Popcorn, pezsgő, Hozsanna

A Nagypéntek, amikor hivatalosan még nem, nálam már pirosbetűs ünnep volt. Délután behűtöttem egy üveg száraz fehér pezsgőt, bekészítettem a pattogatott kukoricát, és este 8 körül megnyomtam a playt. Sivatag, ókori színház, majd bekanyarodik a busz és megérkezik a társulat. Felcsendül a nyitány és kezdődik az én húsvétom elmaradhatatlan majd’ két órája a Jézus Krisztus Szupersztárral.

Az első ilyen estém valamikor a negyvenes éveim elején volt. Pár évvel túl egy hosszú, bár felemás kapcsolaton, apám hirtelen halálán, egy félig-meddig pályamódosításon, költözésen. Fordult velem a világ, és minden másképp volt, mint előtte, de a feldolgozásnak, elengedésnek még híre-hamva sem volt. Aztán jött pár hónap, talán év, de ki tudja már ezt, amikor belevetettem magam az új életbe. Pasiztam, buliztam, és kerestem az új utakat. Azt hittem, ott lesz valahol egy táncparketten vagy egy bárpultnál. És persze ott is volt, meg nem is. Pont úgy éltem, mint rajtam kívül oly sokan mások. Nappal dolgoztam, éjjel buliztam. Élveztem és utáltam az életem. Élveztem a jobb napokat és utáltam a másnapokat, a szorongással teli sötét órákat, a fejfájást, a depressziót. Mélyre mentem, de nem csak az éjszakában, de a terápiában is, amibe szintén belekezdtem. Ezt életem legjobb döntésének tartom azóta is. Nem, nem volt könnyű, sőt inkább nagyon szar volt. Hétről hétre szembesülni mindazzal, amit felhalmoztam. Legyenek azok be nem fizetett sárga csekkek, elintézetlen ügyek, lezáratlan kapcsolatok. És bár alapvetően vidám és sikeres csajnak tartottam magam, volt egy másik felem is, aki szorongott, akinek nem voltak valódi tervei, aki sohasem döntött, hanem csak sodródott, még ha legtöbbször a jó irányba is. A döntéseimet mindig a pillanat határozta meg, sosem a tudatosság.

Most már tudom, hogy ez lehetett az én életközepi válságom, de ma már azt is tudom, így a negyvenes éveim vége felé, hogy az csak az első volt, de nem az utolsó. Csak most már legalább nem magamat, hanem a túlélési stratégiáimat dolgozom ki. Mert megértettem mára, hogy sokkal egyszerűbb megszeretnem magam, mint utálni magamban azt a csajt, aki néha kirúg a hámból, és ettől másnapos, meg azt, aki nehezen flörtöl, és néha már-már egészen ledér, aki képtelen elmenni a postára, hogy befizessen egy csekket, és nem tud tervezni sem időt, sem életet. De hol volt még ez a megértés, és praktikus problémamegoldás akkor! Még bőven csak ott tartottunk, hogy vártam a változást, de nem történt semmi. Hiába vártam, hogy eltelik pár hét, na jó, hónap, egységbe kerül a két felem, elmúlik a szorongás, és mindazt, amit nem szeretek magamban, azt megváltoztatom, és kész. Aztán türelmetlen lettem, mert minden reggel pont ugyanúgy ébredtem, mint addig. Semmi nem volt másképp, ugyanúgy égettem a két végén a gyertyát, és hiába értettem már pár dolgot a szorongásokból, ettől még nem változott semmi. Legalábbis a hétköznapokban nem. Ugyanúgy nem volt pasim, kiegyensúlyozott életem, hiába voltak barátaim, jobb napjaim, társaságom, és persze jó fej családom, nem találtam a helyem.

Aztán jött egy tavasz, pont olyan, mint az összes többi, és valami mégis történt. Innen nézve tök közhelyes, már-már nevetséges, ha ezt egy női lapban olvasom, még tán meg is mosolygom, és még legyintek is, ja ja, persze, ennyire egyszerű, hagyjuk már! Aztán tessék, itt egy női magazin, én meg egy döntésről írok, ami megváltoztatta az életem. Elhatároztam, hogy belevágok a nagy böjtbe. Elővettem a naptáramat és nagypéntekre beírtam egy 40-est, majd szépen elkezdtem visszaszámolni, és belevágtam. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy menni fog, hisz ha valami nem voltam sosem, és valójában ma sem vagyok, kitartó. Többször kezdtem rendszeres sportolásba, amit aztán pár nap után feladtam, fogyókúráztam, majd jött egy vacsora és már véget is ért a nagy elhatározás. Többször szoktam le a cigiről, és még sorolhatnám bőven,  már a kifogásaim is megvoltak, mivel indoklom majd a bukásokat.

Aztán, ahogy teltek a napok hús és alkohol nélkül, elkezdtem élvezni a nemet mondás erejét. Kiderült, hogy milyen egyszerű, és mégis milyen felszabadító tud lenni. Mert gondolom, azzal nem árulok el titkot, hogy nagyon nehezen mondtam korábban nemet. Sem munkában, sem magánéletben nem ment. Ha innen nézem, tényleg tök banálisnak hangzik, de valami mégis történt. Az eleje egész könnyű volt, mondjuk buliba alig mentem, és a közértben is hosszasan kellett gondolkodnom, hogy mit lehet a kenyérhez enni kolbász, szalonna és téliszalámi helyett. De aztán szép lassan elkezdtem élvezni. Ám mielőtt a kitartás és önmegtartóztatás hősnőjének állítanám be magam, bevallom, hogy a legnagyobb erőt a dicséretek adták. Egy hét elteltével szebb lett a bőröm, fogyni kezdtem, amit mások is észrevettek, és mikor elkezdték szóvá tenni, előbújt belőlem a hiú és büszke nő. Na, rajta csodálkoztam a legjobban, bemutatkoztunk egymásnak, aztán együtt letoltuk a 40 napot. Persze nem vagyok hülye, azt is tudom, hogy a változások szépen lassan már korábban megkezdődtek, de ebben a 40 napos böjtben tényleg összeért test, értelem és lélek. Olvastam én erről korábban, de sosem hittem, hogy ennyi az egész, aztán tessék, megtörtént a saját csodám. És ezzel, az addig is kedvenc ünnepemből a saját újjászületésem ünnepe is lett. Azóta is, ha Húsvét, akkor  együtt ünnepelünk, a Jézus Krisztus Szupersztár, a popcorn, a pezsgő, és én.

Tarcali Karola