Álljunk fel mind a Dildó Himnuszra!

Elfogultak vagyunk, igen, mert tavaly húsvétkor a dajer.hu is – többek közt – abból az elfojtott sikításból született, amit  40-es, 50-es nőkként éreztünk, hogy kiférne a torkunkon, ha engednénk, ha hagynánk. Mert nem akartunk a lejárt áruk polcára kerülni, amiért nem vagyunk már olyan hamvasak, feszesek, vagy bájosan naívak, ráadásul úgy, hogy közben néha egy egészen kemény kísérlet zajlik a testünkben, amit változókornak szokás nevezni. Illetve dehogy szokás, hiszen alig beszélünk róla szabadon, nem suttogva, szemlesütés nélkül! Megdöbbentő és érthetetlen, hogy szinte társadalmi normává vált az elhallgatása, és hogy mennyire nem szólítja meg senki ezt a hatalmas fogyasztói csoportot, a középkorú nőket. És most ne a gyógyszer és gyógyhatású készítmények piacára gondoljuk! Rácz Zsuzsa jegyzete egy másik receptről szól,  arról, hogy miért kéne a Játékszín Menopauza c. előadását tébére felírni az érintetteknek.

Veletek előfordult már, hogy egy színházi előadáson sikítva röhögtetek,  bőgtetek, mint a vadszamár, majd a végén füttyögve, felállva tapsoltatok?! És az előfordult már, hogy minden különösebb ok nélkül szikráztok a feszültségtől, mint egy csillagszóró, vagy kattogtatok, mint egy zárlatos kávéfőző, esetleg elbőgtétek magatokat egy cuki pelenkareklámon, netán levert a víz az utcán a farkasordító hidegben?! Na és mindez egyszerre?!Akinek a fenti tünetek ismerősek, annak receptre írnám fel a Játékszín zseniális, terápiás hatású klimax-esztrádműsorát, a Menopauzát.

Én magam még sosem visítottam színházban a röhögéstől, sőt, felállva sem tapsoltam, de túlzás nélkül állíthatom, hogy eddigi életem egyik legfelszabadítóbb színházi élményével ajándékozott meg a Menopauza és kedves barátnőm 48. szülinapom-pomra. Négy fantasztikus színésznő, négy alap női karakter találkozik a darab elején a Bloomingdale áruház egyik liftjében, hogy egyesüljenek a klimax mindent felforgató és elviselhetetlennek érzett tüneteiben, amikkel nem lehet mást tenni, csak megosztani országgal-világgal, lehetőleg dalban mondva el, mekkora szívás az egész.

Sirassuk együtt a múló havibajt

Hernádi Judit, aki ha nem dalolna és táncolna, csak egy korosodó telefonfülkét alakítana, akkor is elvinné önmagában az arcjátékával is az előadást, ám üzletasszonyt alakítva, akit hű ebe vár otthon, tovább fokozza a fokozhatatlant. Falusi Mariann, aki  középkorú hippiasszony szerepében, MLM rendszerben teríti a csodabogyóit és közben olyan hangon énekel, hogy kő kövön nem marad. Tóth Enikő, aki szexszimbólum múltját siratja és fiatal szeretőjével dicsekedve rúg fel minden tabut, hogy sikerrel mutassa be a szexikonok öregedésének kínkeserves folyamatát, és Náray Erika, aki naiv vidéki háziasszonyt játszva hozza csúcsformáját és dobja be az összes fájdalmat, amit egy középkorú nő érezhet sikeres férje árnyékában egy életen át. A darab műfaja leginkább egy zenés-táncos fergeteges esztrádműsor, 25 világslágert adnak elő a szereplők zseniális szövegekkel magyarra fordítva – a szövegíró Bach Szilvia – és mind olyan, amitől tabu és szem nem marad szárazon, kínunkban vagy sem, de eszeveszetten lehet röhögni magunkon a tökéletes tükörben. Mind a négy nő, mind a négy a karakter a csúcson – a klimaxon – olyat alakít, hogy nincs az a hőhullám, amelynek sodrásában ne tudna megkapaszkodni az ember az előadás emlékében: lehet, hogy mindjárt felgyulladok, felrobbanok, de nem vagyok ezzel egyedül, sokan vagyunk!

Fotó: Játékszín

Dildó, puki, hízás, mínusz libidó és egyéb tabuk

A darab 19 éves, 2001-ben játszották először az USA-ban, és nálunk is telt házzal fut, mióta Tallós Rita rendező állhatatosságának hála, műsorra tűzték. Egy olyan művet, aminek a témája minden nőt érint, aki szerencsésen megéri negyvenes, ötvenes éveit. Ott meg csak áll, és fogja a fejét, meg minden más szervét, hogy te jószagú ég, ez meg mi a szent szar?! Mi történik velem, miért tudnék egy grizzlyt széttépni a feszültségtől, miért nem tudok aludni éjszakánként és miért kelek fel a verejtékemtől tocsogó lepedőről, hogy aztán zugevőként, állva felfaljam az összes tiltott kalóriát a hűtőből, amit napközben fegyelmezetten kerülök?! Csoda, hogy nincs még arcüreggyulladásom, annyit tartom éjjel a fejemet a hűtőben, mondja egy ponton Hernádi Juci karaktere, és hát melyikünknek ne lenne ismerős a szaporodó kilók ellen folytatott hiábavaló küzdelem titkos éjszakai műszakja?! Vagy a szex, amire meg ki emlékszik már, illetve inkább csak emlékszik, meg vágyakozik, azokra az orbitális nagy kufircolásokra, amelyek annyi örömet és stresszoldó ordítást hoztak az életünkbe, most meg a hiánya késztet üvöltésre? Náray Erika karaktere a dildóhoz – himvessző alakú erotikus játékszer – intézett himnuszban, felejthetetlenül énekli meg az egykor kölcsönös örömszerzés során megtapasztalt orgazmus egyedül is kivitelezhető diszkrét báját – cseppet sem diszkrét módon, egy óriási rózsaszín mikrofonnal és olyan jelmezben, hogy bármelyik szado-mazo pornószínész pironkodna láttán.

Receptre, alanyi jogon, negyven felett!

A Menopauzában minden benne van, amitől szenved egy nő a negyvenes, ötvenes éveiben és aminek szinte minden tünete tabu, vagy egyszerű kereskedelmi üzenet, a vizeletcsepegés, az emésztési problémák, a depressziós tünetek, az indokolatlannak tűnő hangulat- ingadozások, az éjszakai farkaséhség, az álmatlanság, a hízás, szinte vég nélkül lehet sorolni mindazt, amiről alig beszélünk, mert a középkorú, klimaxoló nők baja igazából senkit nem érdekel, az érintettek tömegeit kivéve. A nőgyógyászom  – szintén klimaxoló nő – azt mondta, nem ismer nőt, akinek ne lenne hatalmas trauma az, amikor lassan, de biztosan elmúlik a menstruációja, véget érnek termékeny napjai és mondjuk ki: véget ér ifjúsága, akkor is, ha az ötven az új harminc, meg a negyven az új húsz, a biológia nem könyörül, hiába állítja az ellenkezőjét a sok hatékonyan tartósított sztár.

És a női vonzerő: szinte kizárólag a női test fiatalságában, hamvasságában méri a világunk; ami megereszkedik, ellaposodik, kérgesedik, az már nem kívánatos és nem is láthatjuk viszont a saját tükrünkön túl, annyira mindenható a képi kultúra által visszatükrözött örökké fiatal nő ikonja.

Fotó: Játékszín

Most múlik…

Márpedig ez a fajta vonzerő múlik. Negyven, ötven pluszosként a nők többsége joggal érzi úgy, hogy kiment a divatból, hogy leírták, alig kap már elismerő, önbizalmát simogató pillantásokat, kész, kiesett a pikszisből. Ahogyan gyakran kiesik például a munkaerő-piaci körforgásból is, hiszen tudjuk jól, hogy a cégek HR politikájában már a negyven pluszos női munkaerő is épp annyira vonzó, mint a bubópestis.

Tehát a legtöbben, alighogy kijövünk a család-munka-majd’megdöglök mókuskerekéből, a gyerekek lassan kirepülnek, máris azzal szembesülünk: mégis, mit kezdjek magammal? Hízékonyan, ingerlékenyen, kialvatlanul, de még erejem, humorom, tudásom teljében? Tényleg itt van már a vég, amikor feleslegesnek érzem magam, amikor már mindenki fiatalabb és jobb nálam, miközben igazán semmiben sem voltam a legjobb életemben, de már nyakamon a friss, új, feszes testű nők generációja? Mikor először matekozod ki, hogy több a múltad már, mint a jövőd, és a jelened sem épp rózsás… na az odabasz, mint a skandináv favágó legény baltája.

Óriási társadalmi tabu a klimax, pláne az öregedés, amire senki nem készít fel. Nem is lehet rákészülni, hiszen annyira könnyű elhinni huszon-harminc évesen, hogy örökké fiatalok maradunk. És a világ minden üzenete is ezt erősíti, hogy csak az öregszik, betegszik és hal meg, aki nem elég ügyes ahhoz, hogy örökifjú maradjon. Vagyis erről is, mint nagyjából mindenről nőként, csak Te tehetsz, hát birkózz meg vele, ahogyan bírsz, vagy dögölj meg!

Ez alól ad feloldozást a Menopauza, két óra felszabadult bőgés-röhögés, és üzeni, hogy lehet, hogy kemény, lehet, hogy keserves, de akkor is a Te életed, most élj, most élvezd, a csúcson és azon túl is!