Ne lőj a gangos medvére!

Akkor is lát, amikor alszik, és a függöny mögött is élénk a vadászösztöne.  Leggyakoribb előfordulási helye a gangos házak, szaglása annyira kifejlett, hogy környezetében nincs, amit ki ne szimatolna. Weis Gizi nagyvárosi antropológiai sorozatának  következő darabjában, a nagyvárosi serpák után, szintén egy védett fajt bemutató, a gangos medvét szelídítő kalauzzal segítünk túlélni.

Mert van olyan, hogy rohanok két gyerekkel, babakocsival, kismotorral, alvósnyuszival az óvodába.

Ahogy araszolunk a lépcsőn lefele, meghallok egy monoton hangot, ahogy éppen valakit  szapul a szomszédnak, hogy „nem jó helyen tartják a kisbicajokat, a szemetet nem jó időben hozzák le, a kipakolást elég csak péntek este megejteni,  kinyitották a lépcsőházban az ablakot.“

Minél lejjebb kerülünk a lépcsőn, annál biztosabban érzékelem, hogy rólunk van szó. Rózsika, a házmesterné éppen a mi szokásainkat ecseteli isteni hangszínén.

Vagy amikor próbálunk három járművel lejutni a negyedikről a két gyerekkel és minden lépcsőfoknál koppan egyet a kismotor, már előre tudom, hogy a szuterén lakásból két perc múlva Rózsika kva nagy hangon fog kiszólni, hogy „Ez meg mi a…..? Ezt nem lehet kibírni! Tegyenek valamit, mert megőrülök!“

Vagy amikor nyolc gyereket engedek ki a ház udvarára vasárnap délután rohangálni – mert születésnapi buli van – és valóban felhőtlenül hangosak és aktívak. Ekkor hallom meg Rózsika néni bársonyos alt hangját, „hogy ez felháborító, nem lehet kibírni vasárnap délután, ilyenkor ezeknek a büdös kölyköknek éppen aludni kéne, és nem a labdát rúgni. Vagy üljenek bent  a szobában mesét nézni, micsoda szülők!“

Na, ilyenkor, kedves barátaim, kell venni egy mély levegőt, nem megijedni Rózsikától és azonnal kérni a bocsánatokat, meg szégyenkezni! Amikor ajtót nyitok, vagy elmegyek mellette, akkor nekem kell még idegesebbnek  mutatkozni, felháborodni, és már három lépessel találkozásunk előtt elkezdeni  felismerhetetlen mondatokat mormogni az orrom alatt, de nem róla, hanem csak úgy. Akkor teljesen kiesik a szerepéből és elkezd érdeklődni a hogylétem felől és empatikussá válik, hogy mennyire nehéz lehet az életem, neki sem volt könnyű egyedül két gyerekkel. Azonnal az aranyos gyerekeimet kezdi cirógatni és dícsérni a fiam labdaérzékenységét. Krupics szomszédot kezdi szapulni, amiért a lépcsőházban cigarettázik, ezért mindenki kénytelen kinyitni a lépcsőház ablakát.

Egy pillanat alatt minden megváltozik.

Hogy miért? Mert Rózsika, a házmesterné  – vagy ahogy én nevezem őt, a gangos medve – a belváros utolsó mohikánja, kihalófélben lévő épületvédő faj, aki már alig tud kapcsolatot teremteni napjaink pörgős, chat társadalmával. Anno, amikor még ő is tanult csak a kifejlett példányoktól, akkor még volt tisztelete e műfajnak, mindent nevén lehetett nevezni, a kuka az kuka, a budi az budi volt. Ma már csak az előírásoknak,  ANTSZnek, önkormányzatnak, Közterületnek és társainak tiszteleghet. Mindezt  emailben és sms-ben kérheti és közölheti. A lakókkal már nem tud beszélgetni, mert reggel hatkor, amikor viszi ki a szelektívet, még senki nincs fent, este meg csak berohannak az emberek, így Rózsika, a gangos medve, egész nap a nyirkos, ablaktalan szuterén lakásában gubbaszt visszahúzódva.  Az ínhüvelygyulladástól a keze mindig befáslizva, dereka beállva, posztó mellénye megnyúlva, mamusza kitaposva. De ej, amikor Kautzky Armand jön divatbemutatót vezetni a West Endbe! Akkor felveszi a szép tunikát meg az angol zsorzsett szoknyát a tyúklábmintás kabátkával, hajába lakkot fúj, és a pesti Niagara vízesés előtt találkozik a többi gangos medvével. Kacagnak, nevetnek, értik egymás szavát és bele is vágnak…

Szóval, nem bocsánatot kérni tőle, de nem is lelőni a gangos medvét!

A sorozat első része, az Óvakodj a városi serpáktól! itt olvasható!