Alig egy hete Patti Smith Budapesten koncertezett. A punk keresztanyjának is tartott 75 éves költő-énekesnővel sokan vágytak találkozni, köztük Szepessy Stefi is. Stefi abban a kávézóban dolgozik, ahol a Dajer megalakult és ahol napok óta Pattit hallgat. Kérésünkre azt is megírta, hogy miért. Nem koncertkritikát olvastok, műfaja legyen inkább amolyan lírai after…
Nagyon készültem erre az estére. Tudtam, hogy ő is nagyon készül, hogy szeretne adni. Napról napra követtem a bejelentkezéseit: már Londonban van, már Párizsban. Aztán egyszer csak a világok összeértek: itt sétál nálunk az őszi Üllőin. Itt áll a színpadon. Két gitár, egy zongora és ő. Felcsendül a Grateful, és engem megszáll valami nagy nyugalom.
Ha nem olvasom el a Kölyköket, valószínűleg sosem kezdtem volna el hallgatni a zenéit. Megérintett a történeteiben rejlő bátorság, jóság, önazonosság. A belső hit, amivel a körülötte hullámzó new yorki művészközeg zűrzavaros hatásai között is megőrizte magában az alkotás iránti elkötelezettségének gyermeki tisztaságát, és a létezés egyszerű örömét. Közelebb akartam kerülni hozzá a költészetén keresztül, hogy magamba olvasszak valamit azokból a minőségekből, amiket nagyra tartok benne. Amikről úgy éreztem, hogy gazdagítják az inspiráció kereséséhez, az alkotásvágyhoz fűződő viszonyomat vagy azt, amit nekem a saját magamba és a körülöttem lévőkbe vetett hit jelent.
Ezt is tőle tanultam: hogy az idő és a tér nem szab határt a kapcsolódásnak azokkal az emberekkel, akik mélyen inspirálnak minket. A színpadon is megkísérli mindezt tapasztalhatóvá tenni: mesél róla, hogyan kapcsolódik Liszthez, és hogy reggel a hotelben a Magyar Rapszódiákat hallgatta. Előadja a hopi indiánok által ihletett Ghost Dance-t: megkezdődik az élők és a halottak újraegyesülésének Patti-féle rítusa. A My Blakean Year-rel a társaságunkba invitálja Blake-et, majd szentel egy dalt mindazoknak, akiket a világjárvány alatt veszítettünk el. Két szám között előveszi Pilinszkyt, és felolvas belőle. Megindító Patti hangján, angolul hallgatni az Egy arckép alá és az Introitusz c. verseket. Arra gondolok, mennyire abszurdan egyek vagyunk mindannyian a kozmikus magány-érzésben, az időbe és térbe zártságban. De az ő költészete olyan élmények vivőanyaga, amelyben a szétválasztottság feloldódni látszik.
Az este végén, mikor előkerültek a nagy slágerek, kicsit megbicsaklott a flow, úgy éreztem, nem kell feltétlenül a rock and roll, ha egyszer a Gloria vagy a Because the Night dobok nélkül nem tud akkorát ütni. És nekem a kötelező People Have the Power-búcsúzás sem hiányzott volna így egy az egyben, eredeti formájában a végéről. Mindenesetre Patti hangja végig nagyszerű volt, a mozgása szabad és energikus, a jelenléte fesztelen, erőteljes és hiteles. A lényeg jelen volt, és milyen szépen velünk maradt a hatása – gondoltam, mikor másnap felcsendültek Patti dalai a budapesti kávézókban.