Emmi neni csodalatos élete borítókép

“A saját elképzeléseid, álmaid szerint élni sokszor kirekesztettséggel és magánnyal jár”

Száraz Eszter dramaturgként végzett a Színművészeti Egyetemen, írt forgatókönyvet, volt szinkrondramaturg, majd riporterként elsősorban szocio témájú anyagokat forgatott, számos tévéműsort szerkesztett. Kepes és Friderikusz riportjaiért rajongva, kilenc éves korában mondta ki először, hogy dokumentumfilmeket szeretne készíteni. Szerelmes Rómába, szeret rázoomolni régi házakra és mások életére is. 2015-ben ismerkedett meg Nemeskéri Emmával, aki 79 évig dolgozott látszerészként a Veres Pálné utcai optikában, ahol volt, hogy naponta 32 műszemet adott el. A találkozásból egy dokumentumfilm született, az „Emmi néni csodálatos élete”. Miklusicsák Aliz még a Magyar Mozgókép Szemle előtti napokban beszélgetett vele.

Esztert tizenöt éve ismertem meg egy házibuliban. Ő is azok közé az ismerőseim közé tartozik (igen, facebook), akiket messziről követek. Minden általa megosztott poszt eleganciáról, intelligenciáról és álmodozásról szól. Hú, ez mindig vonzó volt számomra! Van, amikor csak azért görgetem végig ismerőseim képeit, hogy ringasson magával az általuk keltett hangulat. Tudtam, hogy sokat van Rómában és hogy bírja a lencsét, na. Később megtudtam, hogy focirajongóként tizenkét évesen, napra pontosan 1996. május 22-én 20 óra 30 perckor döntötte el, hogy megtanul olaszul: a Bajnokok Ligája döntőjében a Juventus az Ajax-szal játszott, ő pedig úgy érezte, valami örökre megváltozott, amikor először meglátta a Juve kapusát, Angelo Peruzzit. Két évvel később már olasz-magyar kéttannyelvű gimnáziumba járt, és az olasz tényleg meghatározó lett az életében: volt kint ösztöndíjjal, tanított, fordított és tolmácsolt a Vatikáni Titkos Levéltárban is. Tavaly tavasszal olvastam róla, hogy készített egy dokumentumfilmet egy idős hölgyről, aki 100 éves koráig dolgozott, mint látszerész. Azóta vártam, hogy lássam a filmet és rájöjjek, hogy egy fiatal nőt miért izgat egy ilyen történet? Mire eljutottam addig, hogy megnézzem az alkotást, már a Magyar Mozgókép Szemle tíz legjobb dokumentumfilmes alkotása között volt a film. Nem véletlenül.

Nézzétek meg a filmajánlót, aztán megyünk tovább, beszélgetek Eszterrel a filmről és Emmi néniről!

dajer: Eszter, én most úgy szeretnélek kérdezni, hogy közben ne áruljunk el mindent a filmről. Szeretném, ha csak felcsigáznánk az olvasókat és természetesen azt is, hogy rád keressenek!

SZ. E: Annyira egyetemes a film témája, hogy nem gondolnám, hogy a beszélgetésünk után az olvasó már nem lenne kíváncsi a filmre, hiszen kicsit leegyszerűsítve az egész az életről szól. Arról, hogy – bármikor élünk és bármennyi évesek vagyunk, az élet addig élhető igazán, amíg mi magunk is úgy érezzük, hogy van értelme a létezésünknek. Az öregedés, a feleslegessé válás érzése önmagában drámai. Amikor pályáztunk a film ötletével, az utolsó fordulónál a döntéshozók megkérdezték, hogy hol van ebben a történetben a dráma? Merthogy nincs egy olyan konkrét drámai fordulat, amire azt lehetne mondani, hogy „na, hát itt!”. Szerintem a leghétköznapibb életek apró részleteiben rejlenek a legnagyobb drámák. Épp ugyanannyira erős tud lenni egy olyan történet is, amelynek a szereplője annak ellenére mosolyog, hogy bizony végigélte a huszadik századot. Azt az időszakot és azokat a korszakokat, ahol a hétfők, a keddek, az átlagos hétköznapok tartogatták a “legnagyobb hétköznapi kis-nagy drámákat”, ahol egy egyszerű randevú utáni búcsúzástól számított tíz percen belül a sarkon lelőhették a szerelmedet (mert vele például ez is megtörtént), és ahol este kilenckor befejezve a munkát még tejért kellett kiutaznod Pomázra, hogy legyen mit inni, miközben ápolod a beteg édesapádat, majd rövid idő alatt elveszíted az addigra már Bort is megjárt férjedet. Nem beszélve a gyerekkori traumákról, amiről soha senkivel nem beszélhettél, és amit talán nem is értett volna senki abban a korban, amikor a pszichológia még ugyanolyan gyerekcipőben járt, mint te magad. Azért nem érzed a vérdrámát, azt a nagybetűset, mert ő mindig mindenen mosolyogva siklott át. Ilyen volt a természete, az élethez való hozzáállása. Színtiszta életszeretet.

dajer: Akkor ugorjunk az elejére, vagy a végére. Él még Emmi néni?

SZ. E. : 2019-ben, a film bemutatója után nem sokkal halt meg. Amikor a forgatás végefele jártunk, le akarta mondani a gyógyszeres kezelését, mert egyre kevesebb dolog volt, amit várni tudott, amire készülhetett volna. Amikor megtudta, hogy még megyünk hozzá, és nagyon szeretném, ha a bemutatóra is eljönne, azt mondta: „Igazad van! Akkor ott még nekem mutatkoznom kell!”. És új erőre kapott. Hihetetlen milyen tartással csinálta végig a forgatást.

Emmi néni Eszterről

dajer: Nagyon szépen vegyíted a filmben a dokumentarista elemeket a dramatizált jelenetekkel és a némafilmbe illő zenével aláfestett hírkockákkal.  Mintha játszópajtássá válnátok a film 52 perce alatt. Mindketten pontosan emlékeztek a számokra, dátumokra, és mindketten „lencse-érzékenyek” vagytok. 

SZ. E. : A Veres Pálné utcában bolyongtam és fotózgattam, amikor felfigyeltem a különös a hangulatú optikára, mintha ezt a kicsi boltot ottfelejtették volna a XIX. századból. Túl azon, hogy a bútorok, az enteriőr magával ragadtak, a pult mögött álló apró termetű hölgy is varázslatos volt. Akkor kb. 85 évesnek saccoltam, de amikor elkezdett mesélni, kiderült, hogy 99 éves és lassan készül nyugdíjba menni. 99 évesen… Nem volt kérdés, hogy a történetét meg kell örökíteni.

dajer: Engem elsősorban a te neved húzott be a filmre, nem is annyira Emmi néni története. De ahogy te kérdezel, ahogy elkíséred az idős hölgyet gyerekkora fontos állomásaira, ahogy a fotósnál az udvarlóiról diskuráltok, olyan mintha két főszereplője lenne a filmnek.

SZ. E. : Néha, két forgatás között komoly lelkiismeretfurdalásom volt, hogy miért nem a saját nagyszüleimre szántam annyi időt és figyelmet, mint amennyit most egy idegen nénire. Az ember hiába tudja, nem akarja tudomásul venni, hogy a szerettei nem lesznek itt örökké, és mindig van valami, amiről azt hisszük, éppen akkor fontosabb. Nem véletlenül szól a film végi dedikáció a nagyszüleimnek, de azt hiszem, mindannyiunk mindenkori nagyszüleinek is, a sosem feltett kérdéseinknek.

dajer: Szabadúszóként több helyen dolgozol, mindenféle izgalmas emberrel találkozol. Miért jutott eszedbe, hogy éppen olyan élettörténetből készíts filmet, amiben az igazi csoda az, hogy egy nő végigélte a monoton munkával teli életét?

Sz. E. : Emmi néni szerette az életét és elégedett volt vele, és a legkisebb dolgokban is meglátta a csodát. Ettől is vált izgalmassá. Az elégedettség mindig erőt sugároz.  Az ő személyisége pedig ragyogó volt és sodró. De azon én is gondolkodtam, hogy valószínűleg, ha Emmi nénivel kortársak lettünk volna, simán elsétálunk egymás mellett. Ha nincs köztünk a 67 év korkülönbség, nem hiszem, hogy sok közös témánk lett volna. Ő a saját maga által teremtett kis szigeten, a hivatásának élve élte az életét. A derűje, a humora, a mentalitása mindig is ugyanilyen volt. Hogy egy nő ilyen kitartással és értékrenddel éljen egy évszázadon át, ahhoz nagy mesternek kell lenni. A gyerekkori traumákat, háborús sebeket tanításnak és feladatnak élte meg. Az ő történetén keresztül szerettem volna megmutatni, hogy így is lehet.

dajer: A filmből érződik, hogy a családja feltétel nélküli szeretetére nem számíthatott.

SZ. E. : A középosztálybeli értelmiségi családban ő „csak” egy boltos volt, egy „iparos”. Kialakította magának a védelmező szigetet, a boltot, ahol ő is „lehetett valaki”. Mondta is, hogy „ez az én saját szemétdombom”. A bolt neki egy kicsit menekülés is volt. Előfordult, hogy csak késő este ment haza, mert annyira belefeledkezett például a műszemek tisztításába, hogy észre sem vette, hogy közben beesteledett. Nem élt társasági életet. Gyermekkori traumáit, a háborús és egyéb sérüléseit ebben a kicsi „boltban” gyógyította, ahol megteremtette a saját világát. Akkor volt a legboldogabb, ha látást tudott adni az embereknek. Érdekes, hogy ami neki a bolt, az nekem az olasz: ha bármi bajom van, vagy csak ki akarom szellőztetni a fejem, és nincs rá módom, hogy Rómába rohanjak vigasztalódni, előveszek egy olasz könyvet, újságot, egy olasz filmet, zenét, vagy olasz focit nézek, esetleg bekapcsolom a háttérben a Rai Uno-t. És jobban leszek. Felfrissít. Az olasz az én kis szigetem, ami segít a szürkébbre sikerült hétköznapok túlélésében is.

dajer: Emmi nénit az élet túlélésre nevelte?

SZ. E. : Alkalmazkodásra. A mindenkori körülményekhez. A film munkacíme ’Életre ítélve’ volt, de úgy éreztem, hogy ez túl komoly hozzá. Túl drámai. Ő mindent olyan varázslatosnak látott, és a legapróbb dolgokat is tudta értékelni. A film címe végül picit utal az Amelie csodálatos élete c. filmre is, de amíg Amelie körül sok apró csoda volt, addig Emmi néni saját maga teremtette meg ezeket: ő döntött úgy, hogy egy csodálatos lencsén keresztül szemléli a világot. A látása egyébként tökéletes volt, még 100 évesen is szemüveg nélkül olvasott. Azt mondta, ez is fejben dől el.

Emmi neni stand 12 scaled

dajer: Az is az ő döntése volt, hogy nem vállal gyereket.

SZ. E. : Azt mondta, önvédelemből. Pedig a múlt század derekán, a körülötte lévőknek bizonyára volt véleményük arról, hogy hogyan kellene élnie. Ez a téma még ma is érzékeny, ha egy korombeli nőnek még nincs családja vagy gyereke, akkor sokan biztosra veszik, hogy vagy leszbikus, vagy önző, vagy nem kell senkinek. Mintha nem lehetne még millió más oka! A saját elképzeléseid, álmaid szerint élni sokszor a kirekesztettség érzésével és magánnyal jár. Az emberek sokszor észre sem veszik, mennyire durván határt tudnak sérteni a megjegyzéseikkel.

dajer: Lehet, hogy a te életedről is érdemes lenne filmet készíteni?

SZ. E. : Mint mindenki életéről. Minden ember érdekes, csak rá kell közelíteni.

dajer: A film legérdekesebb pillanatai azok voltak, amikor ti ketten együttműködtök a kamera előtt. Azért is használom ezt a kifejezést, mert érzékelhető volt, hogy Emmi néni korához képest nem csak, hogy jól tartja magát, de részt vett a stáb alkotómunkájában és látszott, hogy élvezi ezt. Hogy értétek el, hogy ennyire megnyíljon egy olyan ember nektek, aki már évtizedek óta egyedül él?

SZ. E. : Amikor meséltem neki az ötletemről, hogy forgatnék vele egy filmet, akkor úgy mondott igent, hogy ha elmegy nyugdíjba a pult mögül, akkor lesz már ideje filmet forgatni. Mert ahogy a filmben is mondja, „csak a bolt”, az volt neki a legfontosabb. A forgatások megkezdése előtt többször találkoztam vele, beszélgettünk, kérdezgettem, ez azért is fontos volt, hogy tudjam, majd hogyan építsem fel az interjúkat és milyen helyszínekben gondolkodjak, ha elkezdünk kamera előtt is dolgozni.

dajer: Most is működik az Optika?

SZ. E. : Igen, Emmi néni ezelőtt 30 évvel maga mellé vett egy hölgyet, aki beletanult a mesterségbe és akire rábízta az üzletet. Nos, volt ideje kitanulni a szakmát… Már ő vezeti az optikát.

dajer: Azért a forgatás előtt lehetett egy kis drukk, hogy egy ekkora munkát végig tud-e élni egy száz éves ember…

SZ. E. : Versenyfutás volt az idővel. Minden találkozásunkkor elmondta, hogy reggelente ha felébred, kinyitja a szemét, körbenéz és megállapítja, hogy „na, még mindig itt felejtett az Isten”.

Emmi neni csodalatos elete doku01 scaled

dajer: Mire megjelenik a beszélgetésünk, már a Magyar Mozgógép Szemle vetítései lemennek. Hol lehet majd megnézni a filmet?

Sz. E. : Nagyon nagy öröm volt, hogy a film bekerült a legjobb tíz dokumentumfilm közé, és versenyezhet a Filmdíjért. Ez már önmagában csodálatos. Itt nem kell nyerni, a lényeg az, hogy minél több emberhez eljusson a film, a történet. És ami a legfontosabb, Emmi néni ezáltal tovább él. A Magyar Mozgókép Szemle 2020. március 15-ig online elérhetővé teszi az alkotások egy részét, így időszakosan az “Emmi néni csodálatos élete” is megtekinthető a MindiGO oldalán.

Update: Tegnap, március 5-én este átadták a   Magyar Mozgókép Szemle díjait.  A legjobb dokumentumfilm  “A létezés eufóriája”c. film lett,  Szabó Réka rendezésében. A Dajer.hu gratulál Rékának és Eszternek is!