Emlékezni a szabadságra – hazatalálni a csendbe

Mit jelent ma szabadnak lenni? Varga Judit, a Női Flotta megálmodója a belső szabadságról ír – arról az állapotról, amelyet a világ nem adhat, és ezért el sem vehet.

Úgy érzem, tartozom nektek ezzel az írással. Az elmúlt egy évben sokszor találkoztunk: beszélgettünk, közösen gondolkodtunk, programokat szerveztem, facilitáltam, dokumentáltam, hírleveleket írtam. De arról még nem meséltem igazán, hogy számomra mit jelent az a három szó, amely köré ezt az évet építettük: az önrendelkezés, a szabadság és a méltóság.

Amikor szabadságról beszélünk, legtöbbször külső dolgokra gondolunk.
Jogokra. Lehetőségekre. Arra, hogy szabadon dönthetünk a munkánkról, a kapcsolatainkról, az életünkről.

De van egy másik szabadság is.
Csendesebb. Mélyebb. És sokszor nehezebben megfogható.

A belső szabadság.

Számomra ez a félelemnélküliséggel kezdődik. Nem azzal, hogy nincs félelem az életemben – hanem azzal a mély bizalommal, hogy a világ alapvetően jó. Hogy megkapom mindazt, amire valóban szükségem van. Hogy a dolgok végül a helyükre rendeződnek.

Amikor ebben a bizalomban vagyok, valami különös nyugalom árad szét a testemben. Egyfajta csendes derű. És ez nemcsak bennem marad – sugárzik.

Persze én is kibillenek. Amikor agressziót látok. Amikor igazságtalanságot. Amikor fájdalommal, dühvel vagy erőszakkal találkozom – bennem is megmozdul a világ.

De van egy hely, ahová vissza tudok térni.
A saját tengelyem.

Néha úgy képzelem, mintha a végtelen tengerben úszna egy éteri kristálytér: könnyű, mint a szél, ringató, mint a lecsendesült tenger, és mégis biztonságban tart – mintha ledőlnék egy hegyoldalra a tavaszi virágzásban.

Ha egy pillanatra megállok, leülök, és befelé figyelek, újra belépek ebbe a térbe.

Olyankor mintha egy éteri világ nyílna körülöttem. Finom pára lebeg a levegőben. A bőrömön is érzem, és szinte látom a csillámló aranyrészecskéket.

Ez a halk, áramló aranypára körbeölel.
Gyönyörködtet – és közben feltölt.

Emlékszem.

Ez az én belső szabadságom.

Néha úgy érzem: ez a világ az igazi. Nem a matéria, amely élvezetet, visszatükrözést, kapcsolódást adhat – de ilyen tiszta egyértelműséget, örömöt és csendet soha.

Választás, hogy hol élünk.

Én most éppen Romániában élek. De élhetnék bárhol. Valójában a végtelen énem nem itt vagy ott lakik, hanem ebben a lebegő térben.

Abban a csodálatos térben, amely ugyanúgy része az életnek, mint a kihívásokkal és nehézségekkel teli emberi világ.

A kettő között lehet járni.

Csak meg kell találni a kulcsot a belső purgatóriumunkhoz: átengedni a tűzön mindazt, ami már nem szolgál, ami nehezék.

És hagyni, hogy egy pillanatra éteri párává váljunk.

És talán a szabadság nem más, mint újra és újra hazatalálni ebbe a csendes, belső térbe.

UI: Ötvenegy éves nőként a testem már néha emlékeztet az idő múlására. De megsúgok még egy titkot: ez a tér kortalan. 🙂
Akárcsak az AI által a cikkhez hangolt cover fotóm. De büszkén ülök majd a szabadság csend terében így is: