Három gyerek, három anya, három korszak, és ami őket összeköti: egy apa. Aki anya is, ha épp anya kell. De mindenképp apa. És férfi. Leginkább alfahím. De semmiképp sem lúzer, ha ezt a blogot így megírta. Kedves mindennemű Dajer-olvasók, csak nektek, csak most! Apák napjára készülődve indul a Lúzerapa első szériája – Édes Pál privát blogja.
Anyák napi heavy metal
Megyünk kacsákat nézni a kétéves Sünivel anyák napja után.
Igaz már a gyereknap is elmúlt.
Láthatás van.
Engem belül kiver a víz már ettől a szótól is.
A tízperces séta egy óra oda és egy óra vissza.
Motorozás.
Bodobácsok.
Kutyák.
De hol vannak a kacsák?
Egy éve nem voltunk a holtágnál.
A kacsák végül meglettek, a bot is bekerült a vízbe, meg még egy csomó kő, utánuk pedig egy béka is beugrott. Ezt még egy hét múlva is emlegeti videóhívás közben.
Leülünk egy padra kifújni magunkat.
A semmiből egyszer csak rázendít:
„orgona ága…”
Tavaly „tanítottam be” neki.
Még nem beszélt. Nem járt.
Ő volt a léggitár a kezemben.
Rengeteget próbáltunk.
Néha annyira felpörgött ettől, hogy egyszer csak eldőlt, mint egy krumplis zsák.
Hazaviszem.
A ház előtt még húzza az időt.
Jobbra-balra motorozik a nyitott kapu előtt.
Aztán vacsora előtt megint rákezdi, darálva:
„Íííídesanyám, nagymamikááám!”
Nevetünk.
Erre még hangosabban nyomja.
Az anyja azt mondja, ma már vagy tizedszer énekelte.
A bölcsiben nem értették, honnan tud anyák napi dalt. Ott még nem tanulnak ilyesmit.
„Büszke lehetsz rá” — mondja halkan.
Lassan indulok.
A gyerek már a gitárszólónál tart, és ugyanúgy tartja a kezét, mint én.
Tavaly.
Videóapa 1.
Elég nehéz organizálni a videóhívásokat.
Hónapok óta nem sikerül megbeszélni egy rendes időpontot.
Vagy legalább egy idősávot.
Hogy ne teljesen váratlanul jelenjen meg a telefonomon:
videóhívás.
Mindegy.
Majd lesz valahogy valami rend.
Arra nehéz mit lépni, hogy a gyerek kérte:
videóapa.
Az előző két külön elő gyerekemnél még nem volt videóhívás.
Három gyerek. Három anya. Más korszakok.
A kisebbikkel később emaileztünk.
Azt igényelte.
De azok más történetek.
Mindig ugyanazt a három dalt énekelem neki.
Nyitásnak a sünmalacosat. A cim, cim cimbora dallamára.
Hogy „vár, vár, mindig vár”.
A gyerek gajdol közben, néha meg közbe szúrja:
„holnap gyere!”
Régen ilyenkor gyorsan el kellett búcsúznom, hogy ne sírva tegyem le.
Középen előadom az „ó, ha rózsabimbó lehetnék” -et, mert a kedvenc része a „jaj” utáni kórus:
„ez a süni mégis nagyszerű.”
A végén valami letekerő altatóféleség.
Nagy gyakorlatom van ebben.
Mégis követ el az ember hibákat.
A nagylányomnak mindig azt énekeltem altatáskor, hogy:
„bogárkarika forog a lámpa körül.”
Felnőve mondta csak el, hogy gyerekként kifejezetten nyomasztónak találta.
Ki nem állhatta.
Csak nem merte mondani.
Közben a kicsi fiú féltestvére teljesen belelkesedik, hogy videóhívásban megmutassa: sikerült szétrombolnia egy autót.
Az anyja tartja a kamerát, és a háttérből próbál valamit egyeztetni velem.
Süni egyszer csak komolyra vált:
„Anya, te hallgass el.
Te nem vagy benne ebben a hívásban.”
(Akkor még én sem tudtam, csak mikor a lányom már felnőtt volt, hogy Zelk Zoltán egy munkaszolgalatos élményéről írta ezt a nyomasztó altatót, amikor rágyújtottak a társaikra egy templomot. Gyászmunka. „Meg is hal egy kis bogár, mégse szomorú”.)
Hosszú távú dolgok
Az első közös vacsora azóta, hogy elköltöztek.
Minden normálisnak tűnik. Mondhatni.
Udvariaskodás.
A gyerek felváltva néz ránk, hogy együtt vagyunk. Hogy teljes nyugi van. Anyával. Akit kiblörözök amúgy, de a gyerek ezt nem tudja.
Aztán az anyja odaszúrja:
„beszélnünk kéne a hosszú távú dolgokról.”
Persze — mondom —, de ha lehet, inkább írásban.
Gyorsan el is búcsúzom.
Nehogy valami félremenjen.
„Valamikor úgyis beszélnünk kell” — veti utánam.
Végül a következő láthatás előtti egyik hétköznapi estén találunk közösen alkalmas időpontot.
Nem sokkal kerülünk közelebb ahhoz, hogy mit is jelent a hosszú táv. Egyáltalán.
De legalább leegyeztetjük a következő láthatást.
„Várj, előveszem a naptáram” — mondja a 28 éves anya nekem, az apának, aki közelebb vagyok a hatvanhoz, mint a kicsi első pelenkázásához.
Aszerint él.
Szinte órára pontosan felolvassa a hétvégi menetrendjét.
Nagyon engedékeny.
Megállapodunk egy ötórás időintervallumban.
Kéri, hogy legyünk hármasban is.
Persze.
Két nappal később jön egy hosszú sms.
Mégsem így.
Mégsem úgy.
Valami közbejött.
Előtte is lehasítódik idő, utána is.
Végül két és fél óra marad.
A másnap még játszana, ha valahol el tudnék csapni egy éjszakát meg egy fél napot.
Nem tudok.
Mindegy.
Autózom érte három órát, és még szinte elégedett vagyok, hogy hosszan írt, és nem váratott meg két órát valami parkolóban, mint télen egyszer.
Nekem már csak ilyen nagy ökológiai lábnyomú gyerekeim vannak.
Folytatjuk, persze.