Csákány, kapa, nagyharang

Mivel ebben a történetben meghatározóak bizonyos álmokban látott kertek, megnéztük, mit is jelent a szép, ápolt kert az ismert álmoskönyvekben:  tiszta lelkiismeretet, jó kapcsolatteremtési készséget, a gyümölcsös esetleg azt, hogy tilosban jár az álmodó. Máshol azt írják, lehet a női vadság jelképe is. Krúdynál többnyire gyermekáldást, Kerner Jusztinusz szerint pedig álmunkban szép virágos kertben, tavaszi ég alatt sétálni, megmutatja nem teljesült vágyainkat. Thiesz Angéla  megálmodta, megcsinálta, és pécsi paradicsomában immáron akár minden nap méltó módon ünnepelheti a mai föld napját.

Mi a fenét csináltam 26 évig? Persze pontosan tudom, hogy mit… Van vagy négyszáz kiló gyerekem, és ez a négyszáz kiló csak több lesz, mert mindjárt megszületik Barka is, Mimma után – ők az úttörő unokáim. Szóval csinálni volt s van is mit bőven, de hogy hogy nem értem ki a kertbe eddig, ennyi idő alatt, azt fel nem foghatom…

Pedig egy kertben nőttem fel. Óvodáskoromig a nagyszüleim neveltek, és az a szent nagyapám, aki naponta legalább kétszer ment misére, és dolgozott is, és mindennap erdőbe is ment. Emellett olyan csodakertet tartott fenn terménybérletben, hogy mindenkinek jutott belőle bőven a népes családból is, de még a magányos néniknek is. Papa persze nemcsak a növényeknek volt nagy ismerője, meg a jóistennek és minden szenteknek, meg a csillagoknak, meg az erdő-mező minden gyógyító füvének és gombájának, de a politikai elítéltként börtönben szerzett életreszóló nyavalyáit is szépen karbantartotta a maga csinálta gyógyszerekkel, meg a mindennapi házilag készített kefírrel, jó soproni vörösborral. A szelídséget és a mértéket is jól ismerte, úgyhogy a „nedűt” csakis gyógyászati vagy szentségi céllal fogyasztotta.

Egy kertben nőttem fel, és egy kertben élek – vagyis egy templom formájú, igen meredek valahai szőlőbirtok öreg házánál maradt töredékformán. Van egy jó magas és hegyes torony, a tetejéről ellátni a Velebitekig, onnan nézünk a tenger felé, a hársfák alól, és az az a hely, ahova csak tavaly tavasszal jutottam fel. A gyerekeim hál’ istennek birtokba vették nemcsak ezt a magaslati erdőcskét, de mind a kerítésmentes, bejárható (járhatatlan), vadakjárta területeket is a hegyen.

Mostanában én is találkozom vadakkal a kertben, merthogy a Nappal kelek, vagyis 4:44-kor (lehetetlen, hogy „normális” időpontban keljek, mondjuk 7:00-kor, de tudom, mások is vannak így, hogy inkább versbe szedik az ébresztőt). A Nappal kelek, hogy „normális” legyek – merthogy nagyon érzelmes vagyok, vagy inkább azt mondhatnám, túl szenvedélyes. Azt gondoltam, most már elég érett vagyok ahhoz, hogy ne legyek hisztis, és azt találtam ki, hogy ha elég korán kelek, akkor mire a többiek felkelnek, addigra én már mosolygok. Működik, gottseidank, igaz, megspékelem az első pár órámat légzőgyakorlatokkal, meg lamentálással a kertben. Ha nagy leszek, meg még normálisabb, biztos máshogy fogom hívni. És egy éve van, hogy van kert, hogy kert van! Azt mondják, a kert jó szublimációs terepe a szerelmi vágyódás ellentételezésének, és hát nekem azom is mindig van, még a 4:44 mellett is, meg a kert mellett is…

Úgy kezdődött, hogy nagy vidáman megkértem a fiaimat, hogy menjenek már neki a hegyoldalnak, és vágják ki azt az átláthatatlan dzsungelt (ez eufemizmus, asszem), amit alapos elhanyagolásunk eredményezett. Mert ez a hely valaha egy gyümölcsfákkal gazdagított szőlőskert volt. Drága, tetterős és kitartó gyerekeim olyan alaposan letarolták a kertet, hogy mire felocsúdtam, kiálló csonkokkal sűrűn tűzdelt, kopár, rettenetes irtás lett a kert helyén… Kaptam is egy rémült szöveges üzenetet ifjú, tűzszívű barátnénktól: „A napokban a fejemben vagytok. Volt egy álmom tegnap éjszaka. Egy drónfelvételről, madártávlatból láttam a házat. Ott állt a ház, és a telek körvonalai is tisztán látszódtak. Tudod, miért? Mert nem voltak fák. Semmi növény. És nagyon szomorú voltam álmomban és aggódtam, hogy vajon mi történt.” Hát ez történt. Megnyugtattam, hogy igen, ez van, de ez csak egy új kezdet, és higgye el, hogy itt lesz kert, még szebb is, mint gondolnánk. Aha, könnyű azt mondani, mi?

Toporzékoltam a tenni akarástól, hogy eltüntessem a romokat, és hódoljak az ideámnak, amit képzeltem, amikor az első gyerekemet vártam. Miszerint a paradicsomnak kell itt lennie, de most! Persze a férjem – aki két és fél éve boldog agglegényként éli vidám, városi életét – felvilágosított, hogy olyan nincs. És hát sajnos, amilyen jók voltunk számos gyerekünkkel és még számosabb barátunkkal (szerintem nekem van a legnagyobb udvartartásom ebben a városban), annyira nem ment nekünk ez a kert dolog. Egyszerűen amikor belendültem, mert anyaságomból kiszabadultam a földre, és szokásos vehemenciámmal nekiugrottam volna valaminek vagy hatalmas szemétinstallációkat (pillepalack fóliasátor) vizionáltam, akkor ő fejét fogva jajgatott. Szóval közös pályafutásunk 25 éves dicsőséges ideje alatt odáig zsugorodott a szándékunk, hogy a saját kezünkkel (az övével, mert én főztemmosogattammostamdzsuváztamvarrtamhorgoltamszőttemvilágmegváltottamdeténylegésudvartistartottam) maximum a füvet nyírtuk le a vízszintesen. Vízszintes abból jött létre a meredeken, hogy nem vitettünk meg hozattunk földet, hanem abból dolgoztunk, amink volt, meg annyiból is.

A házunkat is így alakítottuk, hogy minden megmaradhasson, ami van. Egy fellegekben járó éjszakán agyagból megcsináltam én a házat, az ideális házat. A házastársam is rajzolt egy hasonló célút. S lássunk csodát, mindkettő egyben, bár ezek aztán feledésbe merültek, mégis vagy megvalósultak, vagy még most fognak. A valaha hegyoldalnak támasztott hosszú keskeny ház mögé, bele a hegybe bővítkeztünk, középen egy kúttal, mert a vízeret muszáj volt elkapni alvási és vízszerzési célzattal. A kút (merthogy a pálcás vízkeresés tök nem kamu) köré és a föld alá építettünk üvegtetejű átriumot és egy földfedéses szobát (ez most a 3 az 1-ben lányszobám: 15 négyzetméteren, 3,40-es belmagassággal most műhely, budoár és a galérián 3 férőhelyes hálószoba; még egy csipkehinta is elfér benne; temérdek jövőbeni unokám itt fog viribülni mind biztosan, mert minden gyerek odavan a szobámért).

A kút most is dolgozik, mindennap. Ma is szereltem egy fákon, magasan elvezetett öntözőrendszert. Mondjuk még nincs kész, de hogy szivattyút szerelek, meg rendszert építek, az már a hab a tortán. Ez a hab pedig mindennap nő, én meg teljes izgalomban vagyok. Mindennap. Mert a kertbéli lét egy folytonos, teremtő gondoskodás. Az élet kertje. Nincs kétségem, amikor a kertet művelem. Pont olyan, mint amikor kenyeret sütök, vagy főzök, vagy műalkotok, csak sokkal jobb, mert a kert élő és hatalmas, mert része a földi paradicsomnak és ez kimondhatatlan öröm. Mintha helyrebillent volna valami – mint amikor az ember rátalál a szerelmére, és a világ tengelyét szédítően a helyén érzi. Na, ilyen. Nagyon jó.

Tavaly a csákány lett a legjobb barátom. Nagyon erős vagyok, voltam is mindig. Muszáj is volt, úgymond, nagyon strammnak lennem, mert drága apám izomsorvadásban szenvedett gyerekkora óta, és az ő életéért sem adtak túl sok fabatkát, meg nekem sem jósoltak fényes jövőt a doktorok. Anyám bátor nő volt nagyon, és bízott bennem mindenekelőtt, amit hálásan köszönök mindennap neki, és bőszen folytatom ezt a hagyományt, hogy bízzak. És állíthatom, hogy ebben még soha nem csalódtam! Eztán sem fogok, mert én csak bízom – ez volt a legjobb, amit Angyalka nevű anyám nekem adott.

Volt tehát a kvázi megcsonkított kert, innen indultunk, kéz a kézben a koronával járó karanténnal és kollégámmal, aki hómofiszát az én hómomban ofiszolja. Kertben nőtt fel ő is a nagyapjával, csak ő azóta is kertről kertre jár, és karbantart, ahogy ő mondja (mondtam neki, hogy nem tudja a karjában tartani, de ebből hitvita lett). Így a szokásos munkánk mellet, amit parádés kedvvel szoktunk végezni, együtt szépen rákúsztunk a kertre. Kollégaúr a botanikus, én pedig a hardver. Csákány, lapát, fűrész, húsosláda a földhordásnak, balta, kislapát, ásólapát, gereblye. Meg egy ültetőizé, T nyelű, kihegyezett fa, na és a metszőolló, meg az ágvágó és egy tilitoli fűnyíró. Ez a teljes szett, ennyivel pont meg lehet pakolni (egyszem hardvernőként) a nagyon meredek, papíron összesen 1200 m² kertet.

Beépítettem vagy száz lépcsőt. Mindenből, mondom mindenből, amit találtam, lépcsőt építettem (lásd még szemét, tégla, kő, blokktégla, bambuszcölöp, vascölöp, kocsigumi, leieretvaszok, deszka, betontörmelék). Igen, végülis eklektikusnak mondható. Meg is fogadtam, hogy több lépcsőt nem építek, csak jobbat. Önmérsékletet kell gyakorolni, hiába is lenne olyan vonzó még és még építeni. Persze egypárral azért még becsúsztam észrevétlen, mert mindennap meglepetés, hogy merre is visz. Mert itt nem valami tervszerűen megy az élet, hanem spontánusz. Tervek vannak állandóan, meg tennivaló is, de semmi sem muszáj, talán pont azért, mert annyi mindennel lehet foglalkozni, és mindent jó csinálni. Nagyon sok lendület van bennem, szárnyalok, rohanok fel a hegyre, úgy mondom, zergülök. És a testem megtanult mindent, meg én is tanulok lassacskán…

Előbb lettem a hardver, merthogy féltem nagyon, hogy a növényekhez szakasztott hülye vagyok. De először tényleg be kellett fejezni az irtást, kicsákányozni a valahai teraszok vízszintes maradványaiból a gyökereket, s akkor lehetett utakat csinálni. Leszedni az elvadult szőlőtőkék lombkoronára kapaszkodott, mindennél erősebb, néha 20-30 méter hosszú és tövénél csuklónyi törzseit. Hatalmas, ádáz küzdelem volt, teli bűntudattal. Ha rendesebb nő lennék, bőgnöm kellett volna. Rémálom volt. Bűnlajstrom. A meg nem tett dolgok réme.

Szóval volt motivációm, hogy hozzáerősödjek a feladathoz: rendet tenni. Mi az, hogy rend?

Amikor azt mondom, hogy rendben van. És rendben van, mert tudom, hogy soha nem kell már kert nélkül élnem. A legjobbak azok a napok, amikor napkeltétől napnyugtáig kint lehetek. Télen is még jobban a tavaszra gondoltam. És valóban csodálatos. Minden hazatérés négyzetélménye, hogy a kertbe is hazaérek. A kert él, és én boldog vagyok. Megbocsájtottam magamnak az elsinkófált éveket, mert nem érdemes nem ezt csinálni.

Ma eperpalántákat ültettem, olyan modernformákat. Remélem, működik, bár ókonzervativizmusom is van, szóval a nagyapám féle többéves tervvel és teljes odaadással gondozott epres helyett ma kevesebb melóval elvileg sokkal többet fogunk szüretelni lehajolás nélkül. Meglátjuk. És húsos somot is ültettem a kiserdő alá, mert az erdeit is nagyon szeretem, és jó lesz szerintem mindenre… és fehér eperfát is… és már gondolok az árnyékra, hogy ne legyen túl sok… és semmi se legyen túl sok. Mert olyan gyorsan népesedik be a kert, hogy tényleg lassítani kell, előre kell gondolkodni, hogy az idő múlik, és a fák megnőnek, rendületlenül, mint a gyerekek. Azok is hogy megnőttek,

és milyen nehéz volt, amikor nagymamává kellett nőnöm. Hál’ istennek a gyerekek is szereplői a történetnek, ők meg ugye egyenesen a mindenségből jönnek. Szóval tanulok. Újratanulok. Gyereket, kertet, szerelmet. Ez a földi szentháromságom, meg az idő – azt is megbecsülöm.

A gyökerek kövekbe kapaszkodnak.

A köveket növények tartják össze.

A kövek porladnak, a növények nőnek.

Volt először a forrás. Aztán a kút, aztán a tó.

A tóban tükröződik az ég.

A tavat nem azért csináltam, hogy tükröződjön benne az ég, hanem mert ezt ajánlotta kérdésemre Kriszta, aki már kertész, hogy mi hiányzik a kertből. Ő is bölcsész volt, régen, mint én is.

A tükröződő ég.

A tó vize változó. Állandó változó. Na nem úgy, mint a tenger, de változó. Lassú, de állandó változó.

Még nincs egyéves se, és határozottan aszályos évünk volt, ezt állíthatom.

A kert hazaérés. A világba haza.

A kert jövő idő.

A kert hálával tölt el.

A kert olyan, mint a szerelem – megment.

Utóirat:

Egy év múlva újabb sms jött, ugyanonnan: „Az álmomban egész napos tavaszi buli volt, felavattad az új átriumot. Merthogy megelégelted a bentit, és kiköltöztetted az új kert mellé (kb. pont a régi átrium felé). Bent pedig minden ragyogott, ki volt pucolva az egész ház, és az átrium helyén egy szobaféle volt, kb. olyan, mint régen volt a kisszoba, tele retextillel. Sokan voltunk, sok gyerek, sütött a nap.”

Fotók: Kupás Péter

A képek a szerző tulajdonát képezik, melyek a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján jogvédelem alatt állnak.

Tetszett ez az írás?!
Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!

„A tartós hullámnak ára van!”,  alkalmi vagy akár havi, rendszeres támogatással is hozzájárulhatsz a magazin fennmaradásához! Köszönjük.