Bárki lehet jiddise máme! – hármas interjú

Mi élvezzük, hogy szezonja van a női szerepekről szóló, női szereplős, zenés, sírva vigadós, élethelyzet-feldolgozós daraboknak, mint például a Mit ér, ha varieté, amelyről nemrég beszélgettünk Kiss Judit Ágnessel. Hallgassatok most bele a jiddise mámék világába! Akik bevezetnek: egy jazzénekesnő, egy klezmerénekesnő és egy színésznő. Mindhárman anyák. Sőt jiddise mámék, akik már annyit sírtak-nevettek magukon és egymással, hogy azt gondolták, jó lenne ebbe nagyobb közönséget is bevonni. Fenyő Fruzsina, Klein Judit és Váradi Eszter Sára végtelen őszinteséggel megalkotott, nagyon személyes zenés előadásának, a Három jiddise maménak nemrég, a 19. Spinoza Zsidó Fesztiválon volt a bemutatója. Kertész Anna interjúja.

Dajer: Hol láttátok meg egymásban a jiddise mámét?

Klein Judit: Frappánsan azt mondanám, hogy az iskolai értekezleten, a gyerekeink ugyanis együtt kezdték az elsőt, Eszter kisfia és az én lányom még mindig együtt járnak. Az első szülőin nagyot nevettünk rajta, hogy rajtunk kívül még egy operaénekesnő szülő is van. Átlagon felüli az egy gyerekre jutó énekesanyák száma. Egyébként már korábban is ismertük egymást a játszótérről, és persze a művészvilágban is sok volt a közös ismerős. 

Évek óta benne volt a levegőben, hogy csinálni kellene valamit abból, hogy egykorúak a gyerekeink, énekesnők vagyunk és sok bennünk a hasonlóság. Eszter fia és az én kislányom nagyon ragaszkodnak egymáshoz. Egyszer azon viccelődtünk, hogy mikor lesz az esküvőjük, 2035-ben, na de milyen hónapban? Akkor is azt mondtuk: ezt színpadra kellene vinni.

Tavasszal, még a Covid közepén sétálgattam Sándor Annával, a Spinoza vezetőjével, aki jó barátnőm, megláttuk Esztert, bemutattam őket egymásnak és elmeséltem a háttérsztorit, erre Anna azt mondta: hát csináljátok meg a Spinoza Színházban, bemutatjuk a Zsidó Őszi Fesztivál programjában. Összetrombitáltam a lányokat, leültünk a Bubóban…

Fenyő Fruzsina: …én persze késtem, hasonló volt a jelenet, mint ami a darabot nyitja. Csak dumáltunk és dumáltunk, hogy kivel mi van, a válásomról, meg hogy én már gyűjtöm a pénzt a fiam pszichoterápiájára. Judit meg azt mondta: lassabban, ezt már írom!

Klein Judit: Adta magát, hogy akkor arról fog szólni, hogy jiddise mámék vagyunk, nem kell máshonnan kiolvasnunk, hogy mi az, hanem magunkat játszuk el – magunkat adjuk. Otthon leültem és hét pontban/jelenetben megírtam, hogy ki a jiddise máme – aki mi mind vagyunk. Aztán persze újra és újra átdolgoztam, amíg a végleges szövegkönyv, vagyis a darab meg nem született belőle, amit aztán a színpadon már közösen gyúrtunk véglegessé.

D: Milyen egy jiddise máme – milyenek vagytok ti anyaként?

Váradi Eszter Sára: Nem távoli, tragikus karakter, amiről nagyokat lehet mondani. Sok-sok hagyomány, ami beléd épül, amit akaratlanul viszel, és persze egy alaptípus: aggódó, kicsit rátelepedő, tervezgető, jót akaró, kritikus. 

Ahogy Judit is mondta, ezt mi magunk felől szerettük volna megmutatni. Nem a tragikumát fogtuk fel, sok élet és humor van a figurákban, az előadásban. Két fontos célunk volt: hogy legyen egy jókedélyű este és valami, ami végre nem a megosztottságról szól. Ezekkel a figurákkal bárki azonosulhat, és ezt igazolta a rengeteg olyan típusú üzenet a bemutató után, hogy nahát, nem is tudtam, hogy én is jiddise máme vagyok, vagy hogy annyira az anyukámra ismertem.

Klein Judit: Nem akartunk elmenni abba az irányba, hogy reprezentatívan zsidó dologként mutassuk be, mert nem kell zsidónak lenned ahhoz, hogy jiddise máme légy.

Váradi Eszter Sára: Még anyának, sőt nőnek sem! Bárki lehet jiddise máme.

D: Ti kire tekintetek jiddise mámeként? Ki testesíti meg az életetekben ezt a figurát?

Klein Judit: A bemutató után a nővérem írt pár sort, hogy a darabból rá lehetett ismerni… az apura. Én ezt éreztem, tudtam, nálunk apu volt a jiddise máme. Iszonyatosan féltett minket.

Másodikban elvittek minket úszni, és nem szárították meg jól az óriási hajam, soha többet nem engedett el úszni az osztállyal. Kaptunk egy bringát, elrejtette és szétszerelte, nehogy felüljünk rá és bajunk essék. El lehet képzelni, hogy a XX. kerületi parkolókban, ahol gyakorolhattunk volna, milyen forgalom volt a 80-as években. Tény, hogy soha nem volt bringabalesetem. Hiszen soha nem tanultam meg biciklizni. De nagyon sok dolgot viszont megtanultam és éppen tőle kaptam: a zsidó hagyományt, a zenét, az egész világot.

Váradi Eszter Sára: Nekem a nagyikám – az apukám anyukája – volt, azzal a fűszerrel, hogy egy nagyon klassz, belevaló nő is volt, aki mindig nagyon képben akart lenni a technikai újításokkal kapcsolatban. Neki volt először videómagnója a családban, kiküldte érte Bécsbe az apukámat és felíratta magának, hogy kell kezelni.

Jellemző sztori: éppen szerződtetési tárgyaláson voltam az akkori igazgatómnál, amikor megszólalt a telefonom. Láttam, hogy a nagymamám keres, megijedtem, hogy baj van, és elnézést kérve felvettem a készüléket. Kérdeztem, hogy mi történt? Mire a nagyikám: semmi, semmi, csak akartam kérdezni, hogy délután beugrasz-e – persze jó hangosan, minden kihallatszott. Mondom neki, Nagyi, éppen szerződtetési tárgyaláson vagyok. Erre ő: akkor mondd meg nekik, hogy jó szerepeket adjanak, egyébként meg az van, hogy… és mondja tovább. 

Fenyő Fruzsina: Számomra is a nagymamám jelentette a jiddise mámét, kemény asszony volt, Edit Paffnak hívták a családban. Annyira nem tudott főzni (szóval egyáltalán nem biztos, hogy egy jiddise máme jó a konyhában!), hogy egyszer lábosban akarta megcsinálni a sült csirkét. De vele sakkoztam, römiztem, és nekem mesélte el az unokák közül először, hogy mi minden volt a háborúban, ez még közelebb hozott hozzá. Sokat beszélgettem erről barátokkal, hogy a nagyszüleink generációja olyan mély traumákat élt át – sokan elvesztették az első gyerekeiket a táborokban vagy a gettóban –, hogy a későbbi, életben maradt gyerekeket, a mi szüleinket nem tudták annyira szeretni, vagy nem tudták úgy kimutatni, mert aki szeret, az sebezhető. Velünk, unokákkal már ez feloldódott. És mi, az unokák, kiteljesedhettünk olyasmiben is, ami számukra lehetetlen volt. 

Váradi Eszter Sára: Amikor kamaszkoromban elkezdtem mondogatni, hogy színész akarok lenni, a reakciók alapján ufónak éreztem magam a családban. Már sínen voltam, amikor az anyai nagymamám elővett egy albumot és elmesélte a sztoriját: 16 évesen megszökött otthonról és elment felvételizni a színházi tánckarba Győrbe, és fel is vették. A képeken látszik: gyönyörű volt, és valószínűleg tehetséges is, mert kiemelték a karból, egy-egy mondatos szerepeket kapott, hogy a „Nagyságos úrnak megérkezett a levele”, fantasztikus színészek mellett állhatott a színpadon. Aztán a háború kettétörte a karrierjét.

D: Ez egy ízig-vérig derűs darab, egyetlen ponton komorul el, amikor egy-egy nagyon személyes mondattal definiáljátok, hogy mi a córesz.

Fenyő Fruzsina: Azt gondoltuk, hogy akkor vagyunk hitelesek, ha a fájdalmunkat, sebezhetőségünket is megmutatjuk…

Váradi Eszter Sára: …megmutatjuk, hogy milyen bohókásak vagy szórakozottak tudunk lenni, de félreértés ne essék, néha nekünk is rettenetesen nehéz.

Klein Judit: Itt nem arról van szó, hogy valaki írt egy darabot, és mi előadtuk. Ez a darab Eszterről, Fruzsináról és Juditról szól, mi magunk szólalunk meg a saját hangunkon és magunkról beszélünk. Ha valamelyikünk megbetegszik, nincs beugró. És igen, a córesz is mi vagyunk, ezt nem akartuk megkerülni.

D: Azt is mondjátok, hogy a córeszből épül az ember. Ti hogyan épültetek a válásból, a szakmai krízisből, a gyászból?

Váradi Eszter Sára: Csináltunk egy előadást! Bármilyen előadást akkor érdemes megcsinálni, ha valami történik veled közben. Ez mindhármunknak segített túllendülni a córeszünkön, feldolgozni, amin keresztülmentünk, és valamennyire az utat is megmutatta, hogy merre tovább…

Fenyő Fruzsina: Ebben a hónapban van a válóperem. A készülés összetartott, vitt előre, miközben mindent összepakoltam, elköltöztettem magunkat. Most kicsit össze kell esni, hogy aztán a következő előadás újra továbblendítsen.

Klein Judit: Életem legmagányosabb éve volt ez az utóbbi. Pont egy éve halt meg az édesapám. A darab írásával párhuzamosan a sírkövére fogalmaztam a feliratot. Míg a bemutatót intéztem, a sírkőavatást is előkészítettem. Mindkettő róla szól valahol. Nehéz volt számára tökéleteset alkotni, de azt hiszem, ez az előadás nagyon tetszene neki és büszke lenne rá. 

Váradi Eszter Sára: Számomra ez a darab pont arra (is) reagál, ami miatt valamelyest válságban érzem magam mostanában. A Covid hozott bizonyos felismeréseket. Huszoniksz évig dolgoztam, mint az őrült, mentem bemutatótól bemutatóig, sokszor azt sem tudtam, hogy ki fekteti le a gyerekemet. Mindeközben nem gondolkoztam azon, hogy én hol vagyok ebben, csináltam a dolgom, kaptam érte tapsot, díjakat.

És akkor egyszer csak jött ez a másfél év: ebédet főzhettem a gyerekemnek, meg tudtam nézni egy filmet, beszélgethettem a férjemmel. Nem csak mondatokat mondtunk egymásnak: hogy menj el érte, vidd le, hol van, add oda…

Benyomták a stopgombot, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy jé, az élet mennyi mindenből áll. És hogy vajon mennyi mindenről maradok le?

D: Bár sok bennetek a hasonlóság, mégis három egészen különböző zenei területről – a jazz, a klezmer, a színház felől – érkeztek. A darabban meg is jelenik ez a sokszínűség, mindenki elénekli a kedvenceit, de azért együtt is megszólaltok. Mennyire volt nehéz összehangolni a műfajokat a közösen énekelt dalokban?

Váradi Eszter Sára: Bár három különböző műfajt képviselünk, mégis nagyon nagy volt az egyetértés zeneileg is. Például abban, hogy élő kíséret legyen mellettünk. Így került képbe Pánczél Kristóf zongorista, aki nemcsak fél szavakból értette mindegyik műfajban, hogy mit szeretnénk, és meg is valósította azt, de a zongorázáson túl is szerves része az előadásoknak – és a próbáknak is az volt, nagy-nagy türelemmel és derűvel. Ő aztán tudna mesélni rólunk.

Klein Judit: Mindenki azt a dalt hozta, amit akart, ami valamiért fontos neki. A darabban egy dalnak kellett a helyén lennie, a Jiddise máménak*, amit mindenki úgy szólaltatott meg, hogy az ő zenei világát tükrözze – Fruzsi a jazz nyelvén, angolul, Eszter színésznőként magyarul, én jiddisül. Ennél érezni a legerősebben, hogy mennyire működik köztünk a kémia.

Fenyő Fruzsina: Amikor először énekeltük el együtt itt, Judit nappalijában a Jiddise mámét, nagyon meghatódtunk, annyira tükrözte az egymásra figyelést, a közös akaratot, a jó energiákat.

D: Most is itt ülünk Juditnál. Vasárnap este van, a gyerekek a lakás másik felében játszanak. Csak így lehetett összehozni az interjút, de valahogy az az érzésem, hogy a próbák is pont így zajlottak.

Váradi Eszter Sára: Pont így! A legnagyobb ellenségei mi voltunk magunknak, folyton eldumáltuk az időt, és zajlott a gyerekekkel az élet, sokszor féltünk, hogy átjön a szomszéd.

Megvolt a hangulata, hogy énekled drámai hangon, hogy Jiddise Maaaameeee – Anya, éhes vagyok! – Még egyszer: Jiddise Maaaameee… – Anya, hol a töltő?

A következő előadás november 18-án látható a Spinoza Színházban. A borítóképen Pánczél Kristóf zongorista látható a szereplőkkel.

* A My Yiddishe Momme Lew Pollack (zene) és Jack Yellen (szöveg) szerzeménye az 1920-as évekből. Az eredetileg angol és jiddis szövegű dalt G. Dénes György (Zsüti) ültette át magyarra, Egy ősz hajú asszony címmel. (A szerk.)