Maradj otthon, nézzél tévét

Változatos a paletta, hogy negyven felett vagy pláne változókorban, melyikünk, milyen rettegett fiatalkori rém(jövő)képet, milyen egykor szívből utált életmód jeleit véli felfedezni saját életében. Van, akinek a vasárnapi déli harangszóra tálalt leves vagy a hétvégi garázs-flex, esetleg kocsimosás is már elég ahhoz, hogy azt érezze, most már vele bizony soha nem fog történni semmi rendkívüli,  semmi kihívás, semmi kaland, élheti tovább a  kispolgárok kiszámítható kis életét. Zsebenci Klopédia ellenáll. Még. Aztán majd eldől…

Van egy barátnőm. Tíz évvel fiatalabb nálam, hippi, művész, korán lett anya, ici-picit se komformista. Egyszer azt találta mondani, hogy élete egyik legnagyobb félelme, hogy egyszer csak kispolgár lesz belőle, észre se veszi. Most, hogy már harmincon túl van, egyre inkább szorongatja ez az érzés és mindent megtesz, hogy ne történhessen meg. Akkor ránéztem meg a lobogó rasztáira és kiröhögtem, annyira köze sincs a kispolgársághoz, annyira esélye sincs, hogy ez vele valaha „véletlenül” megtörténhessen.

De aztán elgondolkoztam és rájöttem, hogy ugyanez a félelem valójában engem is mozgat, csak még sosem fogalmaztam meg így magamnak. Mert hát könnyű lázadónak lenni tizen-huszonévesen, tulajdonképpen mindannyian azt tesszük. Amíg tartott a suli, meg az egyetem, meg az éjszakába nyúló beszélgetések cigifüstbe és olcsó piába burkolva, addig fel sem merült, hogy mi valaha kispolgárok lennénk. Az szitokszó, olyasmi, amit mások csinálnak.

Aztán elkezdődött a „rendes” élet, és valahogy mégsem sikerült a kanapén ülve ragadni. De mi van, ha most elér? Negyvenen túl, a változó kor felé közeledve, hamarosan elkezdek majd lassulni. Épp el akarunk költözni az otthonos kis lakásunkból egy nagyobba, ahol a fiaim rendesen ki fogják tudni nyújtani a hamarosan kamaszodó lábaikat (és még az enyém is elfér). És elkezdtem a külvárosban nézelődni, kertes házak, vagy legalább kertkapcsolatos lakások között. Én. A világ életemben városi lány, akinek már az is nagy kompromisszum volt, ahol most lakunk, pedig ez csak egy picit van a belvároson túl. És elgondoltam, hogy úristen, lehet, hogy még kertészkedni is fogok?! Az én fejemben valamiért ez összekapcsolódik, bármennyire is értelmetlen. Úgy képzelem, hogy ha kertes házam lenne, akkor automatikusan beleragadnék a kanapéba, soha többé nem csinálnék semmit és észrevétlenül elkezdenének gyűlni a porcelán pásztorlánykák a polcon. De tényleg, hol kezdődik vajon a kispolgárság és miért is félek tőle annyira?

Ott kezdődik, hogy így lettem nevelve. Anyu egyértelműen azt közvetítette, hogy kispolgárnak lenni gáz. A kispolgárok azok, aki csipketerítőt tesznek a tv-re, nippeket minden vízszintes felületre, huzatot a kanapéra, májkrémet a nyaralásra és még sorolhatnám. Kb. az ízléstelenség szinonimája volt. Miközben ha szigorúan szociológiai szempontból nézzük, mi igenis kispolgárok voltunk, a középfokú végzettségű, keveset kereső szüleimmel, azzal, hogy sose jutottunk el külföldre, stb, stb. Anyai nagyanyám végképp szegénységbe született, de isten tudja miért úgy döntött, hogy ő és a családja ennél többre hivatott és úgy viselkedett, mint egy magasan művelt dáma. Az ehhez szükséges tudást és viselkedési normát gondolom útközben megtanulta és tovább adta anyunak. Akinek ’45-ös születésűként szintén nem volt túl sima a gyerekkora, de ő is úgy csinált, mintha igazi úrinő lenne. Éppen csak nem kellett a fejemen könyvet egyensúlyozva ebédelnem, de többször mondták, hogy nem ártana.

Aztán gimiben meg azok lettek a kispolgárok, akik dögunalmas életet élnek és fel se kelnek a TV elől. Ez a veszély engem nem fenyegetett, utólag visszagondolva egyik hajmeresztőbb kalandból mentem a másikba, miközben sosem éreztem magam izgága valakinek. Színésznek készültem, hosszan és kitartóan. Aztán nem lett belőlem semmi végül, ki tudja, hogy a tehetség vagy a kitartás hiányzott jobban. Miután egyértelművé vált, hogy mégse leszek művész, volt egy pár év az érettségi után, egyetem alatt, amikor akár kispolgárrá is válhattam volna. Tanulás mellett ugyan csak alkalmi munkákat vállaltam, de csupa irodában ülős, aktakukackodós dolgot. Voltam pénzügyi asszisztens, személyi titkárnő, irodavezető, meg mindenféle csuda. Sosem vendéglátóztam ellenben, amit pedig az elvetélt (vagy nem is olyan elvetélt) művészek előszeretettel csinálnak pénzszerzési céllal. Itt akár el is csúszhattam volna, voltak jobb helyek, volt olyan is, ahová vissza is hívtak állandóra, mégse mentem. Mindezt azért, mert ezek alatt az évek alatt végig az volt bennem, hogy vissza akarok jutni a kultúrának legalább a közelébe. Huszonöt évesen sikerült, így lettem kulturális programszervező, mellette párhuzamosan meg elvégeztem a színháztörténet szakot, biztos, ami biztos. Koncertszervezőként nem olyan életmódot él az ember, ami kispolgárosodásra okot adna, sokkal inkább az éjjel-nappal pörgés a jellemző. Aztán gyerekeim lettek, négy évig otthon voltam és majdnem megbolondultam. Sajnos én nem vagyok az a fajta anya, aki kiteljesedne a babázásban, úgy éreztem magam, mint akit bezártak a négy fal közé büntetésből. Aztán amikor szabadultam, nem tudtam visszamenni a régi munkahelyemre az új meg elég kispolgárinak tűnt első ránézésre. De itt is valahogy addig ügyeskedtem, meg forgolódtam, amig végül ismét koncertszervező lettem.

Mostanra a kispolgárság valahogy az öregedés szinonimájává vált. Az lenne a vég, ha egy nap azt mondtanám a fodrászomnak, hogy fessük vissza a hajamat az eredeti barnára. Nem mennék többet koncertekre, nem ülnék a barátaimmal kocsmákban. Színházba is csak évente kétszer járnék, gondosan puccba-parádéba tűsarkúba vágva magamat. Össze-vissza színes ruháimat konszolidált barnára és szürkére cserélném. Hétvégente wellness hotelekbe járnánk, nem túrázni. Vagy a férjem az erkélyen/kertben sütögetné a grill zöldséget. Néha áthívnánk a barátainkat, amire mindig százféle falatkával készülnék és rendkívül jólnevelt módon elkortyolgatnánk egy, maximum két pohár szigorúan magas minőségű bort. A gyerekeink a lehető legkevesebb időt töltenének a társaságunkban, mert baromi unalmasnak találnának. Ilyenektől félek, ezektől a nagyon kényelmes kis dolgoktól. Az ember észrevétlenül leül egy nap a kanapéra és paffff, máris átváltozott. Ezért aztán inkább le se ülök. Paranoiásan nem állok meg, nehogy utolérjen a kispolgár. Mindjárt el is megyek futni.

Eddig a mérleg, tanulság nincs. De akkor is. Mi ez a hirtelen támadt vágy a kertes házra???

 

Zsebenci Klopédia