Csajok kapitány szerepben 7/5. – Olyan jókat rég nem röhögtem, mint az özvegyek csoportjában

Idén negyedik alkalommal rendezi meg a Swimathon adománygyűjtő kampányt és eseményt a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány. A kampányban 7 helyi kötődésű ügy javára gyűjtenek adományt hétköznapi és ismert emberek 4 héten át, cserébe nyilvánosan vállalva egy-egy személyes úszás- kihívást, amit június 16-án teljesítenek a Kőér utcai uszodában. A „véletlen” úgy hozta, hogy idén mind a hét csapat kapitánya nő. Őket hívjuk fel e sorozat keretében, és megkérdezzük, hogy vannak?

Békési Tímea, aki már kétszeres swimathonista, most a Napfogyatkozás Egyesület Reményvirág programjának csapatkapitánya. A legnehezebb témával merülnek vízbe, az összegyűlt adományból gyászoló gyerekeknek terveznek csoportokat és szakembereknek tréningeket. Talán Jolán kérdezte őt is. (Fotó: Garadnay Berta)

dajer: Munkaszüneti napon, elég lehetetlen időpontban értelek el, mert nemsokára konzultálsz magánrendelésen. Ráadásul vagy szenvedélybeteggel, vagy gyászolóval. Nem lehúzós ez a munka így pörgetve?

BT: Igen, most éppen túlvállaltam magam. De nem lehúzós, mert mindegy, hogy éppen kivel foglalkozom, hozzám már olyan emberek jönnek, akik szeretnének jobban lenni. Tehát tudatosak abban, hogy változtatni akarnak, és ez jó. Felépülőknek hívom őket, a nehézségüktől függetlenül. Ez éppen hogy feltöltő hatású, mert az alkalmaink inkább pont arról szólnak, hogy mik a fontos dolgok az életünkben!

dajer: Mielőtt addiktológiával és gyászterápiával kezdtél el foglalkozni, néprajzos voltál. Ez elég komplex tudást és tapasztalatot sejtet, de mégis azt képzelem, kell hogy legyen valami személyes érintettség is, hogy valaki ilyen témákkal foglalkozzon hosszútávon. Tévedek?

BT: Nem tévedsz, van, persze. A szüleimet 10-12 éve vesztettem el, és magam is felépülő társfüggő vagyok. De a gyász témája sokkal hamarabb izgatott, már néprajzos koromban is. Azt láttam, hogy ezeken a területeken a hagyományos kultúra hiánya nagy bajokat tud okozni.

dajer: Mit értünk most hagyományos kultúra alatt?

BT: A veszteségfeldolgozás hiányát, ami nélkül pedig nincs egészséges felnőtté válás. Régen voltak rítusaink, amik mára, a városi kultúrában eléggé kivesztek, és a helyükön űr támadt. Itt van például az a szokás, amikor valaki egy évig gyászolt és fekete ruhában járt. Azért 1 évig, mert annyi idő valóban kell a gyászfeldolgozáshoz. Aki feketében volt, azt jelezte kifele, hogy ő most „más állapotban” van. A közösség pedig tudta a dolgát, hogy most támogatnia kell a gyászolót, figyelnie kell rá.

dajer: Ma a fekete ruha viselése ilyen hosszú ideig nem elszigetel inkább? Úgy értem, hogy talán megszólítani sem merik őt, mert félnek, hogy már nem tudnak mit mondani neki?

BT: Valóban, az elszigeteltség sajnos sokszor külső jelek nélkül is kialakul. Ezért fontosak az önsegítő csoportok, hogy ezek az emberek ne magányosodjanak el a problémáikkal.  A környezet néha nehezen tűri, hogy az érintettek még mindig ugyanarról a hiányról, fájdalomról beszélnek, hogy úgymond még nem léptek túl. És akkor jönnek azok a rossz mondatok, tanácsok, hogy „az élet megy tovább!” meg hogy „légy erős!”. A mi csoportjainkban ezredszer is lehet ugyanazokról az érzésekről beszélni.

dajer: De a csoporton kívül hogy lehet ezt jól kezelni?

BT: Én azt szoktam ajánlani, hogy mindenki adjon magához használati utasítást! Ami lehet az is mondjuk, hogy „semmit nem kell csinálnod, csak hadd sírjak bármikor!” A mélyen megélt gyász egy átmeneti állapot, akkor is, ha hosszú ideig tart, de egyben  nagy lehetőség a változásra is. A személyiség ilyenkor szintet lép.

dajer: Sokszor halljuk, hogy mindenki akkor válik igazán felnőtté, amikor a szüleit elvesztette. Lehet, hogy ez amolyan konyhai pszichológia, de néha már-már nyomasztóan hat rám, akinek hál’ Istennek még élnek a szülei, sőt, körülöttem vannak többen, akiknek már akár a 100 éves kort is elérték egyes rokonai! Akkor mi sosem növünk fel?

BT: Nyugi, nem úgy kell érteni, hogy ettől leszel felnőtt! Hanem hogy más leszel, más lehetsz ettől. Gazdagabb, bölcsebb lehetsz utána.

dajer: És hogy jött a gyerekgyász téma?

BT: Az egy teljesen személyes élményből. 40 évesen meghalt egy barátom, 4 gyereket hagyva maga után. Végigkísértem a családot ebben az időszakban. Aztán később ültünk a Napfogyatkozás Egyesület egyik konferenciáján és ott hallottam először arról a kérdésről, hogy „de ki vigasztalja meg a gyerekeket?” Ott elhangzott egy előadás a finn módszerről is, Albert Évától. Megfogott a téma nagyon, beleálltunk, hogy ezt itthon is meg kell csinálni. Tanulmányoztuk, pályáztunk ide-oda, és 5 éve elindultak az első gyerekcsoportok is.

dajer: Mit tudnak a finnek ilyen jól?

BT: Felismerték, hogy a szüleiket, hozzátartozójukat elveszítő gyerekek magányosodnak el igazán. Mert ők kevésbé látnak olyat maguk körül, aki hasonló cipőben jár, nincs kivel megosztaniuk, amit átélnek. Sőt, szavaik se nagyon vannak rá, lehet, hogy csak indulat, harag lesz belőle. Ennyi látszik kívülről. Itt a sorstárs-csoportban ezen segítünk, persze sok játékkal.

dajer: Nézve a Swimathon ügyeit, azért messze ez a legnehezebb téma! Milyen nektek egy ilyen mezőnyben szerepelni?

BT: Jó! Nagyon jó. Adományozási szempontból tudtuk, hogy a gyerekek megnyitják majd az emberek szívét. Amúgy meg mi is nagy örömmel készülünk a közös úszásra. Komolyan mondom, hogy az elmúlt években olyan jókat nem röhögtem, mint az özvegyek csoportjában! Tele vannak életörömmel, és ebből én is kapok. A közösségük pedig nagyon erős és támogató. Ott hallottam az egyiküktől azt a gyönyörű mondatot is, hogy „Az elvesztett szeretteinktől kaptuk egymást ajándékba!” Hát, ezért csinálom én ezt.

A Swimathon 2019 kampányban itt támogathatjuk a Reményvirág  csapatát (úszóit), egy két perces bankkártyás fizetéssel. A program részletes bemutatása itt érhető el.

 

A dajer.hu a Swimathon 2019 – női szempontú –  médiatámogatója.

www.swimathon.hu