thechair csajok

Kilátás az elefántcsonttoronyból

Egy pillanatra képzeljük el, hogy valamelyik egyetemünk irodalom tanszékének életéről filmsorozat készülne nálunk. Izgalmas, szórakoztató, társadalomkritikus. Bizarrnak találjuk az ötletet, mert hirtelen nem azokat a tipikus hőskaraktereket látjuk magunk előtt, akiket megszoktunk? Márpedig a tengerentúlon ez az alapötlet nagyon bejött, és úgy tűnik, A tanszékvezető (The Chair) című minisorozat nyomokban közép-európai/magyar jeleneteket (tudniillik globális jelenségeket) is tartalmaz. Vigyázat, pici spoiler-veszély azért van szerzőtársunk, Hermann Veronika egyetemi oktató elemzésében!

Mindig irigyeltem azokat a foglalkozásokat, amikről népszerű sorozatokat forgatnak, sőt meghozzák az emberek kedvét ahhoz, hogy hősies orvosok, bátor újságírók, rettenthetetlen rendőrök, tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok legyenek. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a saját, nagyon szűken vett szakmámról is végignézhetek egy szériát. Noha érzésem szerint a Netflixen futó A tanszékvezető (eredetileg The Chair) című dramedy hatására senki nem akar majd sietve egyetemi oktató lenni, arra mindenképpen jó, hogy bemutassa az akadémiai karrier és a humán- és társadalomtudományos képzések kortárs dilemmáit, sarkosabban fogalmazva pedig az egyetem intézményének általános válságát.

Dajer_Tamogatom

Fogalmam sincs, hogy aki nem ilyen képzésen végzett, különösen pedig nem dolgozik benne, annak mennyire szórakoztató a sorozat. Kíváncsiságból a félév elején feladtam házi feladatként a Szakmai-tudományos írásgyakorlat (árulkodóbb angol nevén Academic writing) órám diákjainak, hogy nézzék meg, és beszéljük meg, vajon melyek azok a problémák, amelyek egyrészt világosan körvonalazódnak A tanszékvezetőben, másrészt nálunk is aktuálisak lehetnek. Nem tudom, ez mennyire volt az alkotók célja, de pedagógiai szempontból is kifejezetten jól hasznosítható anyagot tettek le az asztalra. A főleg elsőéves hallgatók egészen pontosan sorolták fel a konfliktusos területeket, amelyekről hosszasan tudtunk az órán is beszélgetni: a női és nem fehér bőrű vezetők nehézségei, a szólásszabadság és emberi méltóság kérdései, a megváltozott hallgatói igényekhez való alkalmazkodás és a felelősség eloszlása mind olyan jelenségek, amik nemcsak az amerikai, hanem a magyar egyetemeken is gondot jelentenek. Persze ha erről akarnék sorozatot forgatni Magyarországon, akkor az alapítványosítást, a brutális alulfizetettséget, a politikai nyomást és a szovjet 1970-es éveket idéző infrastrukturális környezetet is bele kellene írni. 

És ha már asztal: A tanszékvezető legfontosabb konfliktusa, hogy az elit humán felsőoktatásban kinek van joga, lehetősége és hatalma az asztal köré ülni és kitalálni a bölcsészképzést a 21. századba átvezető stratégiákat. A sorozat főszereplője az alsó-Ivy League kategóriás, fiktív Pembroke Egyetem angol irodalom tanszékének frissen kinevezett vezetője, Ji-Yoon Kim, a mindig lenyűgöző Sandra Oh alakításában.

sandra oh

Az első színesbőrű és női vezetőként minden egyes problémával szembesül, amivel elődjeinek nem kellett, vagy legalábbis nem volt muszáj foglalkoznia. Ez máris továbbvezet minket a sorozat által felvetett újabb kérdéshez, miszerint mi értelme a digitális világban klasszikus bölcsészettudományokat oktatni, mi lehet ennek a társadalmi és anyagi haszna? Az universitas ideája valóban nehezen illeszthető a neoliberális kapitalizmus világrendjébe, ahogyan a sorozatban is elhangzik: kit érdekel Emily Dickinson a TikTok-videók korában? Pláne kit érdekel Shakespeare és Chaucer, akiknek nemcsak a világa, hanem a nyelve is igen távol áll a mai diákokétól: ha a neveket kicseréljük Balassi Bálintra és Vörösmarty Mihályra, megkapjuk a magyar bölcsészképzés egyik fő problémáját is. A digitális bölcsészet, a különféle hálózatkutatási projektek, archívumelméletek és egyéb interdiszciplináris trendek persze megpróbálnak a korszerűséggel kapcsolatos kritikákra választ adni. Azt azonban néha elfelejtjük – és ezt A tanszékvezető szinte gyengéd szeretettel mutatja be –, hogy a kultúra és a történelem tanulmányozása nemcsak néhány szemüveges csodabogár személyes hobbija, hanem ezek megértésén keresztül jutunk el a társadalmi és művészeti folyamatok, az egyéni és kollektív emlékezet, tágabban értve pedig az identitás modelljeihez. Ha mindezzel nem foglalkozunk, akkor például az sem lesz világos, miért nem kér a neoliberalizmus ezekből a területekből, ahogyan az sem, hogy a nálunk kialakult neoliberális autoriter rendszer miért lehetetleníti el és/vagy szervezi alapítványokba a felsőoktatást.

sandra pasik

A korszerűségnek van egy személyes, ugyancsak minden egyetemi közegben jelen lévő problémája, ez pedig az idősebb oktatók integrálásának kérdése. A tanszékvezetőben a fiktív – az életben a valóságos – egyetemi vezetők legfontosabb feladata a képzés relatív rentábilitásának biztosítása. Ji-Yoon Kim egyik első ténykedése az idős oktatók elbocsátása lenne. Hiába van ennek objektív mércéje – megtartott órák száma, témavezetett diákok, a diákok értékelése, publikációk, elnyert pályázatok –, amelyeket nem teljesítenek, a sokak által nosztalgikusan vágyott, régi akadémiai világ oktatóinak kirúgása nehezen megy neki. Ez nemcsak a tisztelethez kapcsolódó, hanem az akadémiai diverzitás hiányában is gyökerező szorongás, hogy tudniillik kizárólag idős, fehér emberekről van szó. A sorozat egyik legjobb jelenete, amikor Ji-Yoon óvatosan megpróbál érdeklődni az idős Chaucer-kutatónál, mikor nézte meg utoljára a diákok róla írt értékeléseit, aki erre teljes természetességgel válaszolja, hogy 1987-ben. A Joan Hembling nevű oktató (a csodás Holland Taylor) figurája ugyancsak nem kétdimenziós.

thechair holland

Nemcsak azt mutatják meg rajta keresztül, hogy a népszerűség és a szakértelem nem mindig az egyetemi katedrán találkozik, de azt is érzékeltetik, hogy a most is létező üvegplafont mennyire nehéz volt még egyedülálló, fehér nőként is áttörni az elmúlt évtizedekben – ő például végig docens maradt (bár a sorozat végül ebben elégtételt ad neki). A kampuszfilmek és Nabokov-regények professzorainak körében még az 1980-as években is ritka volt a nő, és ahogyan haladunk feljebb a hierarchiában, ma is óriási különbségek vannak az adminisztratív és a tudományos vezetők társadalmi nemi arányaiban.

A tanszékvezetőben – és az egyetemi problémákat tárgyaló valódi tanulmányokban – az is hangsúlyosan megjelenik, hogy az akadémiai karrier egyre inkább a mobilitás ellenében működik, hiszen a nem túl magas fizetéseket és a piaci árakhoz képest jelentéktelen cashflowt olyanok engedhetik meg maguknak, akik eleve jobb körülmények között élnek: vagyis félő, hogy egyre inkább a felső-középosztály hobbija lesz. Erre sem a sorozat, sem az élet nem kínál igazi megoldásokat, ahogyan arra sem, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik kihasználják a sza(bad időbeosztást és a számonkérhetőség hiányát, és évtizedeket bliccelnek el egyetemi tanszékeken, jelentős teljesítmény nélkül. Itt érkezünk el A tanszékvezető harmadik (?) fő konfliktusához, amit a legegyszerűbben a középkorú, fehér csávó és a woke, vagyis aktivista diákok összecsapásának lehet nevezni.

the chair jay

A kulturálisan kicsit reflektáltabb televíziós tartalmakban egyre gyakrabban jelenik meg a „középszerű fehér férfi”- probléma, ami egyszerre fedi fel a társadalmi privilégiumok működését és a megkérdőjelezésükre tett kísérleteket. Ennek lényege, hogy a nyugati társadalmakban az évszázadokon át origónak tartott fehér férfiakat kondicionálták győzelemre, képességeiktől sokszor függetlenül. A feminizmus, a #metoo és egyéb emancipációs mozgalmakkal kapcsolatos ellenérzések jelentős része azért van, mert ezek hatására nem elég csak fehér férfinak lenni a láthatósághoz (pun intended). A sorozatbeli „mediocre white dude” Ji-Yoon Kim egykori főnöke, a Jay Duplass által alakított Bill Dobson, akivel egyébként egy felemás szerelmi viszonyba is bonyolódik a tanszékvezető. Kis színes, hogy a középszerű fehér srácok megtestesüléseként számon tartott Duplass testvérek másik fele, Mark éppen a The Morning Show című sorozatban alakítja Bill karakterének az amerikai kereskedelmi televíziózásban dolgozó megfelelőjét. A televíziós csatornák belső hatalmi játszmáit bemutató sorozatban Mark Duplass egy Charlie Black nevű producert alakít, akit a legutóbbi részben úgy jellemeztek, hogy az a típus, aki minden alkalommal elsőként jelentkezik be a második lehetőségre.

A frissen megözvegyült, alkoholproblémákkal küzdő Billnek nemcsak a magánélete, hanem a karrierje is romokban: egyszer írt egy nagyon sikeres könyvet, amitől sokáig elismert kutató volt, de az idő telik, ő pedig régi dicsőségének éji homályából és megkopóban lévő sármjából próbálja fenntartani a látszatot. Amikor azonban a sorozat elején a fasizmus és az abszurd irodalom kapcsolatáról tartott előadáson (amiről szokás szerint elkésett) „viccből” náci karlendítést imitál, a néző már tudja, hogy Billt bizony utoléri a cancel culture. Az esetről készült videó – ugyancsak az élet által ihletett módon – virálisan terjed, Billnek pedig ahhoz, hogy elkerülje a kirúgást, bocsánatot kellene kérnie. Amit pedig nem tesz meg.

Bill reakciója a „középszerű fehér férfi” reprezentációs kelléktárának legfontosabb eleme: megszokta, hogy mindent eltakarítanak utána. Az egyetemi világ egyik legnagyobb, globális problémája, hogy az adminisztratív és – mondjuk így, a láthatatlan munkához hasonlóan – a diákokhoz kapcsolódó emberi és pedagógiai terhek jelentős részét a női kollégák viselik, ahogyan itt Ji-Yoon Kim próbálja menteni a menthetőt, és egyrészt a kari vezetés, másrészt a dühös diákok felé kommunikálni Bill megbánását. Nemcsak azért, mert a főnöke, hanem mert kötelességének érzi, hogy mindenkinek megfeleljen. Ezzel persze csak azt éri el, hogy egyik fél sem akar vele szóba állni. Bill természetesen nem fasiszta, egyszerűen nem hajlandó megtanulni egy folyamatosan változó kulturális tér folyamatosan változó szabályait, és szembenézni azzal, hogy hiába tartja túlzásnak az ellene felhozott vádakat, ha a viselkedése bárki számára sértő volt, akkor nyugodtan bocsánatot kérhet. Azt sem méri fel, hogy ezzel mennyi gondot okoz Ji-Yoonnak, ami szintén a karakter klasszikus vonása.

i am your boss ji yoon kim

A woke-kultúra az alt-righttól a szélsőbalig sokak szemében szálka, és valóban vannak túlkapásai: abból kiindulni azonban, hogy valami azért nem probléma, mert sokáig nem számított annak, meglehetős arrogancia. Bill, Joan és a fehér bácsi tanárok ezt nem tudják elfogadni, cserébe viszont ennek minden felelőssége Kim és az őt támogató, később azonban a felmondást fontolgató Yaz McKay vállára kerül. A fiatal, fekete, a véglegesítés (tenure) kapujában álló Yaz azt a jövőt képviseli, amit a szereplők jelentős része nem elutasít, hanem inkább csak nem ért.  A tanszékvezető empatikusan mutatja be ezeket a figurákat, nem ítélkezik felettük. Azt azonban világosan kimondja, hogy ebben a formában a felsőoktatás olyan hibrid képződmény, ahol a kutatás és oktatás egysége a társadalmi változások és a haszonelvűség miatt egyre nagyobb veszélyben van, és amely sok esetben nemhogy megszüntetné, hanem újratermeli a társadalmi nemi, osztályalapú vagy etnikai egyenlőtlenségeket. Pedig az ott dolgozó emberek – ahogyan a sorozatban, általában a valóságban is – általában tényleg nem ezt szeretnék.

Fotók: Netflix

Dajer_Tamogatom