A címzett ismeretlen

Weis Gizi igazi nagyvároslakó. Jön-megy, figyel, az is feltűnik neki, ha néha hiányzik valami, valaki  a megszokott utcaképből. Bár augusztusban sokunknak mutatja más arcát Budapest, a hőségben kiüresedett tereken azért ott vannak az árnyékba húzódott ismeretlen ismerősök. Nem így az asszony, aki Gizi történetének hőse,  akit láttak, kerestek, megtaláltak, aztán megint elvesztettek…

A Bajcsyn, az Astorián és a Bartókon a Bank előtt, a Petőfi híd lábánál és még ki tudja hány helyen ül. Reggel nyolckor tűnik fel, és este kilencig van ott. Nem szól senkihez, nem kérdez, nem néz a szemedbe, nem tolakszik a jelenlétével, megfejthetetlenek a gondolatai. Ha közeledni próbálsz, akkor elnéz melletted. Néha, nagyon lassan pozíciót vált, mint Zeami mester, ilyenkor tekintetét egy pislogással pihenteti meg. Évekig követtük, figyeltük, próbáltunk vele beszélni, szót érteni vele. Mindhiába.

Nagyon régi barátom, Árpi hívta fel a figyelmemet rá még évekkel ezelőtt. Először őt vonzotta különleges alkata, messzeségbe révedő tekintete, kezeinek lassú mozgása, mely mindig egyértelmű jeleket mutatott. A külvilág ezt az egyetlen kódot értette, de senki, illetve nagyon sokan nem akarták észrevenni. Árpi teljesen rácsavart. Teljesen rácsavarodtam ennek a különleges lénynek a világára, csodálatos képességére, erejére. Engem senkire nem emlékeztetett, de Árpi mesélte, hogy ahányszor csak ránéz, elhunyt édesanyját látja benne, ezért mindent megtenne, hogy kapcsolatba lépjen vele. Kérlelt, hogy próbáljak vele beszélni: „talán nem érti a nyelvünket, lehet, hogy román… te mégiscsak erdélyi vagy, beszélj vele!”. Ok, beszélek vele, ha legközelebb látod a városban, gyorsan hívj.

Innentől kezdve elindult a mi közös projektünk Árpival, amikor meglátta az utcán a nőt, azonnal hívott. Gyere, gyere most, itt van a Deákon. Rohantam, amint a két gyerek mellől tudtam. Sokszor, mire odaértem, már eltűnt, mint a délibáb. Olyankor bementem a szendvicsezőbe érdeklődni: mikor ment el, kivel, napközben beszélt valakivel? Értetlenül néztek rám az eladók: miért, elment?

Először talán 2018 nyarán álltak úgy a csillagok, hogy Árpi hívását azonnal tudtam fogadni, és el is tudtam indulni. Árpi, mondom, ez a mi napunk, mindent megtudunk, beszélni fog, és meghallgat minket. Rohantam, és valóban ott volt. Árpi a sarkon, tőle több méter távolságban, ő pedig a szeme sarkából érezte, hogy mi vagyunk, miatta jöttünk. Leguggoltam mellé és románul suttogva kértem, hogy nézzen rám. Elnézett mellettem. Kérdéseimre, hogy honnan jött, hol lakik, kivel él, kinek dolgozik, csak érthetetlen válaszokat adott. Nem nézett rám. Mondtam neki, ha rám nem is, de Árpira nézzen rá, mert ez neki sokat jelentene. Ekkor szép lassan elfordította a fejét és ránézett Árpira. Elmondtam, hogy ő az édesanyját látja benne, ne utasítson el minket. Szeretnénk neki segíteni. Csend. Aztán elénekeltem neki egy román dalt. Nem válaszolt, csak elkezdett könnyezni, és intett a másik oldalra. Átnéztem az út másik oldalára, ahol két rossz külsejű ember álldogált felénk fordulva. Szóval figyelik, figyelnek minket. Értem, a román koldusmaffia.

A nőtől megtudtam, hogy 48 éves, alig több mint én és Árpi. Kortársak vagyunk, de öregnek és fáradtnak tűnt. Bőre a naptól kicserepesedve. Lába bedagadva. Kézfeje lilára pöffedve. Rossz lehet az anyagcseréje, gondoltam magamban. Jól sejtettem, vécére csak este megy. MEGY?!!! Hiszen viszik, a megkínzott alacsony növésű csodálatos emberünket. Már alig tud járni a sok bántalmazástól. Este egy tolókocsival jönnek érte és viszik haza. HAZA?!!! Többen élnek egy kicsi lakásban, mindenkit a román maffia hozott át, magyarul nem beszélnek… Reggeltől estig nagy férfimellényben ül és kéreget. Kicsi, töpörödött alkatú, de elszánt és büszkeséget sugárzó a tekintete. Amint megtelik pénzzel az előtte lévő papírpohár, kiveszi és elrakja a mellénybe a pénzt. A mellényt óránként cserélik rajta. Este pedig felemelik és elviszik – egyszer egy este meglestük a gyerekemmel.

A Covid óta nem láttuk. Pedig sokat kerestük. Te, aki jársz és kelsz a városban, ha látod, kérlek ne adj neki pénzt, mert azonnal elveszik tőle, inkább adj neki egy csomagolatlan szendvicset, egy elviteles kávét – tejhabbal és cukorral szereti – és egy doboz naptejet is, tudod a pumpás fajtából, mert azt könnyen tudja kezelni. Akkor tudni fogja, hogy Árpi és én küldtelek. URBI ET ORBI

(Borítókép – Forrás: Tumblr; Fotó: Man Ray )

És végül egy a témától nem független, s Gizitől pláne nem idegen, ingyenes programajánlat a hétvégére:  NŐI TEKINTETEK JÓZSEFVÁROSBAN – közösségi szubjektív térképkészítésre hívnak minket a Józsefvárosba, mi ott is leszünk. Az eseményt követően Bihari Ágnes szerzőtársunk jelentkezik képriportjával.

Weis Gizi korábbi írásai a nagyvárosi antropológiai sorozatban:

Ne lőj a gangos medvére!

Óvakodj a városi serpáktól!