„Apa, abban a kis házban lakik valaki?” — kérdezte Süni, amikor belelógott a kép háttérébe a lakókocsink. Szerelmi fészeknek neveztük el tavaly nyáron. Mire elkészült, odalett a szerelem – Lúzerapa-blog a Dajeron.
Eső előtt
Süni talált az árokparton egy csigaházat.
Hosszan nézegeti.
Tavaly nyáron egyszer meglátogattak minket a nagyszülők.
Akkor láttam őket utoljára.
Éppen a teraszt takarítottam az érkezésük előtt.
A lányuk transzban volt: jönnek a szülők.
Hatalmas főzés.
A takarítás közben találtam egy csomó apró, csíkos csigát.
Felmenekültek a kertből valamiért, tán az eső elől.
Letettem őket a gyerek elé.
A szőnyegen ült, és teljesen elmélyülten figyelte őket.
Megérkeztek a nagyszülők.
Köszönés.
Örömködés.
A korombeli nagypapa odalépett a szőnyeghez, összesöpörte a csigákat a tenyerébe, és egyetlen mozdulattal kihajította őket a kertbe.
Süni nézett.
Még nem tudott beszélni.
Én néztem.
De nem szóltam.
Álometetés
Bevállaltam, hogy éjszaka mindig én etetem meg a csecsemőt.
A nagyobbik lányomnál, aki már huszonhat, is nagyon működött az álometetés.
Félóránként tudtam szabályozni vele a reggeli ébredését.
Úgy kelt, mint az óramű.
Vágytam rá újra.
Az ájult, szuszogó kis testet óvatosan kiemeltem az ágyból.
Vigyáztam, hogy fel ne ébredjen.
Tisztába se tettem, ha nem volt muszáj.
Csak kivittem a félhomályba, mint valami csomagot, és odaadtam neki az előkészített százhúsz millilitert.
Álmában beszlopálta.
Utána pihegett, ásított, büfizett az apja karjában.
Ilyenkor úgy horkantgatott, mint egy kis sünmalac. Valahogy akkor ragadt rajta a Süni.
Aztán visszacipeltem.
Boldogan mosolyogtam magamban.
Mindig arra gondoltam, hogy jutalomjáték ez.
Ötvenhét évesen már nem nagyon akartam semmit.
Csak örültem ennek a kisfiúnak.
Meg annak, hogy éjszakánként még szüksége van rám.
Videóapa 3.: Apa, abban a kis házban lakik valaki?
„Apa, abban a kis házban lakik valaki?”
— kérdezte a múltkor, amikor belelógott a kép háttérébe a lakókocsink.
Szerelmi fészeknek neveztük el tavaly nyáron.
Mire elkészült, odalett a szerelem.
Kezd kialakulni valami koreográfiája a videóhívásainknak.
Ő mindig a kádban ül.
Én meg csinálom neki a videófesztivált.
A mai hívás alatt pont rám szállt egy bodobácsszínű bogár.
Sokáig néztük, ahogy mászkál a tenyeremen.
Aztán megállapítottuk, hogy nem lehet bodobács, mert repülve érkezett.
És így is ment el.
„Apa, kimész?” — adta ki az utasítást.
Én meg mentem végig a hosszú ösvényen a kis házhoz.
Mindig azt akarja látni.
Megmutattam neki, hol jött be télen a szarvas a kertbe.
És melyik tuját rágta le teljesen.
Már a cumit is kiesett a szájából közben.
Csak nézte a telefont tátott szájjal.
Mintha mindenre emlékezne.
Pedig tavaly óta nem járt itt.
Most megint fog.