Csajok kapitány szerepben 7/3. – Partnernek lenni és nem anyáskodni

Idén negyedik alkalommal rendezi meg a Swimathon adománygyűjtő kampányt és eseményt a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány. A kampányban 7 helyi kötődésű ügy javára gyűjtenek adományt hétköznapi és ismert emberek 4 héten át, cserébe nyilvánosan vállalva egy-egy személyes úszáskihívást, amit június 16-án teljesítenek a Kőér utcai uszodában. A „véletlen” úgy hozta, hogy idén mind a hét csapat kapitánya nő. Őket hívjuk fel e sorozat keretében, és megkérdezzük, hogy vannak?

Keresztes Cili a Van Esély Alapítvány munkatársa és a Restart program csapatáért úszók kapitánya. Nem titok, a csapatuk hasít a kampányban, a most gyűjtött pénzből 4-5 hajléktalan embert vagy családot terveznek személyre szabottan támogatni. Talán Jolán beszélgetett vele telefonon.

dajer: Hol és miben értelek el éppen?

KC: Otthon vagyok, egyben az irodámban, mert javarészt itthonról dolgozom. A mi szervezetünknek nincs saját helye. Éppen leveleket írok az úszóinknak, hogy pontosítsák a vállalásaikat ki, hány métert, kb. mennyi idő alatt fog leúszni.

dajer: Mindig úgy képzeltem, hogy a folyamatos otthoni munkához iszonyatos önfegyelem kell, mert én pl. könnyen elkalandozom. Beteszek egy mosást, adok inni a macskának, ha kell, pakolok is egy kicsit, folyton megszakítva a munkát.

KC: Nekem ez már nem megy nehezen, cserében elképesztő kupi van ilyenkor, mert a lakással nem foglalkozom. És mikor befejezem, rohanok a legkisebbért az óvodába.

dajer: Ti hányan vagytok?

KC: Mi egy igazi mozaik család vagyunk. Nekem van a házasságomból három gyerekem, a páromnak szintén, ez velünk így már nyolc. Ha a legnagyobb fiúknak itt vannak a barátnőik is, akkor hétvégente tízen vagyunk az asztal körül.

dajer: Te szociális munkás vagy eredetileg, ugye?

KC: Most is az vagyok és mindig is az voltam, függetlenül attól, hogy mit csináltam éppen. Igen, méghozzá a régi Wesley-n végeztem, Solt Ottília-Havas Gábor idejében. Azért hangsúlyozom ezt, mert nekem ez nagyon meghatározó volt, nagy identitásformáló erővel. Amit az ottani tanáraimtól tanultam, az úgy beépült, mint élő lelkiismeret, máig iránytű számomra.

dajer: Mi annak a szemléletnek a lényege, amit ők képviseltek és átadtak nektek?

KC: Az életút-alapú szociális munka. Az a megközelítés, hogy ahhoz, hogy igazán segíteni tudjunk, meg kell ismernünk az ügyfelet, tudni kell róla szinte mindent! És a kendőzetlen, őszinte, megjátszás-mentes segítést kell nyújtani, a valódi partneri viszonyt. Hogy a segítő mindig úgy álljon a segített mellett, hogy annak ne a kiszolgáltatottságát erősítse, hanem a méltóságát.

dajer: Amikor 18 éves korodban pályát választottál, még nyilván nem tudhattad pontosan, hogy mit fogsz kapni. Mi vonzott benne?

KC: Idealista vagyok és romantikus, tizenévesen ez hajtott. A rendszerváltáskor 13 éves voltam és a kamaszkorom fontos történése volt, ami körülöttünk történt. A szüleimtől ismertem Ottília nevét is, nagy hatással volt rám, amit képviselt.

dajer: Rögtön hajléktalan-ügyben kezdtél dolgozni?

KC: Dehogy! 15 évig dolgoztam a Magyar Hospice Alapítványnál, a legkülönböző szerepekben. Akkor jöttem el onnan, amikor rájöttem, hogy hiába szeretnénk gyereket, addig nem fogok teherbe esni, amíg az elmúlásról szól az életem. Hirtelen világos lett, hogy a gyásszal foglalkozom, miközben nekem a teremtéssel, az élet kezdetével kellene. Akkor átmenetileg eljöttem a területről, s bár később még visszakalandoztam,  a lombikprogram első próbálkozása sikeres lett nálunk. És jöttek az ikrek.

dajer: A Van Esély Alapítvány nagyon személyre szabott segítséget nyújt a hajléktalan embereknek. Ugyanakkor, akik alapítottátok a szervezetet, öreg rókák a területen. Ti amolyan szakadárok vagytok?

KC: Inkább úgy mondanám, hogy itt szabadok vagyunk és meg tudjuk tenni azt és úgy, amit nagy, tűzoltó jellegű munkát végző állami normatívát kapó szervezeteknél nem.

dajer: Oké, de akkor adódik a kérdés, hogy miért nem a nagy ellátórendszerben próbáltok változás előidézni, amire ráférne, ugye?

K: Vannak ilyen ambícióink, azt a szellemiséget, módszertant, amit képviselünk, megpróbáljuk  hajléktalanellátó szervezet teamjébe bevinni és képezzük a szociális munkásokat. A rendszerre úgy hatunk, hogy mi szociális munkásokat és hajléktalan embereket támogatunk együtt, tehát ennek nagyon is vannak módszertani hatásai is. Kicsit talán idealisták vagyunk, de itt, amit kitűzünk célokként, azokat el tudjuk érni. Ez nagy siker és feltöltő hatású.

dajer: A Van Esélynél mi a dolgod?

KC: Sok minden. Kommunikáció, adomány- és eseményszervezés, pályázat elbírálás.

dajer: És ebből élsz?

KC: Ebből is. Meg családterápiát csinálok, pl. hajléktalan, családok átmeneti otthonában élő családoknak, illetve most a Korai Fejlesztő Központban is csinálok párterápiát,  emellett esetmegbeszélő  csoportokot vezetek, és hát főállású anya vagyok!

dajer: Most úgy érzed, hogy a helyed vagy?

KC: Nagyon is. Már nem vagyok egy folyton pörgő valaki, már nem akarok állandóan dolgozni. Most 43 és fél évesen úgy érzem, hogy totál kivirágzó időszakom van, szeretem. Szakmailag és magánéletileg is. Anno a válásomat 3 gyerekkel nagyon traumatikusan éltem meg, de mostanra már érteni vélem az akkor történteket és úgy gondolom, a személyiségemben történt változásoknak és az erőm átélésének része volt. Ma már nagyon figyelek rá, hogy ha a gyerekekkel vagyok, akkor tényleg velük legyek.

dajer: És a mostani párod is civil?

KC: Nem, ő informatikus. Bár most a közös életünk a Swimathonról szól, nem a házaséletről, mert folyton azt lessük, hogy hogyan állunk, mennyi jött össze, mit találjunk ki a kampányban. A párom úszik a fiaival értünk és nagyon ügyesek. Nagyon jó az egész csapatunk, lendületes, fantasztikus kampányokat nyomnak az úszóink. Büszkék vagyunk rájuk nagyon, hisz egy hét alatt összegyűlt a tervezett 2 millió Ft, mi már a ráadásra játsszunk!

A Swimathon 2019 kampányban, a Restart csapatát, egy két perces bankkártyás fizetéssel. A program részletes bemutatása itt érhető el.

A dajer.hu a Swimathon 2019 – női szempontú –  médiatámogatója.

www.swimathon.hu