Édes Pál, apa-blogunk szerzője önhibáján kívül lemaradt az apák napjáról. Legalábbis itt a Dajeron – de megjelent a jeles nap előtt és most, így utólag, jön a második résszel. Hiába, a lúzer apák ilyenek. Atipikusak. Vagy mégsem? Három gyerek, három anya, három korszak, és ami őket összeköti: egy apa. Aki anya is, ha épp anya kell. De mindenképp apa. És férfi. Leginkább alfahím. De semmiképp sem lúzer, ha ezt a blogot így megírta. Édes Pál naplója.
Videóapa 2., avagy – Most jó?
„Apa a Balatonon dolgozik.”
Ez a hivatalos történet, ha a gyerek kérdezi, hol vagyok.
Pedig az első hónapokban szinte minden nap vele voltam.
Nem is akartam már gyereket igazából.
Azt hittem, majd az unokáimat kápráztatom el különböző hülyeségekkel.
Mindig szerettem gyerekeknek nyomni a performanszt.
Szakmai ártalom.
Volt egy időszak az életemben, amikor óvóbácsi voltam, és meg kellett tanulni, hogyan lehet egyszerre tizenegy gyerek figyelmét magamra húzni.
Az enyémeknek ez később általában sok lett.
Süni még elvan benne.
Közben tényleg dolgozom.
Meg menekülök a kertbe.
Hogy ne essek szét valahogy.
És várom a következő videóhívást.
Ami sehogy sem akar rendszerbe állni.
Legalább fix napokra.
Vagy egy idősávba.
Így marad a:
„vár, vár, mindig vár…”
Nem kezdek bele a fűnyírásba, nehogy ne halljam meg.
Boltba is kéne menni, de majd holnap.
Éppen indulnék vécére, amikor jön az sms a semmiből:
„Most jó?”
Vetkőzz!
Öltözködünk.
Cipő fel.
„Tudsz rá vigyázni?” — kérdezi az anyja.
Kábé nem válaszolok, csak megyek a gyerek után, aki gyors szia-anyázva már húz kifelé a lakásból.
Megyünk kacsákat nézni.
Motorral zúzunk, másfél óra alatt meg is van a tízperces út.
Virágok.
Kutyák.
Botok.
Kétszer akadunk meg hosszabban.
Egyszer amikor leveti magát a kövek közé a töltésen, és bottal szétrombolja őket.
Egyszer meg egy kisebb pitypangmezőnél, ahol mindet el kell fújni.
Hagyom.
Ráérünk.
Már csak azért is, mert mire odaérünk, se kacsák, se békák nincsenek ott.
Gyorsan bedobálja az útközben összeszedett botokat a vízbe, aztán fordulhatunk is vissza.
Egyszer satufékez csak a motorral:
bodobácsok.
Követni kell őket.
Fél órával korábban érünk vissza.
Beülünk az autóba.
Ő vezet.
Persze nem megyünk sehova.
Ülünk egy zárt térben és hülyéskedünk kicsit, hogy ne mindig csak az utcai ődöngésből álljon ez a két és fél óra.
Kiflit majszol, közben kapcsolgatja a vészvillogót.
Beteszem azt az etnotech mixet, amit az anyja a szülés közben hallgatott.
Rögtön beindul.
Headbang.
Csípőriszálás.
A ventilátor gombjait tekergeti, és közben mondja:
„didzsézek.”
Röhögünk hosszan egymás szemébe nézve.
Arany félóra az autóban.
Időben felérünk.
Ahogy belépünk a lakásba, rögtön kiadja nekem is a parancsot:
„apa vetkőzz!”
Még van fél óránk.
Megyünk vonatokat nézni
A távolból valami zaj hallatszik.
„Sihuhu” — mondja a gyerek.
A motorosok meg a mentő a kedvence, de most valahogy a vonat jutott eszébe.
A féltestvére — aki már 18 — is alig lehetett nagyobb nála, amikor tőle tudtam meg, hogy Budapestről Sopronba költöznek.
Átadás-átvétel a pályaudvaron.
Következő vonattal vissza.
A szőke, mindig copfba font hajú nagylány boldogan rohant felém.
Az anyja a kistesóját tolta a babakocsiban valahol mögötte.
Ölelés, puszi, indulás az aluljáró felé.
Az anyja még utánunk szólt:
„Mi megyünk vonatokat nézni Ábelkával.”
A lányom egyszer csak sírni kezdett.
Aztán már zokogott a peronon, hogy az anyja és az öccse nem vele néz vonatokat. A másik peronon.
Felszálltunk a mi vonatunkra.
Hiába mondtam neki, hogy mi is nézünk majd vonatokat.
Folytatjuk, ne menjetek messzire!
Előzmények:
Lúzerapa-blog 1.