Anyának lenni boldogító, a gyerekkel néha a leghétköznapibb rítusok is őrjítőek. A napi rutin többnyire olajozottan működik, olyannyira, hogy néha még a gyerek is majdnem kicsúszik rajta. Vagy mégsem, mert a gyerekeink a legnagyobb túlélők, mi pedig a legkeményebb „mission impossible” hősök vagyunk. Miklusicsák Alíz gyereknapi monológja.
Hórukk, gyere cicukám …nyugi, nincs sok…csúszik a vállamról a három táska, sebaj, nincs sok…csak első emeletre kell menni, ebből már megvan három lépcső, melegem van, csúszik a harisnyám…nyugi, miért nyöszörögsz? Ja, nem látsz a sapkától. Nincs kezem, de megállunk, megigazítom…csúszik a táska, jaj le ne essen, tojás van benne, nincs sok hátra.. fáj a karom, mindjárt fél emelet. Miért nekem kell bevásárolni? Melegem van…nagykabát. Miért ezt vettem fel? Nincs is hideg, mikor lesz nyár?…Nem bírom el…Csúszik a gyerek a kezemből, uh, ez az overáll a gyereken, mikor lesz nyár?… Pistikénél hogy volt, nem emlékszem…persze, fiatalabb voltam…csúszik a gyerek, nincs sok, nyugi, ne dobd le a babát… na, még három lépcső…puszika…nehezek a táskák, fáj a karom, ikrekkel hogy csinálják, nem tudom…negyedik emeletre, hogy viszik fel, csúszik. Ne feszíts! Fent vagyunk. Hol a kulcs, miért nem készítettem elő? Csúszik a gyerek… na most hórukk, megvan a kulcs, nincs meg, megvan…nyitom, miért kell rács az ajtóra? rácsúsztatom a lábamra a gyereket, mert kiesik a kezemből, ez aaaaz, puszika…ó hogy aza ….leesett mindhárom táska, ó hogy az a tojás, bébiétel, sebaj, visszajövök érte …kinyílt az ajtó, ne feszíííts! szupeeer, nincs sok, nyugi, megcsináltuk, bent vagyunk a lakásban. Cicuka, a szobába leteszlek ruhástól a földre, nem lépek be, bakancsban vagyok, nyugi ide a földre teszlek, nem lesz meleged, nyitva hagytam az ablakot szellőztetni…jaaaaj, ne sírj, csak egy perc, leveszem a cipőm és behozom a táskákat a lépcsőházból…naaaa szuper, nem is tört össze az összes tojás. ne sírj, jövök…. Uh, bezáródott mögöttem az ajtó, uh, a huzat, uh, a gyerek, uh, bömböl, uh, hol a kulcs? bent maradt a gyerek, nem hiszem el, megőrülök, megőrültem…felhívom Bélát, három perc és itt a kulcs…gyerek üvölt, bent van egyedül kilenc másodperce. Istenem, nem hiszem el! Ok. nem hívom fel, megoldom, nagylány vagyok, benyúlok oldalt az ablaknál. Ő is így szokta, mindenki így szokta.. tizenhárom másodperce egyedül van. Juhúúúú, megvan a kulcs, itt volt a zsebemben. Úristen, de jó, hogy nem hívtam fel Bélát.
Nyitom, rohanok. gyerek üvölt, bömböl, dühös, sztrájkol. Belépek a szobába, a gyerek overallban, szupta-vadzsrászana jóga pózban fekszik a földön – naná, hogy neki ez is megy… persze hogy üvölt, hiszen a fején megfordult a sapka, rácsúszott arra a szemére, amin nincs tapasz. Lehámozom a ruhát, üvölt. Ekkor odalépek a lejátszóhoz, beteszem a kedvenc dalunkat és megszólal a ‘Bátor Pizsamátor’. A gyerek kacag, tapsol, visít, riszálja a fenekét! Gyönyörűség!