Sok kis pajtás így dalol

Gyereket nevelni nem gyerekjáték és a gyerek nem játék. A nemzetközivé vált Gyermeknap Törökországból indult, mi Magyarországon május utolsó vasárnapján ünnepeljük, amely történetesen nálunk most éppen a felnőttek egyik nagy játékára, az EP választás napjára is esik. A két dolog mára oly mértékben összefügg, hogy itthon a Hintalovon gyerekjogi szervezet még fel is szólította a pártokat, hogy kampányukban ne használják fel a gyerekeket! Csak egy párttól érkezett érdemi válasz. Gyereknapi jegyzet a szlovén tengerpartról.

Úttörőnek lenni nem volt feltétlenül rossz, ha a táborokat nézem, ahol a tanáraink – a csapatvezető kivételével – igyekeztek a lehető legkevesebbet foglalkozni az ideológiai képzésünkkel, és a lehető legtöbbet azzal, hogy jól érezzük magunkat a különböző vetélkedők, kézműves szakkörök és kirándulások alatt, ellensúlyozva az elmaradhatatlan konzerv májkrémes zsömlékkel terhelt uzsonnák melankóliáját. Az iskolaév alatti állandó és ismétlődő mondvacsinált feladatok, a szomorú faliújságok, az évfordulók és történelmi események mindig ugyanolyan megünneplése, a masírozás, az ostoba pontok és elvek, az egyenruha, a zászlórúdba kapaszkodás a tűző napon, a nyilvános megszégyenítések (Peti miért nem lehet kisdobos), na, ezektől forgott a gyomrom. (Ugyanez a katonásdi vallásos felhangokkal sem fér bele a világképembe.) Azt is rühelltem, ahogy színleg hatalmat adnak a kezedbe (őrsvezető-helyettes), valójában gyermekként tartanak, felülről irányítva. (Mondjuk igyekeztünk az őrs tagjaival egyfajta demokratikus társaságot létrehozni, titokban közösen döntöttünk, már amennyire egyes őrstagok hatalomnak való önkéntes alárendeltsége engedte.) Nem akartam olyan közösségbe tartozni, amit kijelöltek nekem, de nem volt választás. Vagyis volt: Petinek nem engedték a szülei, hogy kisdobos, majd úttörő legyen – ezt a művház nagyszínpadán tudtuk meg, ahova felrángatták, és a fejére olvasták családja bűneit. Pedig mindez már ’87-88 körül történt. A végsőkig keménykedtek.

Ez futott át gyorsan az agyamon, amikor megláttam az álmos tengerparti kisváros egyik sikátorában az itteni úttörők helyi irodájának kirakatát. Egy fiú, egy lány, Tito arannyal lefújt műanyag szobra, Jugoszlávia zászlaja, műszegfűk, állandó Tito-kiállítás. Május 25-én, Tito állítólagos születésnapján, de a plakát szerint gyereknap, avagy az ifjúság napja alkalmából programot hirdetnek, forradalmi költeményekkel, énekekkel, a műsor végén kóló-előadással. Frankó. Remélem, lesz más rendezvény is a városban, játszóház, helyi grilluszvilmos.

Az eső vigasztalanul esett, ilyenkor marad a múzeum. A hangulatomon, mi tagadás, nem sokat dobott a szomszéd város múzeumának történeti kiállítása. Villódzó fénycsövek, poros vitrinek, berendezett szardíniagyári lemezvágó-szoba, munkásnőkkel, partizánújság-szerkesztőség, meg egy egészen elsötétedett sarok (épp a haláltáborok borzalmaira emlékeztető installáció), ahol csak nyikorogva forog, pásztáz körbe a mennyezetre erősített, kiégett lámpa. És az úttörőmozgalom „ellenpontjaként”, vagy inkább fájó párhuzamaként az isztriai italianizáció jegyében itt is bevezetett „kulturális és sportegyesületek”, értsd fasiszta ifjúsági szervezetek dokumentumai – oktatófüzetek, képek a vezényelt tornagyakorlatokról, egyenruhába öltöztetett gyerekekről, büszke olasz lányokról. Hátborzongató, ahogy minden életkorra, nemre és érdeklődési körre kitalálták és megszervezték a megfelelő ideológiai és gyakorlati képzést adó csapatot. Nyolc és tizenhárom közt balilla lehettél, 14-től 17-ig avantgárdista, aztán 17-től 21-ig ifjú fasiszta. Meg farkaskölyök (Figlio della Lupa) és „olasz kislány” is (Piccola Italiana). Így nevelték az „új embert”, politikailag, erkölcsileg, vallásilag, testileg, katonának. Mert (para)militáris szervezet volt mind.

Nem vagyok történész, nem tudom és nem is akarom adekvát módon összevetni a partizán/pionír/úttörő- és fasiszta mozgalmakat, velünk élő mai formáikat, a diktátorkultuszok és –nosztalgiák jelenkori állapotát, és egyéb összevetni valókat. Amiért végül is nem hagynak nyugodni az említett szlovéniai tapasztalatok, az a gyerek mint politikai célpont rendkívül aggasztó jelensége. Amikor bármilyen rendszer felismeri, hogy az oktatás-nevelésnél kell kezdeni. Hogy a szellemi és lelki fogékonyságnál kell megfogni a dolgot. Hogy a gyerek a jövő a politikai hatalom megtartása, megerősítése szempontjából is. Megfordul bennem a szar, amikor most az olasz fasizmus oktatás- és ifjúságpolitikájáról olvasva egyes részletek olyan rohadt ismerősnek tűnnek. Kötelező napi tornaóra? Katonai kiképzés (hazafias nevelés) az általános- és középiskolákban? Óvodások biodíszletként? Egyetemi vezetők párthű emberekre cserélése? Pártok ifjúsági tagozatának aktivistái, akik, mint az új ember, „képesek agresszív módon kimutatni felsőbbrendűségüket”? Egyre szorosabb kapcsolat az iskola és a politika között? Gyermeknemzés mint egyre inkább politikai, s egyre kevésbé magánügy? És most a többi szorosan ide kapcsolódó témáról, például a „népi kultúra” terjesztéséről, a hatalom mögé beálló írókról és más entellektüelekről, a megváltó nemzetről, az antidemokráciáról, ne is beszéljünk.

Ma végre kisütött a nap. Látni a tengert is, amely szintén sok-sok kis környékbeli múzeum tárgya. Bemutatják például, melyek azok a tengericsillag-fajok, amelyek már kipusztultak az Adriából a globális felmelegedés miatt. Klímaváltozás. Erről eszembe jut az is, milyen, amikor nem agymosott katonákat, rendszerszolgákat, gyűlölködő nacionalistákat állítanak elő a politikai ideológiák – hanem együttműködni képes g­­yerekeket, fiatalokat, akik okosak, önállóan gondolkodnak és cselekednek, például a klímakatasztrófa ügyében. Szóval így kellene valahogy. Boldog gyereknapot, felnőttek!

Csáky Irma