményemről számolok be.

Idén egy olyan filmmel nyitottak (Nils Clauss és Thomas Horat: Should I stay or should I go), amely a ki- és bevándorlás témáját járta körül, három amanteai történeten keresztül. A szereplők: a munkalehetőség híján évtizedekkel ezelőtt Venezuelába kivándorolt, s azóta hazatért asszony (mellesleg Giulio nagymamája), a menekültként érkezett, itt élő és dolgozó fekete srác és egy fiatal, innen elmenni akaró pincérfiú. A vetítésen ott ült szinte az egész város, kb. ötszáz fős közönség, és nézték, hallgatták magukat, a szomszédaikat, a rokonaikat, a barátaikat – vagy akit a barátjuknak hittek addig, amíg meg nem látták a vásznon, hogyan viselkedett a menekült sráccal a tengerparti sétányon. Nem szépen, buta, agresszív rasszistaként. Másnap egy bácsi megkereste Giuliót, és elmondta, hogy nagyon szégyelli magát a történtekért, a barátja helyett is. Harmadnap a városban járkálva hallottam, ahogy a kávézók teraszán üldögélő idősebb férfiak arról beszélgetnek, hogy sok olasz ment ki Venezuelába pénzt keresni, Amanteából is, akik ott bevándorlónak számítottak. Valahogy így: közel hozni az embereket a mozihoz, a mozit az emberekhez, az embereket az emberekhez.

Persze Amantea sem a földi paradicsom. Bár mostanra számos nagykövetség, az UNESCO, az UNICEF, Calabria tartomány, különböző szponzorok, sőt az olasz közmédia, a RAI 4 és a RAI Cinema Channel is támogatja a fesztivált, a várostól sem anyagi, sem egyéb segítséget nem kapnak (még a műanyag székekért is fizetnek az önkormányzatnak). A La Guarimba korábbi helyszíne, egy régi, már nem működő kertmozi, amelyet közös erővel és helyi szponzorok segítségével újítottak fel, ma már újra az enyészeté, mert minden belefeccölt pénz és munka ellenére nem használhatják. És sorolhatnánk. Ott sem örvendenek ezek a témák – részvételi demokrácia, menekültkérdés, integráció stb. – osztatlan népszerűségnek.

De Giulióék nem adják fel, sőt egyre több programmal, egyre több csatornán, egyre több szervezettel és partnerrel igyekeznek teljesíteni a küldetést: év közben turnéznak az előző évi fesztivál best of programjával más filmfesztiválokon, visznek egy CinemAmbulante nevű filmkészítős/filmvetítős integrációs projektet, kis többnyelvű könyvtárat hoztak létre a helyi menekültközpontban, kísérleti pedagógiai módszerekkel dolgozó művészeti/elméleti továbbképzést működtetnek filmkészítők és illusztrátorok számára, vándormozi-szerűen vetítéseket és képzéseket tartanak általános és középiskolásoknak stb. És szerveződik a 2020-as fesztivál, amelyre 2020. március 15-ig lehet nevezni a rövidfilmeket. Több mint szimpatikus, csak mondom.

Linkek:

www.laguarimba.com

www.facebook.com/pg/laguarimbafilmfestival

Fotók: La Guarimba, Szentirmai Dóra