Amennyire a digitális bennszülöttek nemzedékének már az online társkeresés és randi világa pont annyira komfortos és megszokott, mint a google naptár és a doodle-n egyeztetett családi ebéd, úgy nálunk a középkorú és idősebb korosztály körében még mindig gyakran megtapasztaljuk, hogy miféle hétköznapi előítéletek működnek, ha mondjuk egy nőről kiderül, hogy online társkereső oldalakon regisztrált. „Pedig olyan helyes, értelmes nő!”, „Szegény, igazán nem ezt érdemelné!”, „Gondoltad volna, hogy majd pont ő kényszerül erre…? „ aggódik a környezet, rávetítve minden saját félelmüket és bizonytalanságukat a sajnálkozók. Szerzőnk magabiztos, sőt, mióta pár éve szisztematikusan ismerkedik az online térben, még magabiztosabbá is vált. Rendszerbe foglalt személyes tapasztalatait osztja meg most a dajer olvasókkal.
Késő-középkorú független nő vagyok, aki (szinte) minden elvált férfit és agglegényt ismer szülővárosában. Egyikkel sem tudnék elképzelni szexen, intimitáson, romantikán vagy erotikán alapuló érdekszövetséget, aki meg nős, csak akkor érdekel, ha a neje is eljön az első randira, és áldását adja huncutkodásunkra. (Sejthetitek, hogy ilyenből nincs sok.) Azt gondolom, alapvetően az a férfiak baja velem, hogy tudom, mik a szükségleteim és mire vágyom, ismerem a határaimat, nem kell az önbizalmamat turbózni, nem csodálok senkit, ha nincs okom rá, de leginkább tökéletesen jól érzem magam egyedül is. Panaszra még sincs okom: szeretnek, mert vonzó vagyok, fiatalos, bolond meg bulis, az eszem is vág, csak épp nincs köd az agyamon és most már az érzelmi integritásom is rendben van.
A döntés
Első alkalommal kb. négy évvel ezelőtt regisztráltam egy európai társkereső portálon (megszívtam, mert a svéd oldalon lyukadtam ki); ott tapogatóztam teljesen céltalanul, időnként rácsodálkozva arra, milyen különbözőek a férfiak, és mennyire különböző dolgokat keresnek. Leginkább arra, hogy mi fogja meg őket bennem: a leggyakoribb bejelentkező mondatuk az volt, hogy „milyen szexi vagy!” Nem voltam elragadtatva az eredménytől, úgyhogy lelkesen keresgéltem tovább.
Rájöttem, hogy az elit, fizetős oldalak nem nekem valók (ahhoz a rengeteg, látszaton alapuló szerepjátékhoz én túl frankó vagyok), az érintőképernyőn jobbra-húzós, gyors-randis placc sem az enyém (gombos telefonról és ölben-számítógépről nyomulok, no meg a szexen túl is kíváncsi vagyok egy-két dologra).
Már-már reményem vesztettem, amikor egy fiatalabb és tapasztaltabb nő ajánlatára egy meglepően liberális, a lehető legjobb szűrőkkel és körülírási lehetőségekkel ellátott oldalra bukkantam. Becsületesen kitöltöttem a bemutatkozó oldalamat, válaszoltam is párszáz kérdésre, vicces képeket töltöttem fel magamról, de leginkább nem kezdtem két hónapon keresztül semmit az oldallal, csak megfigyeltem, illetve csiszoltam a leírásomon. Az oldal legérdekesebb hozadéka az volt, hogy küldött számomra egy e-mailt, melyen földrajzilag megjelölte azokat a helyeket, ahol a hozzám leginkább passzoló emberek keresnek társat. Sejthetitek, röhögtem és sírtam egyszerre. A sorrend nagyjából ez volt: az Egyesült Államok nyugati partvidéke és Denver környéke, Kanada nyugati része, Észak-Európa, Spanyolország. (Hasznos infó, ha emigrálni készülök.) Kárpát-medence az utolsó helyeken.
Ahogy gyűlt a tapasztalatom, úgy bővült-csiszolódott a leírásom is. Három év után 1200 megválaszolt kérdésnél tartok, ami azért fontos, mert a rendszer kerítőként is működik: megmutatja, hány százalékban passzolsz ahhoz, akire épp rákattintasz. Most már tudom, hogy 400 megválaszolt kérdés alatt ez a százalékarány nem mérvadó. Néhány vicces megfigyelés: azt gondolná az ember lánya, hogy egy ilyen oldalon mindenki igyekszik előnyös fotókat feltölteni magáról. Hát nem.
Kaptam üzenetet gőzmozdonytól, hasizomtól, naplementétől, kék égtől, rajzfilmfigurától, ölebtől és aranyköpéstől.
Mind arról próbált meggyőzni, hogy nem baj, ha nem látom, valójában kik ők, higgyem el, egész életükben pont rám vártak, és a tenyerükön hordoznak majd hátralevő életük végéig (ezen a ponton már biztosan tudom, hogy nem olvasták végig a bemutatkozóm, amiből egyértelműen kiderül, hogy nem én vagyok Hófehérke).
Az ismerkedés
Néhány észrevételem: a férfiak túlnyomó többsége egyáltalán nem olvassa el a személyleírást, kizárólag képek alapján dönt úgy, hogy megszólít, és többnyire esztétikai tárgyként kezel. Gyakori a bébi, cica, drágám, dögöcském, vadmacskám, édesem becéző megszólítás elsőre, amire (ha válaszra méltatom az illetőt) pudlim, nagyfiúm, faszikám megszólításokkal válaszolok. Azonnali szűrőként működik. Az olyan tőmondatokra, mint micsi?, mizu?, hello! nem válaszolok (van rá felhívás a profilomon). Kedvencem a „hogyan kedvez neked az élet mostanában?” nyitókérdés, mire a válaszom az, hogy az életét nem éppen passzívan élő nőci vagyok. Előfordult már, hogy egy kellemes indító beszélgetés után megérkezett a semmiből az első szerszámkép is. Többnyire visszakérdezek az illetőnél arra, hogy milyen reakcióra számít. A válaszok meglepőek: részben elkápráztatás, részben sokkolás a cél, vagy felkérés táncra, de mindenképp valamilyen csodálatra számítanak. Ilyenkor belinkelem ezt a tudományos cikket.
Viszonylag rövid idő után elkezdtem a női profilokat is figyelni, mert rájöttem, hogy sokkal színesebbek, humorosabbak és őszintébbek, mint a férfiaké. Jó pár ismeretség szövődött abból, hogy megírtam egy nőnek, mennyire és konkrétan mi tetszik a leírásában. Ha eljutok egy férfivel az első értelmes mondatok végére, van egy 11 pontos kérdőlistám, amit lassan beleszövök a beszélgetésekbe. A lista kérdései nagyjából az értékrendemet tükrözik, a határaimat jelölik ki, és időt takarítanak meg számomra. Ebből nem engedek, mert igazából nem vagyok csevegős fajta. Gyakori az is, hogy engem próbálgatnak egér-cica kérdésekkel, de a lehengerlően őszinte válaszok hatnak. Sok barátom meg is kérdezi, igazából mi a szándékom, mert így nem biztos, hogy egyhamar találok valakit. Hát nem mindenáron a társkeresés. Lenyűgözve tanulmányozom a jelenséget, a folyamatot, ahogyan kapcsolatok szövődnek, emberi sorsok tárulnak fel, vagy tűnnek el pillanatok alatt a virtuális semmibe. Aztán meg nem érzem azt, hogy rá lennék szorulva. A kétségbeesés valahogy teljesen kimaradt a képből. A férfiak pedig bizony nagyon gyakran a ráfanyalodásra számítanak.
A találka
Azért eljutottam néhány találkára, sőt, az egyikből néhány hónapig tartó jó és értékes kapcsolat is lett. A tapasztalat viszont siralmas. Ha tartalmas volt az illető profilja, vicces és felszabadult a cset, az első randin kiderült, hogy a fickó nem is úgy néz ki, mint a képeken, mert azok legalább 4-10-20 évvel korábban készültek, ő pedig többnyire idősebb, ráncosabb, kopaszabb, pocakosabb, csorbább, mint a fényképeken. Volt már olyan randim, hogy az illető odajött hozzám a találkahelyen, én meg hosszú perceken keresztül próbáltam kideríteni, ez az ember vajon mit akar tőlem, amíg rájöttem, hogy vele kell találkoznom. Majd megsértődött, amikor szóvá tettem, hogy ez becsapás. Tény, hogy szinte mind arra hajtanak, hogy a személyes varázs vagy a készségességre és udvariasságra való nevelés minden ellenállást elnémít. Hát nem.
A tanulság
Sokaknak talán az lenne, hogy időpocsékolás virtuális találkákkal vesződni. Számomra továbbra is érdekfeszítő: többet tudtam meg a társkapcsolatokról, mint bármilyen egyéb forrásból. Akad bőven kitűnő leírás és profil, tehát a mérce egyeseknél magas. Olyan kapcsolati rendszert építek, ami talán 6-8 év múlva kamatozik, amikor kevésbé leszek helyhez kötött. Közben magam is csiszolódom.
Végül néhány dolog, amit megtanultam: fontos, hogy az illetőnek elfogadható (akár vicces) beceneve legyen, de mondjuk ne a Főcsődör, és tüntesse fel a valódi korát. A kor nem mérvadó, de létezik egy számomra vállalható intervallum. Legyenek róla fényképek, napszemüveg nélküli arc- és teljes alakos fotók is. Plusz pont, ha van róla vicces vagy előnytelen fotó. Fontos adalék, ha leírja őszintén nemi és szexuális irányultságát, illetve azt is, mi felé nyitott, politikai és vallási nézeteit, hogy elkötelezett-e valaki fele és a társa tud-e társkereső szándékáról, ha felsorolja fogyasztói szokásait, ha tisztán elmondja, mit keres, vagy akár teljes nyitottságról tesz tanúvallomást. Segít, ha tisztán kijelöli határait (ki ne írjon neki).
A humor sok mindent visz – leírásban és csevejben is.
Ha megérzem az elkeseredés és szükség szagát, továbbállok. Minden további kapcsolódási lehetőséget megszüntetek, ha az illető passzív-agresszív, tárgyiasító vagy bármilyen alapon megkülönböztető. Ha valaki gyökér, tiltom, ha megsérti személyes jogaimat, jelentem a rendszergazdáknak.
Soha semmilyen körülmények között nem adok ki személyes elérhetőséget, csak az első élő randi után – ha tetszett az illető. Ha nem bízik abban, hogy megjelenek a megbeszélt helyen és időben, nem erőltetem a találkát. Szociális hálókon nyilvánosan megjelenő fényképeimet nem töltöm fel társkereső oldalakra. Van stratégiám arra, hogy mit kezdek a trollokkal, és mindig mindent megkérdőjelezek, amíg a válaszokhoz nem társul testbeszéd.
Bizonyos határok között hajlandó vagyok felvilágosító munkát végezni, de Urban Dictionary a legjobb barátom, egyben mércém a restségre. Összességében jó, ha nem veszem az egészet túl komolyan, tudok mulatni magamon és viccelődni másokkal. Arról senkit sem biztosíthatok, hogy megtalálom az Igazit, mert nem is azt keresem. Egyszerűen kíváncsi és huncut vagyok.
Aláírás:
középmagas, teltkarcsú, 45+os, heteroflexibilis, queer, demi- és szapioszexuális egyedülálló cisz-nő, aki nyitott szinte bármilyen kapcsolatra, de nem vállal több gyermeket, háztartást és óvodai munkát.
Témába vágó írások a dajer.hu-n
„Én vagyok az, aki nem jó, fellegajtó nyitogató…” – Gondolatok a nyitott kapcsolatról
Családosan a Tinderen, avagy jelenetek egy poliamor házasságból
Ez is érdekelhet
-
Mit akar és mire képes az inkluzív marketing? – podcast a Sokszínűségi hónap keretében
-
Bátorságok fényképei – Csoszó Gabriella kiállításáról
-
A jó kompromisszumok robotosa – Választási anzix
-
Papa, higgy nekem! – interjú az orosz propagandamédia működéséről
-
Nők, akik ellenállnak a putyini agressziónak