„Budapesten fának lenni ma elég nagy szívás!”

Talán hihetünk benne, hogy a fa-ültetés és az öreg fák megbecsülése igazán favorit téma, sőt elvárás lesz a jövőben, most számos kezdeményezést és döntéshozói ígéretet látunk, hallunk magunk körül. S bár ez a tendencia nagyon is összefügg a környezetvédők és klíma-aktivisták jogos vészharang kongatásával, vannak, akik nem ma kezdték el ápolni kapcsolataikat a fákkal. Viczián Zsófia magyar – néprajz szakos és hittantanár, újságíró, 2016 óta rendszeresen ír fákról, a pestbuda.hu várostörténeti magazinban. Nemrégiben pedig egy gyönyörű könyve jelent meg  korábbi írásaiból, „Budapesti fák – kéregbe zárt történelem” címmel,  a Látóhatár Kiadó gondozásában. A dajer.hu szerkesztőségéből Barna Era találkozott vele, aki megveszekedett nagyvárosiként maga is paradigmaváltásban van a természetközeliséggel. Sétájuk másolható, de a könyvből bárki  összeállíthat egy remek, fától-fáig városi kirándulást magának.

Egy hűvös, de napos péntek kora délutánjára volt megbeszélve a sétával egybekötött interjúnk. Délelőtt is adhattam az élvezetnek, mert egy közös munkatársi karácsonyi ajándékot fürdőztünk le a Palatinus termáljában. A kényeztetés előtt pedig már a bejáratnál elmesélhettem a többieknek, mint frissen jól informált olvasója Viczián Zsófi gyönyörű könyvének, hogy miért hívják a szemben lévő fát Hét Vezérnek, és hogy az én generációm fejébe  ugyan a Nyulak szigetét meg a Tanácsköztársaság idejei nagy munkássziget-paradicsomot verték bele,  József nádornak köszönhetjük a sziget közparkosítását.  A fürdő után jót ebédeltem egy töröknél, majd az Erzsébet téri találkapont felé biciklizve azon gondolkoztam, hogy így kellene élni mindig. Fürdő, városi hely- és kultúrtörténet, egy jó ebéd, séta fákkal és beszélgetéssel. Már a szigeten is feltűnt, és végig bennem motoszkált amíg tekertem, hogy mióta olvastam a könyvet, jobban figyelek a fákra. Hogy velük olyan, mintha társaságban lennék.

Dajer: Ezt a könyvet nem lehetett volna megírni a fákhoz fűződő erős érzelmi és személyes kötődés nélkül, ugye?

V.Zs.: Persze, anélkül kizárt. De mielőtt belevágunk és odaviszlek az egyik kedvencemhez, egy öreg akáchoz, ami a könyvben is szerepel, hadd mutassak meg neked valamit, ami a könyvből viszont kimaradt!

Azzal Zsófi el is indul, mutatja az utat a Vörösmarty tér irányába. Sokszor elkerekezem mellette, mégsem vettem soha észre, ami elém tárult pár méterre a park szálloda felőli szélén. Odaértünk, és alig hittem a szememnek. Egy szépen felöltöztetett Michael Jackson emlékfa, rengeteg képpel, személyes üzenettel, fohásszal. A tövében akkor éppen nem égtek a mécsesek, a fotó pár nap múlva készült, amikor a férjemnek is megmutattam ezt a profánul szakrális belvárosi látnivalót.

V.Zs. : Ez a hely még Jacko életében született, amikor a popikon 1994-ben először itt járt és szállt meg a szemközti szállodában. Állítólag a rajongók itt álltak egész álló nap és vártak, mire egyszer valóban kiintegetett nekik a sztár. A fa azonban Jacko 2009-es halála után vált igazán kultikus emlékhellyé. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy pontosan azokkal a jelképekkel találkozunk, mint egy kegyhelyen. A személyes megszólítás, a virágok és mécsesek, a köszönet szavai a hála-táblákon, üzeneteken, mind ismerősek, csak ezúttal nem a szent -és Máriakultusz elemeiként látjuk őket. Jól követhető,  hogy folyamatosan terjeszkedik ez a fára helyezett üzenőfal, hogy a rajongó zarándokok idejárnak emlékezni, vigaszért és támogatásért.

Észreveszem magamon, hogy pont olyan megilletődötten állok itt Michael kegyhelyénél, mint a templomokban szokásom a hála-fal előtt. De ahogy a csípős szél a gyertyákat elfújta, úgy fúj, kerget minket is arrébb az Erzsébet téri öreg akáchoz, az egyik nagy túlélőhöz. A tér sarkához, a Derra-házzal szemközti részre visz Zsófi, egy igazán szívós, öreg fához.  Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, meséli, hogy az akác itt őshonos, hát nem. De valóban nagyon régóta ültetik már őket itthon is, a hatalmas homok megkötő ereje miatt. Zsófi úgy beszél a fáról, mint egy sokat megélt öregemberről, akivel rengeteget beszélgetett már. Figyelve őt, egyszerre hallom a magyartanári – néprajzos képzettséget és a közvetlen, ügyfeleit alaposan ismerő társalkodónő szavait. Elmeséli, hogy a Marktplatzot, vagyis a Vásárteret, majd az Erzsébet teret, később a Sztálin majd Engels neveket, végül újra megkapva az Erzsébet nevet, mi mindent élt meg- és túl ez a fa. Hogy valószínűleg őrült mázlija volt, hogy a tér szélén született és elkerülték a helyen időről-időre átsöprő történelmi viharok. Kérdezem tőle, mégis hogy kezdődik egy fával a kapcsolata?

V.Zs.: Először is utánajárok, hogy vannak-e jó archív fotók a fáról és környékéről. Itt akadtak a szemközti Derra-ház  és a szomszédos szökőkút miatt is, a Fortepan és a Budapest Gyűjtemény nagyon sokat segített a tájékozódásban. Aztán keresem, hogy van-e több évszakból is kép róla, hisz ez is egy vagy 150 éves japánakác! Összevetem őket és a képek után többször is beugrok, benézek a fához. Mindig megnézem mikor, milyen állapotban van. Itt például – mondja, miközben az óriási fa törzsét, testét mustrálja – odút sem látok, ez egy szép, egészséges fa. Ha lenne rajta gomba, nagy baj lenne! Látszik, hogy sebkezelt, de hát ez korral jár már. A fényviszonyok miatt viszont dőlésnek indult, ez később probléma lehet.

Dajer: És ha beugrasz egy fához látogatni, szóba elegyedsz a járókelőkkel, az alatta üldögélőkkel is?

V.Zs: Sokszor előfordul. Van, hogy elkezdi nekem mesélni valaki, hogy milyen volt a fa az ő gyerekkorában, milyen emléke van róla, persze.

Közben sétálunk tovább, és majd lefagy a kezem, ahogy tolom a biciklit, de a kesztyűmet nem merem felvenni, mivel abban nem tudok írni, és félek, ha nem kapom kézbe elég gyorsan a jegyzetemet, lemaradok a legjobb mondatokról. Már a Széchenyi térnél járunk, amikor az Akadémia előtti, körforgalommal körülölelt kis parkban rámutat egy szemmel láthatólag sokkal rosszabb állapotban lévő fára, mint az előző volt. Lekötöm gyorsan a bringát és átfutunk hozzá úgy, hogy Zsófi már útközben mesélni kezd erről az agyonbarázdált, ráncos testű fáról.

V.Zs: Ő csoda, hogy még él! Ő is vagy 150 éves, és csak annak köszönhetjük, hogy még megvan, hogy a FŐKERT nagyon szépen gondozza. Egy gyönyörű matuzsálem! Egy puha, gumiszerű finom alátámasztása van – ebben a pillanatban nekem egy idős beteg rokon  felfekvés elleni speciális matraca jut eszembe – hogy a fáradt test ne dörzsölődjön ki még jobban a szél mozgatásától, ahol találkozik az alátámasztást segítő gerendákkal.

Dajer: Melyik a jellemzőbb állapot a városban, ez vagy az előző, az erős túlélő pesti fa?

V.Zs. : Budapesten fának lenni azért elég nagy szívás!  Nagyon kevés a jó állapotú öreg fa, és ami mégis él és virul, az tényleg az elhivatott kertészek áldozatos munkájának köszönheti az életét.

És igen, ha az Erzsébet téri öreg akác egy reggel kutyáját sétáltató elegáns öregúr, aki délelőtt elmegy a fürdőbe, majd kedvenc kávéházában megebédel a barátaival, akkor ő itt egy már kerekesszékben élő, haldokló öregasszony, akinek szeretnénk kicsit könnyebbé tenni a búcsúját.

Sétálva tovább a Szabadság tér felé, kérdezem Zsófit, van-e ezeknek az öreg fáknak valamiféle adatbázisuk, és hogy a könyv kapcsán nem gondolt-e akár térképes applikációra, városi sétákra?

V.Zs.: Dehogynem! A sétákról is gondolkozunk, és én nagyon szívesen vezetnék ilyeneket, mert úgy érzem, bőven van mit mesélnem még a könyvön túl is! Amúgy a Főkertnek van egy adatbázisa már, és indul egy Fa Matuzsálem program, illetve létezik egy szenvedélyes favadászok által működtetett dendromania.hu is, rajta a legnagyobb fákkal. Azt hiszem, nekem olyan együttműködés lenne szerencsés, ahol már egy meglévőhöz, egy alapos, de inkább botanikai jellegű bemutatáshoz járulhatnék hozzá az én kultúrtörténeti gyűjtéseimmel.

Itt percekig szőjük egy lehetséges üzleti terv  szálait, sétára, futó-útvonalakra, telefonos applikációra, amit nem csak a turisták imádnának – erősítjük egymást a Bazilikával szembeni forgatagban.

Dajer: De mi van az egész mögött? Valamifajta városi természetszeretet vagy inkább egy erős kultúrtörténeti érdeklődés? A néprajzos talált egy izgalmas, és lássuk be, ma és most éppen kedvelt területet magának? Mert fákról beszélni, vagy fásítást kezdeményezni ma menő!

V.Zs.: Kertes házban, természetszerető szülőkel nőttem fel, igen.  De mindenekelőtt a nézőpont jellemző rám azt hiszem. Mindig mindent analizálok. Mindig úgy érzem, hogy azt tudom megérteni, aminek a történetét ismerem, értem, amit el tudok helyezni.

Amikor új házba költöztünk a családdal, egyik első dolgom volt, hogy elmenjek a levéltárba és utánanézzek a házunknak.  És amikor ezt megtettem, akkor éreztem azt, hogy na, én megérkeztem, ez már valóban lehet az otthonunk.

Néha persze ez a beállítódás gátolja is az önfeledt elfogadást, a „szép azért, mert csak” örömét, de én így vagyok bekötve. Amúgy sok ismerősömet is meglepte, amikor kiderült számukra, hogy ezzel foglalkozom, hogy fákat kutatok. Csak zavartan küldték a mosolygós emotikonokat, amikor megtudták, hogy erről írok könyvet.

És ekkorra odatoltuk már a bringát a Szabadság térre, a Pest első sétaterére emlékeztető domborműhöz.  Látjuk ezt a kavalkádot magunk körül, szemben a Szabadság téri szovjet emlékmű, közelebb hozzánk a rettenetes és hazug német megszállás emlékműve, előtte a mellbevágó Eleven Emlékmű privát történetei.  Egyik oldalt a kiürített egykori Tv székház, másikon a körbekerített és agyonkamerázott amerikai követség. Az ember is beleszédül ebbe az idő-ringlispilbe, hát még egy fa!

V.ZS.: Ezen a domborművön Széchenyi felesége van megörökítve, ahogy elülteti az első platánfát Pest első sétaterén, 1830-ban. Az emléktábla is jelzi, micsoda társadalmi esemény volt ez akkoriban! Kivonult az elit, újságcikkek születtek róla, és nem csak a látszat kedvéért vagy sznobériából. Egyik oldalról nézve csak egy faültetésről volt szó, de valójában megint azt kell látnunk, hogy mi, miért történt. Egy döntés úgy ítélhető meg igazán, ha tudjuk, hogy aki valamit tett, miből választhatott. Széchenyi felismerte, hogy egy sétatér a maga fáival, a „cigaróra gyújtó” és beszélgetésbe elegyedő, sokféle emberrel, a kioszkjaival, benne süteményekkel és kávéval, összehozza az embereket és közösségteremtő lehet, hogy ez lenne az igazi integráció! Ez egy nagyon is praktikus döntés volt, ahogyan maga Széchenyi is praktikus pali volt. Akkoriban nem voltak faültetések, és ő megcsinálta.

Olyan, mintha a fákról beszélgetnénk, de valójában komoly értékek, újrakezdés, közösségteremtés, nemzeti identitást erősítői szándék jelenik meg ezekben a döntésekben.

A csípős szeles pént

eken másfél órát sétáltunk a bevárosban fától fáig, hogy aztán még együtt megigyuk mi is jól megérdemelt meleg kávénkat, egy közeli, békebeli cukrászdában.  Ott aztán még kérdezem Zsófit, hogy bírja a család, a négy gyerek ezt a szenvedélyt?

V.ZS. : Amikor kicsi gyerekei vannak ez embernek, az hasonló időérzékelés, mint a fáké. Lelassulsz, többet szemlélődsz, mint a gyereked. Sok városi sétát szerveztünk már így családilag, és örülök, ha másoknak is remek programot, városi kirándulás útvonalat, tippeket adhatok a könyvvel! És mivel tanár vagyok, nagyon szívesen csinálnék olyan iskolai programot is, amiben a gyerekek így kaphatnának egy kis város-és helytörténetet! Nem elvontan, bebiflázva hogy kit tud többet a fákról, hanem egy olyan környezeti nevelési program keretében, amelyben a saját lakókörnyezetük vagy iskolájuk környékét így fedezhetnénk fel velük…