2020 03 02 18 28 34

Családosan a Tinderen, avagy jelenetek egy poliamor házasságból

Előző cikkünkben arról  írt egy középkorú nő szubjektív esettanulmányt, hogy milyen az, ha valaki kellő magabiztossággal keres párt magának,  társkereső oldalakon. A sorozatot folytatva, most azt nézzük meg, minek van kitéve az, ha valaki családosként, szerető férjjel, gyerekekkel a háta mögött, nyíltan keres szerelmet ezeken az oldalakon, mert végtelen számú vegyértéke van mély érzelmek fogadására és megélésére! Nem a szexre, vagy nem csak arra. S bár a poliamoriáról egyre többet lehet manapság már olvasni,  az egyik olvasónktól kapott alábbi történet  egyik érdekessége mégis az, hogy létezhet  reménytelen többszerelműség is….

Egyenes Ági  (nevezzük mondjuk így őt) mesél magáról, magukról.

Képzeljünk csak el egy Tinder-profilt! Az általános az, hogy van pár kép, -meg emoticonok sorozata, a bemutatkozást helyettesítendő. Lászik az is, hány éves az illető. Számomra ez mind majdnem teljesen irreleváns információ.

Körülbelül egy hónapig voltam fent a Tinderen. Azzal kezdtem, hogy a két fotóm mellé írtam egy jó hosszú bemutatkozást, amiben azon túl, hogy milyen jó fej vagyok, benne volt az is, hogy amúgy van szerető családom: férj és gyerekek. Mégis társat keresek, mély kapcsolódást, szerelmet. Másikat, újat, a meglévő(k) mellé. Nem árulok zsákbamacskát, poliamor vagyok.

Három éve még nem tudtam arról sem, hogy létezik a poliamoria, avagy a többszerelműség. Iskolás korunk óta együtt vagyunk férjemmel, az első igazi nagy szerelem volt, és az is maradt. Egyetemista voltam, első- vagy másodéves, amikor az első párhuzamos szerelem-érzésem volt. Aztán jött a következő, s a többiek. Volt, hogy egy időben egy harmadik is a képbe került. Választanom kellett, úgy gondoltam, és mindig választottam, és mindig a már meglévő páromat. A „választanom kell” problémát közben nagyon nehezen éltem meg, folyamatosan úgy éreztem, szétszakadok.

Nem tehetek róla, az van, hogy beleszeretek emberekbe, szoktam mondogatni. Emberekbe, ráadásul, nem is feltétlen férfiakba, hogy nehezítsünk.

Először valahogy nagyon közel kerül, szeretnék nagyon sokat vele lenni, csak utána esik le, hogy ő most egyébként nő vagy férfi, hogy eszik vagy isszák, hogy fiatalabb vagy sokkal idősebb, az biztos, hogy valahogy nem szokványos.

Persze ekkor már vágyok is rá, mindezen adottságoktól függetlenül. Aztán a forgatókönyv jórészt az, hogy találkozunk itt-ott, viszonylag sokszor. Közben kellően belegabalyodok, figyelek, ad-e jeleket, s ha úgy érzem, lehet ebből valami, elmondom, mi a helyzet. Férjemnek is, meg az illetőnek is. Képbe hozok mindenkit. Aztán jön a robbanás.

Gondoljuk csak végig a forgatókönyvet a másik oldalról! Ez sem könnyű, sőt. Van valaki, akivel eddig jól érezted magad, bírod is. Tudod, hogy van családja, már beszélgettetek sokat, nagyon valószínű, hogy már említette, hogy poliamor, hogy pánromantikus, talán ő is ismer elég jól. Szóval épp találkozol vele, és egyszer csak nem bírja ki, és szerelmet vall. Bumm, ugye? Mindenképp robban. Vagy így, vagy úgy. Inkább így. Kevésbé úgy, ahogy én szeretném.

És ez teljesen érthető.

Az emberek vagy párt szeretnének, vagy már van nekik, vagy barátként tekintenek rám. Valahogy nem fér ez bele semmilyen dobozba, kilóg és kész.

Vannak, akik még csak nem is hallottak a poliamoriáról. Sokáig én is azt gondoltam, hogy ebben is csak szimplán furán működök. Azóta megismertem olyan embereket, akik élik a poliamoriát, akiknek etikus, nem monogám kapcsolatrendszerük van. Ugyanúgy, mint egy monogám kapcsolat, tud ez is jól és rosszul is működni.

Minden egyes poli kapcsolatrendszer más és más. Vannak hierarchikus rendszerek, amikben van egy fő kapcsolat. Előre megegyeznek a szabályokban, akár egy-egy személy is megvétózható, s az elsődleges társ mindent tud a másodlagos kapcsolatokról. Van ennek egy szabadabb verziója, vétó nélkül, alapvető szabályok szerint, lényegében szabadon működő másodlagos kapcsolatokkal. Vannak teljesen mellérendelő rendszerek, ahol nincs elsődleges kapcsolat, egyszerűen több érzelmi és testi kapcsolat van, hosszabb vagy rövidebb távúak. A rendszer természetesen megváltozik, ha egy új elem bekapcsolódik, vagy ha egy régi távozik. A kulcs, úgy gondolom, mindegyik esetben – ahogy a mono kapcsolatok esetében is – a kommunikáció, s jó, ha van egy adag jó időbeosztási és szervezőkészség, főleg, ha gyerekek is vannak a képben.

Én nem voltam még poli kapcsolatrendszer része. Nálunk alap, hogy már van egy meglévő házastársi kapcsolat, gyerekek. Nehezítés, hogy férjem teljesen monogám. Korábban nem értette, hogy miért kérdezem tőle fél évente, nem szeretne-e másik kapcsolatot. Én meg sokáig azt nem értettem, miért „nem” a válasza. Sok-sok beszélgetésen vagyunk túl, egyre nyitottabbak lettünk egymás felé.

16 év után jutottunk oda, hogy van köztünk megegyezés, kölcsönös, de leginkább az én igényemre reagáló. Ha szeretnénk, ismerkedünk, randizni megyünk.

Eszerint tervezünk, beírjuk a családi naptárba. Az érzéseinket megbeszéljük, s igazából nincs kizárva semmi.

Amióta azonban „nyitott” a házasságunk, nem igazán sikerült új kapcsolatot kialakítanom. Így kerültem a Tinderre. Gondoltam, hogy ha a spontán kialakult érzelmek valamiért nem lehetnek kölcsönösek, majd próbálkozok célzottan. Nem lett belőle semmi, de tapasztalatnak jó volt. Itt legalább egyből olvashatta mindenki a státuszt. Offline, egy buliban előadni az egészet elég meredek. Értetlen pillantások, visszakérdezés, az egész sztori újra meg újra…

Elég nehezen érthető az a koncepció, hogy egyszerre több embert tudok szeretni, akár ugyanolyan intenzitással.

Nehezen felfogható, hogy lehet olyan, hogy az ég világon semmi gond nincs a meglévő kapcsolatunkkal, mégis szeretnék másikat, vagy csak úgy adódik, hogy mégis szerelmes leszek. Vagy akár nem én, hanem a párom. Pedig előfordulhat. S miért ne működne, hogy ezt vállalom a párom, a barátaim előtt.

Néha elgondolkodok, hogy ez a felvállalás a párom felé – hogy szeretek valakit, vágyok valakire – lehetne akár a norma is. Azért, mert mást is szeretek, őt nem kevésbé fogom szeretni. Szerencsére ez nem egy zéró összegű játék. Ez inkább a végtelenek játéka.

Vajon mi lenne, ha egyre többen gondolkodnánk így, vállalnánk a vágyainkat, s még meg is beszélnénk azokkal, akiket szeretünk? Lehet hogy nyitottabb, talán kevésbé előítéletes lenne a társadalom. Esetleg jobban is bíznánk egymásban. Talán kevesebb szorongással járna.

Sokszor nem akarjuk belátni, hogy a nagy Ő nem feltétlenül egy, lehet belőle több is. Társadalmunk intézményrendszere a monogám házasság koncepcióján alapszik. Napjainkban egyre kevesebb a házasság, és egyre több végződik válással. Vannak arra vonatkozóan kutatások, hogy hányan csalják meg párjukat.  Nagy-Britanniában a férfiak esetében bevallottan 20-25%, a nők esetében 10-15% az arány. Ha a poliamoria elfogadottsága nőne, valószínűleg többen vállalnák és beszélnék meg vágyaikat, ezzel talán kevesebb szenvedést okozva. A poliamoria természetesen nem azt jelenti, hogy lefekszünk egy csomó emberrel és azzal legalizáljuk, hogy elnevezzük valaminek. Azt nem így hívják. A többszerelműség ettől nagyon messze van, az érzelmekre helyezi a hangsúlyt. Egy poliamor kapcsolatrendszerben több mély érzelmi kapcsolódás van, ami aztán együtt jár mindennel, ami egy hagyományos párkapcsolat része. Biztosan nem való mindenkinek. Azt hiszem nem kell  attól tartani, hogy a poliamor kapcsolatrendszerek átveszik a monogám házasság szerepét. Valakinek a monogámia nem működik, mások pont így gondolkodnak a poliamoriával kapcsolatban.

Sokszor én is magamból indulok ki és nem gondolom, hogy mindent meg tudok adni a páromnak, amire vágyik. De ha ő mondja, elhiszem. Mert természetesen az érvényes és oké, hogy valaki teljesen monogám, s akár egy életen át egy ember iránt köteleződik el. Vagy egyszerre csak egy embert tud mélyen szeretni, s időben egymás után van több kapcsolata. Mind máshogy működünk. Nekem felszabadító, hogy tisztában lehetek végre azzal  hogyan is állok ezzel, és fontos magamat emlékeztetni, hogy ne akarjak „segíteni” másoknak önmagukat megtalálni.

Mindenesetre eszerint próbálok élni: ha madarat szeretsz, égbolt légy, ne kalitka… Az pedig nem feltétlenül baj, ha több madár van a képben. Ha pedig még ők is szeretik egymást, az a legszuperebb. Az égbolt végtelen, jut hely mindegyiknek.

Témába vágó írások a dajer.hu-n

„Én vagyok az, aki nem jó, fellegajtó nyitogató…” – Gondolatok a nyitott kapcsolatról