Mégis mit csináltak a román nők 1948-ig? És mit csinálunk mi?

Erdélyi magyar nőként (azt hiszem, először kategorizálom így magam, ráadásul írásban) az elmúlt időszakban nagyokat bólogattam a százéves női választójog születésnapján, kerek szám, milyen szép! Aztán gyanús lett, hogy a közvetlen magyar-román baráti körökben nem ünnepel senki, nyoma sincs feminista mozgolódásnak, pedig a románok minden évfordulót körbetáncolnak, az tuti. Utánanéztem, hogyan is állunk ezzel román viszonylatban: az általános női választójog 1948-ban lett alkotmányba iktatva. Mégis mit csináltak a román nők 1948-ig?

Nagyon sok mindent. Legalábbis ezt bizonyítja az a két, román feminista törekvéseket összefoglaló, kötet, amellyel szórakoztattam magam az utóbbi napokban (Ştefania Mihăilescu: I. Din istoria feminismului românesc: studiu şi antologie de texte (1838–1929), Editura Polirom, Iași, 2002; és  II. Din istoria feminismului românesc: antologie de texte (1929–1948), Editura Polirom, Iași, 2006). Merész vállalkozás, hiánypótló munka, kissé mazochista olvasmány begubózós, őszi napokra: izgalmas 19-20. századi, ismert és kevésbé ismert női hangok, olykor kimért, olykor pedig meglepő vehemenciával tálalt vélemények; van, hogy férfiak is megszólalnak, igazi csemege.

A részletes és hosszú (bár kevésbé kritikai) bevezető tanulmánnyal induló kötetek időrendben közlik a legfontosabb nőmozgalmi dokumentumokat (újságcikkek, memoárok, levelezések, jegyzőkönyvek, stb.). A témák a szokásosak: háborús idők, a női szerepek átalakulása, sok árva gyermek, sok sebesült, gondoskodó empátia, a nők is rádöbbennek, hogy a társadalom hasznos tagjai, csak mindaddig nem volt lehetőségük a kibontakozásra. Közben többször átalakult a román nemzetfogalom, összefonódtak a nemzeti és női emancipációs törekvések. Voltak részeredmények – általában az olvasni-írni tudó nők körében. Aztán mire pacifikálódott a helyzet, és már Kelet-Európában is gáz volt a biológiai nemek társadalmi megkülönböztetése, megadták a nőknek az általános választójogot, bár a következő évtizedek pont nem a szabad választásokról szóltak. A romániai nők gyakorlatilag 1990 után tudtak először szabadon szavazni. Ez persze zanzásított összefoglalása az ópuszoknak, melyekben zavaró, hogy nem nagyon reflektálnak a mindenkori társadalmi rétegzettségre, a felső- és középosztály, a paraszti társadalom és a munkásosztály közötti különbségekre és konfliktusokra, a megszólaló nők szociális és kulturális hátterére (legtöbbjük politikus-feleség, arisztokrata-származék vagy megözvegyült úrinő).

De nem könyvkritikát szeretnék írni, csak megosztani, ami a kötetekről eszembe jutott. Hogy teljesen lényegtelen, mióta van választójogunk. Én eddig azt hittem, hogy száz éve (mint magyar nőnek), aztán kiderült, hogy mégsem (mint romániai nőnek). De hát ez nevetséges! Tíz éve szavazhatok hivatalosan, és azóta, egy alkalom kivételével, mindig éltem ezzel a jogommal. Élni vele könnyű. De kezdeni vele valamit – és tudatosan élni vele – már nehezebb.

Sokáig, másodéves egyetemista koromig teljesen apolitikus voltam. Azt se tudtam, milyen párt kormányoz Romániában, hogy éppen milyen kisebbségi pártok és törekvések léteznek, mi a különbség az egy- és a kétfordulós választások között, miért fontos akkor is szavazni, ha teljesen egyértelmű az esélytelenség. Sokáig arra szavaztam, akire apám, és meg se kérdeztem, hogy miért. Pont mint azok a nők, akik „férjük gyámsága” alatt voltak, de tudtak írni-olvasni, tehát szavazhattak. Teljesen ellentmondásos, hogy most az akárhányéves női választójogokról papolok. Majd rájöttem, hogy a politika nem ördögtől való, hanem a társadalmi folyamatokat befolyásoló tényező, tehát foglalkozni kell vele.

De kérdés: valóban fel vagyok-e készülve arra, hogy szavazzak? Szántam-e elég időt és energiát tájékozódásra, hogy árnyaljam a hatalmi játszmákat, megismerjem és értékeljem a pártok törekvéseit, kiszámítsam az esélyeket, majd eldöntsem, kire szavazok? Tudok-e kritikusan sajtót olvasni, vagy elég, ha plakátokról tájékozódom? Vannak-e hiteles tájékozódási pontok? Tudok-e szűrni, kérdezni, elemezni? Tudok-e politikáról beszélgetni, vitázni, érvelni? Kisebbségi állampolgárként (még ha nem is szeretem ezt a szókapcsolatot) ez különösen bonyolult. Lavírozni kell az undorító román-magyar és magyar-magyar kérdéskörök között, nemzetközi, országos, erdélyi, megyei és lokális viszonylatban, és bár teljesen kényelmes lenne nemzeti alapon dönteni, de nem mindig az a nyerő, aki magyar, sőt. Legalábbis ez már rég nem aduász.

Egyelőre magamtól kérdeztem: felkészítik-e a szülők a mindegy-milyen-nemű gyermeküket a választójoggal járó felelősségre? Vannak-e megfelelő szavaik, hogy elmondják, miről szól egy politikai választás, miről szól a jog? Egyáltalán szükséges-e erről beszélni, és ha igen, mikor kellene elkezdeni? Beszélnek-e a politikai hatalom működéséről és hatásáról? (Azt meg sem kérdezem, hogy ez az oktatásban téma-e? Nekünk volt valami állampolgári ismeretek-szerűóránk az iskolában, amelynek sok haszna nem volt, de valamennyire tudatosította: vannak állampolgári jogaink és kötelezettségeink.)

Nekem nem beszéltek erről, és ma már bánom, hogy én se kérdeztem. Egyszerűen nem volt téma, azaz nem volt gyerektéma. Szüleim, nagyszüleim, a családi kör rendesen politizáltak: a konyhában, vagy a TV előtt. Talán épp az volt az elidegenítő, hogy mindig csak a felnőttek szájából hallottam az ezzel kapcsolatos szavakat. Mindig mindent megkérdeztem, amit nem értettem, vagy ami érdekelt, és mindig mindent el is magyaráztak, ez valahogy mégsem épült be, megmaradt a nem értem, tehát tőlem idegen érzés frusztrációja, amit azzal oldottam, hogy inkább úgy tettem, mintha nem is érdekelne. Nem az én világom, engem nem érint. Egyszer azonban én is felnőttem, és itt találtam magam egy átpolitizált világban, a politikai témák elől menekülő, a saját kilátástalanságunkból fakadó passzív, emiatt gyakran közömbös generációmmal együtt.

Talán jobban kellene ezt a választójog-históriát árnyalni. Nem csak a nőkét, bár most ez volt a kiindulópont, hanem minden állampolgárét. Azt hiszem, elfelejthetjük, hogy ki mikortól szavazhat, és elkezdhetünk közösen gondolkodni arról, hogy mi történik a szavazatokkal, a polgári jogainkkal, a szabad választásunkkal, a szabad akaratunkkal, szólásunkkal, oktatásunkkal, egyetemeinkkel, családjainkkal és személyes döntéseinkkel.

Ma már senkit nem érdekel, mit csináltak a román nők, meg a nők a 19-20. században – azaz de, fontos kutatási téma, lehet róla olvasni, konferenciázni, kiállításokat és projekteket szervezni, mert izgalmas. De mit gondolnak majd rólunk száz év múlva azok, akik a választási statisztikákat, politikai és társadalmi-kulturális folyamatok mutatóit nézik?

Mindenesetre, köszi, régi polgártársak, hogy itt ma már mindenki szavazhat. Nem kellene csalódást okozni!

Molnár Bea, néprajzkutató, vendégszerző