Ahhoz, hogy legyőzzem az ürességet, szeretnem kell! – Gisèle Pelicot megindító története

2020-ban Franciaországot, majd az egész világot példátlan történet sokkolta: egy nyugdíjas nagypapáról kiderült, hogy tíz éven át kábította el gyógyszerekkel a feleségét, Gisèle Pelicot-t, hogy az öntudatlan asszonyt idegenekkel együtt megerőszakolja saját ágyukban. A bűncselekménysorozatot feldolgozó per során 2024-ben Gisèle a zárt tárgyalásról és anonimitásról lemondva nyilvános tárgyalást kért. Traumatörténetét könyvében, az Open Books gondozásában 2026 februárjában megjelent „Himnusz az élethez” című műben meséli el. A cikkben szakértőként megszólal Dr. Sófi Gyula pszichiáter. Gyarmati Zsuzsi írása

A könyv első jelenetében egy rendőrségi meghallgatásra készülő francia nyugdíjas házaspárt látunk: Gisèle és Dominique Pelicot-t. A meghallgatásra azért kerül sor, mert két hónappal korábban Dominique-ot elkapta az egyik áruház biztonsági őre, amint befényképez három nő szoknyája alá. Mindezt egy héttel később könnyekben kitörve maga is elmesélte feleségének – kitérve arra is, hogy a rendőrség bekérte a mobiltelefonját és a számítógépét. Az ekkor még mit sem sejtő Gisèle azonnal aggódni kezdett, esetleg valamilyen komoly betegség áll Dominique elérzékenyülése hátterében, aki elmondta Gisèle-nek, hogy nem akarja elveszíteni. A férj ekkor megígértette feleségével, hogy nem beszélnek erről a gyerekeiknek, és egyúttal maga is ígéretet tett, hogy pszichológushoz fordul segítségért. Gisèle-t telefonon értesítették a rendőrkapitányságról, hogy a férjével együtt fáradjanak be hozzájuk.

A ruha már megszáradt a kertben. Dominique alsógatyái és nadrágjai a semmiben lógtak. Szerettem a kertünket. Ezt az egyszintes házat, amelyet öreg napjainkra választottunk. Magam előtt láttam, amint ott ül a bőrkanapén sírva, és azt mondja, nem akar elveszíteni. Alig néhány hete volt. Hirtelen rájöttem, hogy aznap ő már tudta, mi felé halad, óhatatlanul tudta, merre sodor bennünket, hiszen a számítógépe és a telefonja már a rendőrség kezében volt. És én még azt hittem, hogy az apámat látom sírni.”

A kihallgatáson – amit a rendőrök a házaspárt szétválasztva tartanak – olyan furcsa, látszólag összefüggéstelen kérdéseket tesznek fel a francia asszonynak, hogy járnak-e szvingerpartikra vagy hogy hogyan jellemezné a férjét. Majd a kihallgatást végző őrmester-helyettes folytatja: „- Fotókat és videókat fogok mutatni önnek. Nem fognak tetszeni.” Gisèle nemcsak azt nem értette, hogy mit lát, de azt sem, hogy mit hall, az őrmester-helyettes ugyanis tájékoztatta, hogy a férjét őrizetbe vették erőszakos közösülés minősített esete és káros szerek használata miatt.

Mondhatnánk, erős kezdés rögtön az első tíz oldalban egy regényhez képest, de sajnos se nem regény, se nem fikció. A kegyetlen felütés után a könyv hátralévő részében a történet félig retrospektív módon bomlik az olvasó elé, ahogy a hagyma héjait egymás után lehet felfejteni és egyre mélyebbre ásni a valóság felé.

Gisèle-t annyira letaglózzák az események, hogy a feldolgozásuk sokáig nem tud elkezdődni.

Mindannyian tudjuk, hogy lesznek olyan dolgok, amiket nehéz lesz elmondani a gyerekeinknek, de nem ezt, ez túl van az elképzelhető határá

A becsapottság érzése – hogy Gisèle évtizedek óta egy vadállattal él együtt – annyira fájdalmas, hogy könnyebb szembenézni egy kisebb rendőrségi váddal (nők szoknyája alá befotózás), mint elhinni, hogy ez vele is megtörténhet(ett).

Az emlékeik elviselhetetlen hazugsággá lettek. Számomra nem. Ragaszkodtam hozzájuk, meg akartam őrizni ezeket a képeket, egy apáét, egy férjét, egy családét, amelyet két tönkretett indre-i gyerek teremtett, akik megtalálták egymást, és összeházasodtak egy szép kastély árnyékában.”

A könyv eseményei úgy sorakoznak fel egymás mellé, hogy tudjuk, minden következő paragrafusnak helye lesz egy nagy kirakós összeillesztésében, minden puzzledarabbal értelmet nyer valami, amire korábban nem derült fény. Lassú felismerések zajlottak Gisèle-ben, úgy érezte magát, mintha egy hatalmas zúzdába került volna.

A Dominique digitális eszközein talált több ezer felvétel közül előkerült a lányukról egy alvás közben készült fotó is. De sem Gisèle, sem a lánya nem tudja, mikor és hol készült, Gisèle nagyon remélte, hogy lányát nem erőszakolta meg.

Nincs többé élete

Miközben Gisèle és Dominique három felnőtt gyermeke a családi, bekeretezett fotókat, közös emlékeiket (és életüket) jelképező családi fotóalbumokat téptek szét, amik nyaralásaikon, karácsonyaikon készültek, és ezután próbáltak visszatérni saját életükhöz, addig Gisèle úgy érezte, neki nincs többé élete. A gyerekei nem tudták megkülönböztetni az apjukat egy erőszaktevőtől, de Gisèle -nek szüksége volt arra, ami (ezelőtt) történt, hogy az életük szép volt.

A férje mindent előre eltervezett, de ő nem tudta kibogozni a szálakat, káosz uralkodott a fejében és folyton a kezdetekhez tért vissza, meg akarta védeni szerelmük kezdetének emlékeit. Úgy érzi, nem tévedhetett akkor, hogy ez az ember szeretni fogja őt. Gisèle nem engedi, hogy megfosszák őt akkori emlékeiktől.

Úgy nézett rám, ahogy senki, szenvedélyesen és elpirulva.”

A nyomozás során az is kiderült, hogy férjének panaszaira saját háziorvosa írta fel azt a szorongásoldót és erős altató szert, amit aztán Gisèle elaltatásához használt. Az altatószerhez erős izomlazítót kevert, így semmilyen nyom nem jelezte másnap a testén, hogy valami történt.

Ugyanakkor nőgyógyászati és emlékezetkiesési panaszokkal évtizedekig járt orvosi kivizsgálásokra, de semmi nem állt össze.

Tíz évig bolyongtam orvostól orvosig. Kenetek. Ultrahangvizsgálatok. Petefészekkúrák. Neurológiai vizsgálatok. Tíz év szemben az orvosokkal, akik úgy néztem rám, mintha azt mondanák, az én koromban egy nő már ne várjon túl sokat, csak lazítson, és hagyja, hogy az idő bevégezze a maga romboló munkáját. Soha nem marad megválaszolatlan kérdés. Soha nincs diagnózis. És mellettem Dominique, aki tudta.”

A korábbi orvosok sosem vettek kenetet, sosem jutott eszükbe, hogy szexuális úton terjedő betegségek nyomait keressék. Méhnyakgyulladással kezelték és eltiltották a szextől. A nyomozás során újabb vizsgálatokat végeztek rajta, megszámlálhatatlan mennyiségű baktériumot, továbbá HIV-et, szifiliszt, herpeszt találtak, melyre erős antibiotikum kezelést kezdtek. De nem találtak daganatot az agyában, ahogy édesanyjának, Gisèle egész végig emiatt szemlélte aggódva emlékezetkieséseit, mert ettől rettegett.

 Az élet nekem ellentmondásos üzenetet küldött: minden összeomlott, de jól vagyok.

Először a 2013 szeptemberi emlékezetkiesésére emlékezett, ez az első, amit megjegyzett. Az előző napjából semmi sem maradt. És eszébe jutott egy olyan eset is, amikor az egyik fiuk náluk volt látogatóban, Gisèle étkezés közben összeesett, a karja lelógott, mintha nem hozzá tartozott volna.

A fiam nem akart elmenni, az apja kikísérte. „Ne nyugtalankodj, csak fáradt, majd lefektetem.”Lefektet, igen. Hogy megerőszakoljon és megerőszakoltasson néhány órával azután, hogy a fiunk elment. Tudta, hogy a pohár borban vagy a tányéromban lévő méreg már hat.”

Aztán az is eszébe jutott, hogy egyszer a férje bezárta a kocsijába a kulcsokat és vissza kellett menni értük egy másik autóval. Gisèle vezetett visszafele és többször áttért a szemközti sávba, ekkor még bizonyára hatottak rá az előző napi gyógyszerek. Csak ekkor tudatosult benne, hogy a vezetéstől való félelme innen fakadt, amit már le tudott győzni, hiszen tudta az okát és a gyakorlással magabiztosságot tudott szerezni. 

Közös gyerekeik figyelme, szeretete ugyan jól esett Gisèle-nek, de erős volt az igénye arra, hogy egyedül tudjon lenni és az eseményeket a saját módján dolgozza fel.

Mi marad egy korombeli asszonynak, akinek nincs többé férje, ha nem a gyerekei és az unokái? Nem megy. Nem lehetek csak a nagyi. Az voltam, mindig is az leszek, de a nyugalmamat nem a családom hétköznapjaiban fogom megtalálni. Ezt azonnal éreztem.

A hosszú séták egyedül, a kutyákkal jót tettek neki, feltöltődött. Kettéválasztotta Dominique-ot, ahogy levált a megerőszakolt testről is. Nem őt mentette ezzel meg, hanem önmagát. Így haladt lassan a gyász felé, amit a düh nem enged meg. A düh mindent leblokkol.

Azon gondolkodott, vajon unokáit mennyire mélyen érinti mindez, hogy fognak így felnőni, meg tudja-e őket nyugtatni.

Terhelt gyerekkor

Gisèle tudta, hogy Dominique-nak terhelt gyermekkora volt. 13 évesen szemtanúja volt egy nő kollektív megerőszakolásának egy építkezésen, és Dominique apja, aki maga is erőszaktevő, 58 évesen egy 25 évesen magukhoz vett sérült lánnyal áll össze anyja halála után. Dominique emlékezetében egy 9 éves korában átélt kórházi emlék is felsejlik, amikor az egyik kórházi ápoló orális szexre kényszerítette. Apja sosem hitt neki, de Gisèle szerette volna látni és érteni azt a férfit, akiből az ő ellene is erőszakot tevő lett.

Gisèle-től mindig is távol állt az öngyilkosság, őszintén ír arról könyvében, hogy a halál ellensége volt, az öngyilkosság túl sok mindentől fosztotta volna meg. De nehezen tudott az trauma oldódni, hogy a történetüket mindenki másképp látta: a rendőrök, gyerekeik, a szakértők, a pszichológus, aki szerint ő a férje kis rabszolgája volt. De Gisèle nem egy hóhérhoz ment hozzá, az ő története viszont összeomlott a többiek szemében. Gisèle a „szegény asszony”, az áldozat volt a média szerint, ő viszont soha nem akart áldozat lenni az élettel szemben.

Magát sokkal inkább egy kis szigetnek szerette volna érezni, elszakadva a többiektől, a kontinenstől, a világtól az egész emberi mocsoktól, amely betemette őket, a gyerekeit és őt.

Dominique már a börtönben ült, egyre több erőszaktevő személyazonosságra derült fény.

Minden szónak, amit róla mondtak, különleges jelentése volt számomra, hisz oly hosszú időn át osztoztam az életében; visszalökték a kiindulópontra, a villanyszerelő státuszához, amit annyira szeretett volna meghaladni, és főként az apja erőszakosságához, amit most már ő testesített meg, és a rettegéshez, amit most már ő váltott ki. Az idő csak örök körforgás. A múlt és a jövő összefonódik, és elnyel mindent, amit egész életünkben megpróbáltunk elérni.

A kihallgatások során leírták, hogy Dominique már nem törődött semmilyen illemszabállyal, úgy uralkodott az éjszakán, mint egy vadállat. Minél jobban elterjedt az ügy híre, annál jobban azt állították Gisèle-ről, hogy az ellene irányuló erőszak elkövetése közben nem lehetett teljesen passzív. De Gisèle még ekkor sem tudta, nem bírta a róla készült fotókat és videókat megnézni, túl sok volt neki egyszerre és a lelke egyik része nem akarta, hogy a düh úrrá legyen rajta, de a másik része már ébredezett.

Minden héten egy új csontváz esett ki a szekrényből. Közös lányukról és menyükről fürdőszobába rejtett kamerával készített felvételek kerültek elő, illetve egy olyan fotómontázst is találtak a nyomozók, amelyen  Gisèle és lánya, öltözködés közben készült fehérneműs fotói láthatóak, melyek az internetre is felkerültek.

A családot ért trauma feldolgozását nem könnyítette meg a sajtó sem, ahogy a Gisèle-t „támogató” pszichológusnő sem, akivel kapcsolatban Gisèle azt érezte, hogy nem hisz neki. A nő nem értette, Gisèle hogy tudott talpon maradni. De ő hagyta, hogy mindenki úgy értse az ő büszkeségét, szófukarságát, visszavonulásait, ahogy tudja.

Az ügye a címlapra került, mégis egész egyszerűen elmesélhetetlen volt, bizonyos kérdéseket megválaszolatlanul hagyott.

50 férfi rács mögött

Felfoghatatlan volt, hogy 50 férfi került rács mögé, mert 30 másikat lehetetlen volt beazonosítani. A tudat, hogy ők még szabadlábon vannak, pánikrohamokat váltott ki Gisèle-ből. A családban mindenki a maga módján küzdött az igazsággal, nem tudták egymást megvigasztalni. Egyre jobban felemésztette őket az ügy és egyre többet vett el a múltjukból. A gyerekeik egyszerre érezték magukat elárulva és bűnösnek – mert egy bűnöző gyerekei voltak. Legszívesebben mindent elfelejtettek volna és ebbe a feledésbe Gisèle is beletartozott.

Egy gyerekektől, barátoktól különálló lakóhelyen tudott visszatalálnia a hétköznapokhoz.

Az egyetlen iránytűm az volt, hogy az idő csordogál, és néha úgy tűnt, ígér is nekem valamit, hiszen nem haltam meg.”

Egy fiatal lány halálesete újabb sokkhatást váltott ki a családban, de Gisèle abba kapaszkodott, hogy Dominique erőszaktevő volt és nem gyilkos. Megtámadott egy húszéves lányt és megkötözve egy szekrényben hagyta. Mi, az olvasók mindannyian átéljük a történet olvasása során, milyen lehet egy merőben más jellemvonást elhinni egy szerettünkről, akit nem így ismertünk meg. Magunknak is skizofrénné kell válnunk.

És még egyszer kettéválasztottam Dominique-ot, utoljára, amputációt hajtottam végre, mint egy üszkösödő végtagon. Hogy megőrizzek belőle egy kicsit, mert ezzel magunkból is megőrzök valamit, mentem a bőrünket és mindent, ami még menthető az életünk romjaiból.”

A médiában Gisèle volt a „kétszázszor megerőszakolt nő”, úgy érezte, az ügyvédje elárulta, nem védte őt és Gisèle családját, ezért elküldte és ajánlásra egy új ügyvédet bízott meg, aki együttműködve egy másik ügyvéddel elvállalta Gisèle ügyét.

Gisèle-re újabb megpróbáltatások vártok, a bíró nehezen értette meg, Gisèle miért viselkedik úgy, mintha védené a férjét, holott ő csak meg akarta őt érteni. Az egyik elkövető pedig azt állította, hogy Gisèle beleegyezett a dologba, és hogy lehetetlen 10 éven át úgy elszenvedni erőszakot, hogy az áldozat semmit sem vesz észre.

Hogyan akadályozzam meg, hogy azt mondják, semmit sem vettem észre?

Gisèle 51 vádlottal állt szemben. 50 férfival és Dominique-kal, a férjével.

Várta a szembesítést, de egyre inkább nyugtalanította a bíróság zárt ajtaja, ami arra szolgált, hogy megvédje őt a tekintetektől, a sajtótól, mert az egyedül hagyta és összezárta őt velük. Nem éppen őket védi-e azzal, hogy bezárják az ajtókat? Így senki sem tudja meg, mit tettek vele, nem lesz ott egy újságíró sem.

Most a tengerparton voltam. A tengeri levegő azonnal csípősebbé válik, mélyebben hatol a tüdődbe, kitesz az elemeknek, kicsinek, de élettel telinek érzed magad. Fizikailag éreztem, hogy szükségem van a világra. Nem akartam többé egyedül lenni. Annyi ismeretlen ember tett jót velem, elfogadott, amikor már semmim sem volt. Már nem féltem a tekintetektől, nem féltem attól, hogy az emberek megtudják. A szégyennek át kellett kerülnie a másik oldalra… mindenkinek látnia kell az 51 erőszaktevőt. Nekik kell lehajtaniuk a fejüket. Nem nekem.”

Gisèle-t tájékoztatták ügyvédei, hogy a nyilvános tárgyalás mindent megváltoztat és erre máshogy kell felkészülniük, mivel a levetített videókat széles körben ismerteti és kommentálja majd a média. Ilyesmi még nem fordult elő az igazságszolgáltatás történetében, ezért Gisèle-nek a tárgyalás előtt muszáj őket látnia, hogy fel tudjon rá készülni. Beleegyezett. Vadállatokat látott, látott egy cukkinit… A teste szenvedett. Ez nem ő volt. Vele történt, de nem ő volt.

Mikor kimondták, hogy Gisèle nem óhajt zárt tárgyalást, csend támadt a teremben. Gisèle ügyvédei kérték a videók lejátszását, amikor a vádlottak tagadták a nemi erőszak minősítést, és amikor azt állították, hogy semmit se tudtak Gisèle állapotáról.

A Gisèle-ért díszsorfalat álló nők a bíróságon, tapssal várták őt, meleg együttérzést érzett, jelenlétük megkönnyítette számára mindazt, ami a bíróságon belül folyt. A nők is együttéreztek vele, és rábízták történetüket, amikor elkezdett női sorsoka taglaló személyes leveleket kapni.

Az ügyvédjei olykor emlékeztették, hogy kevesebbet mosolyogjon a tárgyaláson, ha derűs volt vagy új ruhája volt, azt azonnal ellene fordította a védelem, hogy kisebbítse a traumát és a bűnt.

A 4 hónapos tárgyalás alatt csak kétszer hagyta ott a termet. A védelem szerint élvezte az erőszakos közösülést, ő is akarta, hisz mozgott a csípője. Odáig mentek, hogy azt is megkérdezte tőle a védelem, hogy bezárja-e az ajtót, ha kimegy WC-re.

Dominique gyakran járt egy swingerpár feleségéhez, Gisèle épp ezért nem értette, hogy ha van lehetősége az elkábítás erőszakossága nélkül kielégíteni a vágyait, akkor Gisèle-lel miért tette ezt erőszakosan, a beleegyezése nélkül.

De Dominique mániája én voltam.”

A per közepén Gisèle megszólalt a bíróság előtt, ezeket a mondatokat korábban sose mondta volna ki:

Mindennap köszönetet mondanak nekem a bátorságomért, nekik szeretném azt mondani, hogy ez nem bátorság, hanem akaraterő és elszántság, hogy megváltoztassuk ezt a patriarchális és macsó társadalmat.”

Vajon létezett-e valaha Dominique, akivel Gisèle megosztotta az életét? Ez volt a per egyik kérdése, de Gisèle számára létkérdés volt, hiszen az emlékeink adnak minket.

Meghasadt ember

Dominique pszichiátere egy meghasadt emberről beszélt, elmagyarázta, hogy ugyanabban az egyénben két ellentétes személyiség is létezhet egyszerre, az egyik a valósághoz, a másik a fantáziához kötődik.

A rossz, ellentétben azzal, amit mondanak, nem összeforraszt. Dominique tönkretett, elszigetelt, messzire eltávolított minket egymástól.”

A letartóztatás után Gisèle bűntudatot érzett amiatt, amit esetleg elmulasztott tenni, amit megtehetett volna, hogy segítsen férjének leküzdeni a démonjait. De már vége van, az ügy le van zárva, minden erőszaktevő a börtönben ül és ez nem az ő hibája többé.

Szükségem van rá, hogy higgyek a szeretetben. Most már tudom, hogy a szeretet egy mély sebből fakad bennem, és újra sebezhetővé tesz. De vállalom ezt a törékenységet, ezt azt állandó kockázatot. Ahhoz, hogy legyőzzem az ürességet, szeretnem kell.”

•••

Kíváncsi voltam, hogyan látja Gisèle Pelicot kálváriáját egy igazságügyi szakértői területen nagy tapasztalatú szakember, így kérdéseimmel megkerestem Dr. Sófi Gyula pszichiáter főorvost.

Dajer.hu: Gisèle Pelicot ügyének tárgyalása kapcsán a könyvben is megjelenik az az álláspont, amely megkérdőjelezi az áldozat vétlenségét az ügyben. Ön mit gondol erről?

Dr. Sófi Gyula: Nem lehet az áldozatokat hibáztatni azért, mert áldozattá váltak, és azok az események történtek velük, amelyek a bűncselekmény részét képezték. Akármilyen eljárásról beszélünk – nyomozati, bizonyítási vagy szakértői folyamatról –, a bűncselekmény feltárásának logikájából fakad, hogy a rendelkezésre álló információkat több szempontból, a különböző értelmezési lehetőségeket is mérlegelve kell vizsgálni. Ez az eljárás korrektségének alapvető követelménye.

Az eljárás során szükségszerűen felmerülhetnek olyan kérdések vagy helyzetek, amelyeket az érintett áldozat szubjektíven megélhet úgy, mintha őt hibáztatnák. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a hivatalos eljárások célja nem az áldozat hibáztatása, hanem a tényállás pontos feltárása.

A szakembereket kifejezetten arra készítjük fel, hogy ezekben a kiemelten szenzitív helyzetekben is empatikusan, ugyanakkor szakmailag korrekt módon tudjanak eljárni.

D.: Hogy lehet feldolgozni egy olyan súlyos traumát, amikor a bűncselekmény hosszú időn keresztül, az áldozat cselekvőképességének és emlékezetének kikapcsolása mellett történik és erre egyszer csak fény derül? Hogy lehet ezzel tovább élni?

S.Gy.: Pszichiátriai szempontból lényeges különbséget tenni az éber állapotban elszenvedett trauma következtében kialakuló poszttraumás stresszzavar (PTSD), valamint a Gisèle Pelicot esetéhez hasonló helyzetek között.

Az ő esetében a traumatikus események nem közvetlen élményként, hanem utólag, egyfajta „rekonstrukciós folyamat” során váltak hozzáférhetővé. A múltban, hosszabb időn keresztül elszenvedett, de tudatosan nem átélt események egy ponton hirtelen, összefüggő élményként jelennek meg. Ez rendkívül nagy pszichés megterhelést jelent.

Mivel több pszichés dimenzió egyidejű sérülése történt – megaláztatás, kihasználás, súlyos intimitássértés, valamint mindez egy érzelmileg kötődési jelentőségű párkapcsolaton belül –, nem pusztán klasszikus PTSD-ről, hanem komplex PTSD-ről beszélhetünk (az ICD-11, azaz a WHO által kiadott „betegségek és egészségügyi állapotok nemzetközi osztályozási rendszere szerinti értelemben).

Ez az eset túlmutat a klasszikus szexuális erőszak vagy párkapcsolati erőszak kategóriáin, és inkább egy hosszú időn keresztül fennálló, strukturált, súlyosan kizsákmányoló jellegű folyamatként értelmezhető.

A traumatikus élmények nem egyetlen eseményhez kötődnek, hanem egy elhúzódó, ismétlődő elkövetési mintázat részeként jelentkeznek, amely az áldozat számára utólag, mozaikszerűen áll össze egységes traumatikus élménnyé.

D.: És ezt hogyan lehet gyógyítani?

S.Gy.: Az egyik legfontosabb megküzdési mód az, amit ő maga is alkalmazott. Nem zárkózott el, nem fordul önkárosító vagy tudatmódosító megoldások felé, hanem vállalta annak kimondását, ami vele történt.

Képes volt az eseményeket saját pszichés rendszerén kívülre helyezni, azaz externalizálni azokat. Ez egy ismert pszichológiai megküzdési mechanizmus, amelynek során az egyén bizonyos mértékben eltávolítja magát a traumatikus élménytől, és képes arra reflektív módon tekinteni.
Ez részben disszociatív jellegű (az egyén elválasztja magától a traumát átélt részét), ugyanakkor adaptív (a körülményekhez alkalmazkodó) megküzdési folyamatként is értelmezhető, amely segíti a traumával való feldolgozást.

Azáltal, hogy nyilvánosság elé vitte a történteket, és beszélni tudott róluk, az események passzív elszenvedőjéből aktív értelmezővé vált. Ebben az értelemben már nem pusztán áldozat, hanem saját történetének értelmezője és közvetítője.Hasonló mechanizmus figyelhető meg a családtagok reakcióiban is, például amikor a gyermekek szimbolikusan eltávolítják az elkövetőt a családi reprezentációból.

Gisèle Pelicot esetében azonban ez a folyamat magasabb szintű pszichés integrációt mutat, hiszen képes tudatosan reflektálni a történtekre, és azokat közvetíteni mások felé is. A legmarkánsabban talán úgy fogalmazhatunk, hogy a szégyen élményét sikerült leválasztania önmagáról, és azt nem saját identitásának részeként, hanem a vele történt események következményeként értelmezi.