„Egy óra múlva érkezik a gyerekkel. Gyorsan végigfutok a házon, mindent letörlök illatos fertőtlenítővel. Biztos, ami biztos. Mintha egy Airbnb-t adnék át, csak a szálláshely én vagyok.” – Lúzerapa-blog 4.
A gonosz mostoha
A két nagyobb lány és a kétéves féltestvérük között majdnem tizenhét év van.
Egy hosszú házasság telt el közben.
Gyerekek jöttek-mentek.
Az életünk nagy része gyereklogisztikából állt.
A kisebbik lányom gyakorlatilag nulla éves kora óta ismerte a volt feleségemet.
Kicsinek nagyon furfangos volt.
Egyszer vittük haza, mikulásdalt dünnyögött az autóban, és kérlelte a „mostoháját”, hogy ő is kísérje fel.
Nem értettük pontosan, mit akar.
Azért biztos, ami biztos, egy emelettel feljebb nyomtam meg a gombot.
A két nő nem találkozhatott.
A gyerek diadalittasan vigyorgott, és keresztbe ütötte egymáson a két mutatóujját.
Sose tudtuk meg, mit tervezett.
A volt feleségem sokáig próbált anyjuk helyett anyjuk lenni a lányoknak.
Ez néha működött.
Néha kevésbé.
Mert azért volt nekik anyjuk.
Videóapa 4.: Visszakapcsolok
Mutattam neki videóhívásban egy nagy zöld plüssleguánt.
Nagyon tetszett neki.
Az anyja közben próbált áttérni a nyári logisztikára, hogy akkor majd melyik nap, hogy lenne jó, meg beszéljünk az előttünk álló hosszú távú dolgokról.
Nem firtattam, hogy mit is értünk azon a „közigazgatási határon”, amin belül láthatom, ami hirtelen kiterjedt több falura, ahol nyaral a közelben.
Tértem volna mindig vissza inkább a gyerekhez.
A leguánhoz.
Aztán valahova letettem a plüsst.
Süni közelebb hajolt a telefonhoz, és teljesen komolyan megszólalt:
„Visszakapcsolok!”
Hogy elég volt ebből a felnőtt dumából. Elő a leguánnal.
Az első nyári találkozás
Mindent aprólékosan megszerveztünk.
Előbb ragaszkodott hozzá, hogy hármasban csináljunk valamit, mert nem szeretné, hogy a gyereket csak átadjuk, mint egy csomagot.
Menjünk el, kajáljunk valamit, a Balaton parton.
Mindenben együttműködő vagyok: jó legyen, bár a hátam közepére kívánom, hogy a szombati fagyizó forgatagban párt játsszunk.
Aztán már úton van, amikor mégis felvetem neki írásban, hogy nem ugrik-e be, hogy oszlassam a bizalmatlanságát. Hisz nem járt itt tavaly augusztus óta, látni akarja úgyis, hova hozom a gyereket. Hátha talál valamit, amit akadálymentesíteni kell.
Azonnal hív, hogy vezet, de így neki is jobb lesz, és itt hagyja a gyereket, amíg elmegy kipakolni az autót a nyaralós cuccokkal. Egy óra múlva érkezik.
Gyorsan végigfutok a házon, mindent letörlök illatos fertőtlenítővel.
Biztos, ami biztos.
Mintha egy Airbnb-t adnék át, csak a szálláshely én vagyok.
Szeretik egymást
Amikor az első nyári szombaton kettesben maradunk a hatalmas parasztházban, mindent újra fel akar fedezni.
Amikor legutóbb itt volt, még nem tudott járni és beszélni.
Gyorsan kipróbálja a nagyobb nővére régi bilijét csak úgy szárazon, aztán a hintalovat, az én sisakomat, meg mindenhol előtúrja a játékait.
Van, hogy két telefonba hajózik, és mondja:
„Majd visszahívlak.”
Jön-megy fel és alá.
Én meg utána.
Mint a testvérei, ő sem bírja a zümzüm rovarokat.
„Lecsapod?”
Így a legnagyobb siker most a közös légyvadászat.
Két légycsapó:
„A nagy kék a tiéd, a kis piros az enyém.”
„Ügyes vagy apa” — biztat, és jól helyben hagyja azokat a legyeket, amiket én már lecsaptam.
„Lecsaphatom?”
„Csúnya légy.”
Jól elvagyunk.
Annyira, hogy egyszer csak meg is érkezik az anyja.
Süni rögtön húzza maga után a „kis házhoz”, amit tavaly még szerelmi fészeknek neveztünk.
Most az ablakból integet, és zenét kér, mert didzsézni akar.
Valamit magyaráz az anyjának odabent, ebből csak annyit hallok:
„Szeretik egymást.”
Pár perc múlva már indulnának is.
Pedig úgy volt, itt vacsoráznak.
Még magasan áll a nap.
De jól elvoltunk.
Apa, tegyél be zenét!
Máris bólogat, didzsezik és riszál rá.
De ha kéznél van a csörgő dobja, akkor rá is zenél.
Valahogy a zsigereiben van az apás zene, pedig majd egy éve alig hallotta.
Amikor kicsi volt, tavaly nyáron a román minimált szerette a legjobban, mert arra jól lehetett bólogatni. Meg a down tempó technót.
Katarzistréningnek hívtam magamban, amikor gyakran reggelente kettesben úgy “hallgattunk” zenét, hogy csak az én egyik fülembe szólt, hogy őt ne pörgessem nagyon korán, de velem bólogatott nagy vigyorogva az etető székében.
Hogy valami jó van.
Aztán változott a helyzet, és áttértem a gyerek es népdalokra.
Ne érje szó a ház elejét, hogy technot hallgattat az apa a gyerekkel.
Ezért amikor hozzám jön, rögtön azt kéri, hogy olyan igazi, apás zenét hallgassunk.
Azzal jól elvagyunk.
Mindketten.