Míg mondjuk a finomfőzelék esetében finoman szólva is túlsúlyban vannak azok a vélemények, hogy nem finom, a tökfőzelék már jóval megosztóbb, s neki már komoly rajongó tábora van. A kor előrehaladtával meg egyenes arányban fokozódhat a tök iránti szeretetünk, sőt szenvedélyünk, így van ezzel egyik állandó gasztro szerzőnk, Müllner Dóra is. Most ugyan egy Amerikából hazalátogató barát kedvéért főzött valami igazán gyerekkort idéző finomat, de úgy tűnik, számára a nyáresti tökfőzelék már olyan, mint egy tökéletes augusztusi este, csillaghullással.
Tökfőzelékből kétféle van, az egyik finom, a másik pedig nem. Egy darabig azt is hittem, hogy ez kétféle étel, csak véletlenül ugyanúgy hívják, hiszen az egyiket szerettem, a másikat pedig nem. Volt, amit otthon főztek – a nyugat-dunántúli ízeket az Újlipótvárosba csempésző Dédi egy kis paprikával, a svábos konyhát vivő nagymamám pedig fehéren, és mindketten sok-sok friss kaporral –, és volt az a másik, a sűrű, lisztes és édeskés, amit a menzán adtak. Mondjuk az utóbbi mellé adott fasírt legalább jó volt, bár abban is több volt a vízben ázott zsömle, mint a hús, de valahogy az mégis ízlett. Na, de vissza a tökhöz és a főzelékhez.
A nyár tehát soha nem múlhat el tökfőzelék nélkül, ami melegen sem rossz, de hidegen az igazi. Abban, ahogy ma készítem, természetesen visszaköszön mind a kétféle gyerekkori íz, tehát hol fehéren, hol rózsaszínesen csinálom. Ezen a nyáron is többször hűlt már jeges vízben a tökfőzelékes lábas.
Egy alkalommal az Amerikából végre két év után újra hazalátogató Kati barátnőm kérésére, és ami szégyenszemre nem friss tökből, hanem mirelittből készült. Hiába jártuk be a Szentendrei-sziget szinte összes zöldségesét, nem sikerült gyalult tököt vennünk azon a bizonyos szerdán. De persze nem adtam fel, hiszen a barátság kötelez, és legalább kaprot frisset kaptam. A végeredmény ugyan sikert aratott, és azt kell mondjam, az én elképzeléseimet is felülmúlta az első mélyhűtött tökből készült főzelékem, de azért a következő héten már inkább frissen gyalult tökből főtt az újabb adag.
Bevallom töredelmesen, hogy még életemben nem gyalultam viszont tököt, s ha nem tudnám valójában, hogy néz ki a tök, akkor meg lennék győződve róla, hogy az úgy terem, gyalulva. Mondjuk mindenkinek egyszerűbb is lenne, mert a másik kedvenc ételemnél, a káposztás tésztánál is számtalanszor gondoltam már arra, hogy mennyire nagyon jó lenne, ha kapható lenne reszelve. De szerencsére a töknél ez már alapfelszerelés, a mellé csomagolt friss kaporral együtt.
Bár leggyakrabban fél kilós kiszerelésben árulják, egy csomag belőle sosem elég. Most is két adagot vettem, és azonnal munkához is láttam. És szemben az egykor a nagyiktól látott módszerrel, én bizony nem sózom be, majd nyomom ki belőle a nedvességet. Szeretem ugyanis, ha egy kicsit roppan a zöldség, és finoman vonja be a savanykás, mégis kicsit édes, kapros tejfölös szósz. Ráadásul a sózással, várakozással, kinyomkodással töltött időt is meg lehet spórolni és egy csepp vízre sem lesz szükségünk a főzéskor.
Természetesen hagyma dinszteléssel indul itt is minden, és mint mindig, több utat, illetve zsiradékot is választhatunk. A későbbi krémesség érdekében én szívesen teszek egy kis vajat is az olaj mellé, és ebbe kerül az apróra vágott vöröshagyma, most ment még bele egy gerezd apróra vágott fokhagyma is, csak mert az sohasem árt, s ami viszont a tökfőzelék alapból nem maradhat ki, az a kapor, szintén apróra vágott szára. Nem kell aggódni, akkor is megpuhul és csak az ízét adja a kaporszár, ha egy kicsit fásnak látjuk, ráadásul én még ráharapni is szeretek egy egy apró kapor ízbombára, mert olyan, mint a robbanós cukor. A lényeg, hogy egészen apróra vágjuk.
Míg a hagyma aranysárgára dinsztelődik, és már csodás kapor illat száll fel az edényből, addig a tökszálakat falatnyi darabokra vágom, és már mehet is kapros alaphoz. Ilyenkor jó erősen sózom, nem kell finomkodni, de azért túlzásba sem szabad esni, még akkor sem, ha szerelmes az ember. Egy csipet viszont nem elég, hiszen a tök a só hatására engedi ki a benne lévő sok-sok nedvességet, és nekünk éppen erre van szükségünk, így nem kell vízzel felöntenünk a főzeléket.
Amikor a tök majdnem felére esik össze és már roppanós, de szinte puha, akkor kezdem el összekeverni a tejfölt egy fél pohárnyi joghurttal. Ebbe a keverékbe kerül még apróra vágott kapor – de már nem a szára és maradjon is belőle egy adag a finisre is -, és ha a paprikás irányt választjuk, akkor a pirospaprika is. A paprikának ugyanis túl sok idő nem kell, hogy az ízét kiadja, a zsíros közeg, amit a kétféle tejtermék biztosít, viszont annál inkább.
Ezután következik a bűvös hőkiegyenlítés, azaz a tejfölös keverékbe belemerünk egy adagot a forró és már kellően megpuhult tökből, majd a tejfölös keveréket hozzáadjuk a főzelék alaphoz. Összerottyantjuk, kóstoljuk, ha kell, sózzuk, adhatunk hozzá egy kevés almaecetet vagy akár egy kis kovászos uborka levet is. Ilyenkor én szoktam még egy kevés mézet is, de persze lehet cukrot is hozzáadni, mert bizony minden édesbe kell egy kis só és minden sósnak jót tesz egy kis édes. Végül pedig, ha nem lenne elég krémes és sűrű a főzelékünk, akkor mehet bele egy kanál étkezési keményítő is, de fontos, hogy a keményítővel már ne forraljuk! A legvégül pedig, mielőtt a jéghideg vízzel feltöltött mosogatóba tennénk a lábasunkat, még megszórjuk az egy adag, félretett friss kaporral.
És, ha győzzük, akkor várjunk meg, míg legalább langyosra hűl, mert akkor lesz ideális társa a nyár másik slágerének, a paprikás lisztben ropogósra sült keszegnek. Ha szerencsénk van, másnapra is marad még belőle, de akkor már tényleg hidegen kóstoljuk meg, mert úgy még a legforróbb nyári napot is képes tökéletessé tenni.
