A forradalom érhet minket bárhol és bármikor, utcán, vonaton, politikai retorikában fülkében, sőt még kisszéken és tinédzserként is. Állítólag Hegedűs Géza írót egyszer megkérdezték, hogy milyen volt neki 1956 október 23. reggele, amire jellegzetes, raccsolós és elnyújtott hangján azt mondta – nem szó szerinti idézet – „én aznap reggel nem voltam se fojjadalmál, se ellenfojjadalmál, én álmos voltam.” Mert a forradalom bizony ilyen is és ilyen volt 30 évvel ezelőtt karácsonykor is Nagykárolyban, Romániában. Miklusicsák Aliz írása.
…ugyanolyan volt minden, mint az előző években. Beszereztük a butélia gázt a perzseléshez, levágtuk december elején a disznót, jegyre kiváltottuk a fejadagokat – cukor/liszt/olaj. Castro küldött főzőbanánt, mi pedig ha jó sorba álltunk be, kis dulakodás után hazavittük és a szekrény tetején érleltük az ünnepekig. Napokig köröztünk kemény, glukóz szaloncukorért, melynek éles celofánja szétvágta az bőrt a kezünkön, rojtjai drótként keményedtek meg a dobozban. Megvettük a fát. Vártuk a Karácsonyt.
Boldogok voltunk, na! Csak rosszabb ne legyen, mondogattuk.
Tizenhárom éves elmúltam, de már tizennégynek hirdettem magam a suliban. Reggelente álmodozva csúszkáltam a jeges járdán a suli kapujáig és az osztály petróleumkályhája mellett úgy éreztem, én vagyok Vic a Házibuliból. „Dreams are my reality”
Naná, hogy mindenki látta már, kilenc éve jelent meg a francia film és leadta a magyar tv is. Mert mi azt is tudtuk fogni, a magyarokat. Nagy szerencsénk volt az ország többi városához képest, hisz mindössze hat kilométerre voltunk a határtól. Kishatárátlépővel havonta tudtunk vásárolni – a legjobb minőségű cuccokat: vegetát, Rama margarint, Africana csokit. Nagyon szép életet éltünk. Álmodoztunk, hogy egyszer velünk is történni fog valami filmbe illő.
De nem, ugyanolyan volt minden, mint az előző években. Bár lehetett hallani mindenféle híreket, miszerint egy fiatal református pap bezárkózott a parókiára, és onnan küldözget VHS kazettákat a Szabad Európának, hogy a nagyvárosokban az egyetemisták kimentek az utcára tüntetni, hogy a kiskatonák félnek, hogy kirendelik őket a térre, hogy védjék a hazát. De a mi harmincezres kisvárosunkban mindezek csak a legenda szintjén éltek, a román híradóban a vezér még mindig mosolygott, mellette a ’világhíres’ kémikus felesége bazsalygott. Amatőr szinten ment a spekuláció, mi lenne, ha egyszer megmenekülnénk, segítenének a magyarok az ufók, a Jóisten. De igazából én akkor azt gondoltam, hogy az én életemben nem lesz változás, és ez nem zavart.
December 22-én, pénteken már nem mentünk iskolába, otthon készültünk a Karácsonyra. Szüleim dolgoztak még, négy évvel idősebb bátyám a másik szobában a barátjával beszélgetett. Én éppen a szaloncukrokra kötözgettem a piros cérnákat, amikor csörgött a telefon. Anyám hívott az irodából, hogy ne menjünk ki a házból, mert kitört a forradalom, próbálnak hazajönni, ha mégsem sikerül, akkor ne essünk pánikba, de ne lépjünk ki az utcára. Talán olyat is mondott, hogyha nagy a baj, akkor beülünk mind az autóba és elindulunk a határ fele.
Letettem a telefont és összezavarodtam, most akkor mit tegyek? Testvérem és barátja azonnal felöltöztek és elindultak a belvárosba, nehogy nélkülük történjenek a dolgok. Egyedül maradtam a szaloncukrokkal és a forradalmi érzésekkel egy hatalmas házban. Kinéztem az utcára, de az emberek valóban bezárkóztak. Kétségbeesve leültem egy kis faszékre és elkezdtem pucolni a csizmámat, úgy gondoltam, hogy a határt egy igazán fényes csizmában érdemes átlépni. Ha menni kell, hát menni kell…
Nem tudom mennyi időt töltöttem el a széken, de a forradalom szót én csak a történelemkönyvekből ismertem. És akkor, ott a széken ülve láttam, hogy bejöttek a magyarok, megvédték az utcán hömpölygő embereket. Átvonult fölöttünk a NATO, melegen háborúztak az oroszokkal, majd elmenekültek a románok, magukkal vitték az erdélyi nőket, a lefagyasztott disznókat. De mi, a gyerekek maradtunk a helyünkön és elküldtük a magyarokat – ha már eddig nem segítettek -, lelőttük az oroszokat, visszatoloncoltuk az amerikaiakat, megmentettük az öregeket, visszavásároltuk a nőket, bekötöztük a sebesült katonákat. Kiengedtük a fiatal református papot. Megnyertük a forradalmat és a jégen korcsolyázva ittuk a rumos teát. Szabadon sapka, sál nélkül.
Aztán hazaérkeztek a szüleim, testvérem is. Kiderült, hogy a város teljesen üres. Valahogy hozzánk ’89 december 22-én nem látogatott el forradalom. Később kiderült, hogy az ország egyik eldugott helyén kivégezték a vezért és a feleségét, de mi is csak a hírekből tájékozódtunk, mint ahogy ti is…
Nem tudom meddig tarthatott a kisszéken ez a kétségbeesett csizmapucolós állapot, de utólag azt gondolom, ha van ZEN lét, akkor az valami ilyen lehet. Amikor az ember kitágítja az időt és a teret, elengedi a félelmeket és megmenti a világot egy kisszéken.