Hogyan változtassuk életünket kiégettből lángolóvá? Sokan vágyunk ilyenkor egy jól bevált (ha lehet, olasz!) receptre, isteni beavatkozásra vagy csodás véletlenekre. Éppenséggel megtörténhet, hogy egy sutba dobott könyv és egy kevéssé vágyott állásajánlat egyszerre talál el minket, és ez őrült tettekre sarkall – ahogy ez vendégszerzőnkkel is megesett.
Olvasok egy könyvet, hátha írok róla ajánlót. De nem. Ajánlani csak jót tudok, ez meg nem az. Kiégett brit szerkesztőnő menni napsütötte Toszkána, megkóstol napsütötte paradicsom, olasz férfi, dolce vita, és élete megváltozik. Meg tudom érteni a kiégést, meg minden, de miért kell írni is? Úgy tenni, mintha író lenne? Úristen, hányszor lerágták már ezt a csontot! Emellett a könyv magyar szerkesztője és korrektora is kiéghetett már – feltehetően azokon az idegen nyelveket ismerőkön, akik úgy tesznek, mintha fordítók lennének –, de hát attól még figyelhettek volna jobban. Nekik is el kéne menni Olaszba? Meg nekem is?
Kaptam egy állásajánlatot. Olyan munka, amihez értek, viszont korábban megfogadtam, hogy nem csinálom tovább. Nem ülök napi tíz alulfizetett órát magányosan a gépnél teniszkönyökkel, csuklóízületi gyulladással, letapadt vállizmokkal mások rossz minőségű vagy épp minősíthetetlen munkáját helyrehozandó. Úgy érzem magam, mintha a takarító lennék a Leon, a profiból. Már nem okoz örömöt, mint régen, csak idegbajt, unalmat, gyűlöletet, pánikrohamot. Állandó feszült figyelem, kijavítás, kritizálás, a rossz, a hibás keresése. Nem tudok elolvasni egy könyvet vagy filmfeliratot, ha az nem „tökéletes” nyelvileg.
Úgy döntöttem, váltok, emberek közé megyek, mozgok, járok, beszélek. Elébe mentem a városi turizmusnak, de egyelőre nem sikerült gyakorlatot szereznem és elhelyezkednem ezen a területen. Ahol most dolgozom értékesítési munkatársként, lenne időm tanulni, csakhogy azért olykor betéved valaki vásárolni, nézelődni, máskor magányosan ülök a gépnél teniszkönyökkel, csuklóízületi gyulladással, letapadt vállizmokkal mások rossz minőségű vagy épp minősíthetetlen munkáját helyrehozandó, amúgy meg ülök a pultban, és semmi motivációm semmihez. Szomorú tapasztalat, hogy attól, mert az embernek ideje van, még nincsenek kreatív ötletei, sem kitartó tanulásvágya, sem folyamatos alkotókedve, ha egyedül ücsörög egy (hiába szép) boltban (amely tevékenységhez egy kicsit nyilván túlképzett). Mégis mindig azt képzelem, hogy egyszer csak megvalósítom a terveimet, tényleg új karrierbe kezdek, és végre lesz belőlem valami.
Így aztán persze már azt is visszalépésnek értékelem magamban és rossz lesz tőle a szájam íze, ha egyáltalán elgondolkodom egy ilyen állásajánlaton. Amelynek vannak előnyei és hátrányai, akárcsak a mostani munkámnak, meg az egyelőre csak elképzelt új foglalkozásomnak. Számba vettem ezeket is, papíron, pro és kontra, ahogy kell. Na, jó, de mi a faszt csináljak?!
Adok egy esélyt a deus ex machinának. Vagy annak, hogy a fentebb vázolt középszerű, unásig ismert, vállalhatatlanul lerágottcsont, szépelgő, sematikus, zagyva, súlytalan, írásműnek tűnő történet velem is megtörténjen. Mer azér bármilyen ciki, az ember lánya nem utasítaná vissza, ha ez vele is meg akarna történni. És el sem kell mennem hozzá Olaszba.
Ma nem hoztam magammal kaját, így valahol ennem kell. Hirtelen döntök: kipróbálom végre azt a helyet, amit régóta akartam. Olasz étterem, tengerkék szemű olasz pasi főz benne – a tulaj, aki, ha nincs ott senki, a sarokban vagy a kerthelyiségben ül egy olasz széken és olaszul gitározik. Ó, mamma mia! Márpedig sokszor nincs ott senki. Alig venni észre, hogy étterem, épp hogy feltűnik a tábla, és csak heti 3-4 napot tart nyitva. Rejtély, hogy lehet ebből megélni. Mondjuk rohadt drága. Valószínűleg ezért sincs ott senki. Meg nagyon kicsi a választék: egy leves, négy tészta, egy saláta, két desszert. Nem baj, bemegyek, gyakorlom egy kicsit az olaszt. Belibbenek, ciao, rendelek egy isteni friss tésztát, ízletes paradicsommal, illatozó fűszerekkel, kihozza, rám néz, egymásba szeretünk, együtt vezetjük tovább az éttermet, mindennap főz és énekel nekem gitárkísérettel, a tésztától csak fogyok, a boldogságtól megfiatalodok. De a legjobb az egészben, hogy nem kell megpályáznom az állást, a munkahelyemről örömmel engednek el és a házasságom gondjai is egy csapásra megoldódnak, hiszen a szerelemnek nem lehet parancsolni. Na.
A szeme, mondjuk, tényleg elég elképesztő, de a tésztája olajos, a szósz túl homogén, a bucatini orrbacsap, a szardellát keresve sem találom. Közben a telefonomra letöltött szótárban keresgélek – piú emozionante, aspettarsi, oleoso, omogeneo –, de nem kerül sor beszélgetésre. A szomszédban bontanak, a kerítés mögött időről időre dübörögve zuhan a platóra a sitt. Kihozza a számlát, mélyen a szemembe néz, én pedig hidegvérrel kérek vissza egyetlen százast.
Az ebédidőről visszatérve belekezdek az önéletrajzom aktualizálásába, s bár kissé motiválatlanul, a motivációs levélbe. De nem örülök a lehetőségnek, és megint elbizonytalanodom, akarok-e egyáltalán változtatni az életemen ilyen hagyományos módon, ha már ez az olaszos végkifejlet nem jött össze. Szóval, mi a fasz legyen?!
Holnap megpróbálom még egyszer, magad szolgám, ha urad nincs. A kapun cédula fogad:
Na, tessék, mégis el kell mennem Olaszba. Utánaaa! Szabadság! Író leszek, és klaviatúrába verem ezt a kis középszerű történetet. Ó, porco dio, hiszen már meg is írtam! És el se kellett mennem Olaszba!
Ciao Marina