Szöllősi Mátyás fotója

Szöllősi Mátyás fotója

Egy nagy közös, felszabadító ordítás: Halálfasza metál

Mit ér az élet, mit ér a nő 40-en túl? Erre keresi a választ a Láthatáron Csoport nemrég bemutatott darabja, melyben öt középkorú nő énekel, táncol, ütközik, borul ki és össze a színpadon. Varieté  – a mulandóságról – a produkció műfaji meghatározása, és tényleg: (kész) kabaré meg (kész) cirkusz, amit a nézők átélhetnek a Jurányiban. A Mit ér, ha című előadás karaktereit erősen jellemzik az általuk előadott dalok, melyek szövegeit Kiss Judit Ágnes költő írta. Kertész Anna beszélgetett vele arról, hogy mit lehet még és mit lehet már  tenni 40 fölött, hogy miért is ez a legjobb és legnehezebb kor egy nő számára.

Dajer_Tamogatom

Dajer: A Mit ér, ha – zenés női varieté című darabot ajánló kisfilmben azt mondod, hogy a 40-es évek a legizgalmasabb korszak egy nő életében. A darab és benne az általad írt dalszövegek inkább a küzdelmeket láttatják. A saját 40-es éveidet hogy éled meg?

Kiss Judit Ágnes: Még messze nem voltam 40, amikor már annak a figyelembevételével írtam darabokat, amit a színésznők panaszoltak nekem, hogy vannak a Júlia szerepek és a Dajka szerepek, a kettő között viszont lényegében semmi. Pont a legérdekesebb korszakkal nem foglalkoznak a többségükben férfi drámaírók. Azzal az időszakkal, amikor egy nő életében még lehet valami és már lehet valami.

Még lehetsz anya, de már lehetsz nagymama. Még lehetsz szexistennő, de már lehetsz egy megérkezett, bölcs, spirituális nő, vagy a karrierje csúcsán járó, elismert szakember.

Mindezt a kettősséget persze meg lehet élni rosszul is: hogy se ide nem tartozom, se oda. Már öreg vagyok ahhoz, hogy ezt csináljam, de ahhoz még nem elég öreg, hogy amazt. Nyilván sok múlik azon, hogy ki hol tart az életében: a karrierépítésben vagy a családban. Én 40 fölött lettem anyuka, sok ismerősömnek ez a „második alom időszaka” és van olyan is, aki már nagymama – ez mind „belefér”. 

Mit er ha csajok
A Mit ér, ha? alkotói csapata.
Fent, balról jobbra: Varga Tia produkciós asszisztens, Fűri Anna zeneszerző, Zsigó Anna dramaturg, Hód Adrienn koreográfus. Lent: Álmosd Phaedra, Manyasz Erika, Feuer Yvette, Szalontay Tünde színészek és Romankovics Edit színész és rendező. Forrás: Facebook

D: A darab melyik karaktere áll hozzád közel, kivel tudsz azonosulni?

K.J.Á.: Egyértelműen és csakis Szilviával.

D: Akirendes szomszéd, megbízható könyvelő”, és akinek „a sok címke a húsba belenő”. Szilvia otthagyja a családját, és lelép egy nála 10 évvel fiatalabb arab pasival. Azért tudnál vele azonosulni, mert – egyedüliként a szereplők közül – váltott?

K.J.Á.: Igen, a váltás miatt! Ott van a barátnője, a varrónő, akinek három gyereke, meg egy elég pocsék házassága van, aki fenntartja a status quo-t, mondván, hogy erre a kis időre már minek változtatni, vagy a megkeseredett pszichológusnő, akinek nem lehetett gyereke. És az az asszony, akit az anyja terrorizál. Mind – ismerősen – megrekedt figurák. Egyedül Szilvia nem rekedt meg. Amikor még csak a szövegeket olvastam, számomra abszolút pozitív kicsengésű volt a története. Aztán a szakmai bemutatón láttam, hogy az ő története pedig azzal végződik, hogy a rá ereszkedő fátyol, mint egy pókháló, befonja – lehet, hogy egy másfajta rabságba lépett át. De ezzel együtt is az ő bátorsága, radikalitása a legszimpatikusabb számomra.

D: Mindegyik szereplő szidja-siratja a testét, érthető okokból leginkább az öregedő színésznő. Az ő esetében a leghangsúlyosabb a test árulása. Neked, akit – a szövegeid szerint – már  húsz évvel ezelőtt is erősen foglalkoztatott a testnek való kitettség, hogyan változott a testhez való viszonyulásod?

K. J. Á.: Minél inkább a vonzó testre fókuszál valaki, annál nagyobb fájdalom elveszteni a szépségét. Aki máshova tette a hangsúlyt, ahogy én is, azt talán kevésbé viseli meg.  Persze így is nehéz a vonzó nő kategóriát elveszteni. Úgy érzem, engem konzervál az, hogy a tanári munkám révén állandóan fiatalok között vagyok, ahogy az is, hogy későn váltam anyává, illetve hogy rendszeresen nálam 15-20 évvel fiatalabb anyák között vagyok. Mindez nem jelenti azt, hogy ne érezném meg a testem öregedését, hogy ne foglalkoztatna. Pár éve jött számomra a felismerés, hogy meg kell alapoznom a jövőmet, mert nem mindegy, hogy a gyerekem szalagavatóján ott leszek-e, és ha igen, milyen állapotban.

Egyre többet kell foglalkoznom a testemmel, és nem azért, mert vonzó, hanem mert egészséges akarok lenni. Fontos a test, de nem mint szexuális tárgy, hanem mint az élet hordozója. Testben élek, és ezt a testet őrizni kell, hogy ez a test őrizze az életet. 

És ehhez olyan dolgokat kell csinálni, amelyek kibillentenek a komfortzónádból. Nekem mindig nagyon jól ment a tánc, a jóga. Rájöttem, hogy nem azt kell csinálnom, amiben jó vagyok, mert az nem hoz változást. Elkezdtem erőedzést csinál, és az hozott is változást.

D: Körülnézve, de akár a magam példáján is azt látom, hogy a nők egészségügyi hullámvölgybe kerülnek a 40-es, 50-es éveikben. Száguldozik a vérnyomás, a koleszterin, a cukor. Édesanyám azt mondta, hogy sokkal egészségesebb most, mint akkor volt, és hogy ennek az lehet az oka, hogy ez az az életkor, amikor a gyerekeken és a szülőkön, a hitelen, meg a munkahelyen és a változtatás utolsó lehetőségén egyszerre szoronganak a nők. 

K.J.Á.: Hasonlókat tapasztalok sokaknál. Én szerencsés helyzetben vagyok, mert nem érzem azt, hogy rossz kompromisszumokat kellett kötnöm, hogy bármire is elvesztegettem 20 évet – ezek borzasztó felismerések tudnak lenni, és nagyon emésztő lehet azon rágódni, hogy akarom-e folytatni azt, amit zsákutcának érzek. Nagyon sokat számít az, hogy az önismereti munka ne kampányszerű, hanem folyamatos legyen. Hogy ne hirtelen rádöbbenések és törések mentén végezzük el. Tegyük fel újra és újra a kérdéseket, hogy ki vagyok én ebben és ebben a helyzetben, merre akarok tovább menni, tudom-e krízis, törés nélkül fordítani az életemet erre vagy arra. A krízisek így is jönnek, de tesztelhetjük magunkat, felkészültebben fogadhatjuk őket.

D: A darabbeli nők súlyos krízisben vannak, utálják magukat. Aztán a Halálfasza metálban kiderül, hogy ki mindenki más is okolható a helyzetért, és elküldenek mindenkit a picsába – ezzel a szöveggel felszabadítod őket?

K.J.Á.: A krízisnek az az érzelmi oka, hogy úgy érzem, nem vagyok elég jó valamire: elég szép, okos, kellő. Tök mindegy, hogy a menopauzális krízisről, a fiatal anyának az anyává válás kríziséről vagy a kamasznak a felnőtté válás kríziséről van szó, a krízis mindenképpen azt mondja, hogy egy romhalmaz vagyok. Ezen rettenetesen ki lehet borulni. Én az öniróniával próbálkoztam inkább.

Egy nagy, közös, felszabadító ordítás a Halálfasza metál, amelynek kapcsán azon is el lehet gondolkozni, hogy a társadalom mennyivel kevésbé tolerál egy magáról minden terhet lerázó nőt, mint férfit. A nők esetében még mindig az az elvárás, hogy tűrjél, nyeljél, azért van a nagy kötény, hogy eltakarja a családi szennyest.

D: „Tőled tanultam utcán énekelni / nyakalni sört vagy ringatózni ölben / s hogy lehet bízni a nagy rendezőben” – írtad 15 évvel ezelőtt az édesanyádról. Mit láttál, tanultál tőle a középkorú nőkről?

K.J.Á.: Édesanyám 45 éves volt a rendszerváltás időszakában és ő is váltott, meglehetősen radikálisan: abbahagyta a tanítást és beleállt a politikába. Mi már nagykamaszok voltunk, így törés nélkül tudott ez zajlani, nem kellett elhagyni a családját, hogy kiteljesedhessen. Amikor pedig kisodródott a politikából, nagyon jól megélte a fiatal nyugdíjas éveit, a nagymamaságot a testvérem lányával. Olvasott, főzött, sétált. Mindig azt mondta, hogy mindenkinek van egy saját kora, amikor a leginkább kiteljesedik. Ő már 20 évesen 50 éves volt, és amikor megérkezett ebbe, akkor teljesen kisimult. Már nagyon beteg volt, amikor egy 80 fölötti férfi ismerőssel beszélgettem, aki el volt ájulva, hogy Anya mennyire gyönyörű, micsoda nő. 65 évesen halt meg. Sok szempontból példa volt a számomra, sok mindent jól csinált anyaként, tanárként, csomó mindent meg nem. Azt, hogy a kiteljesedett élet felé haladt, azt jól csinálta. Nem kisemmizetten halt meg, azzal a tudattal, hogy feláldozta az életét.

D: Milyen hatással volt ő a hitedre? És milyennel az évek?

K.J.Á.: A szüleim más világnézeten voltak, anyám hívő volt, apám ateistának tartotta magát, egészen anyám haláláig. 8 éves voltam, a tesóm pedig 10, amikor anyám elvitt minket abba református gyülekezetbe, amelyben felnőtt, nézzük meg, döntsünk, akarunk-e maradni. Akartunk. Ez volt Farkas Jóska bácsi gyülekezete, progresszív és intellektuális közösség. Később nagyon meglepett, hogy más református gyülekezetek pont ennek az ellenkezőjét képviselik. Mindebből lett egy nagyon személyes hitünk, a testvéremnek és nekem is, ami viszont radikálisan fundamentalista éveket hozott – nem maradtam benne sokáig. Most már azt látom, hogy teljesen mindegy, hogy milyen felekezetről vagy vallásról van szó, van egy fundamentalista ág, amelyet veszélyesnek tartok, és van egy progresszív ág, amely mindegyikben az elfogadást, a nyitottságot hirdeti. Már nem nagyon tudok mit kezdeni a saját fundamentalista éveimmel azon kívül, hogy megírom őket. Isten mint a szeretet, vagy Jézus mint ennek a szeretetnek a hordozója, központi jelentőségűek az életemben, azzal együtt, hogy most nem járok semmilyen felekezet templomába.

D: Te már megérkeztél a korodba?

K.J.Á.: Ó, rég túl vagyok rajta! 21 éves voltam, amikor azt éreztem, hogy oké, itt vagyok, 22 évesen  – emlékszem – zokogva leittam magam: vége az életemnek

D: Egy év volt csupán a “saját korod”?

K.J.Á.: 21 éves korom előtt mindig idősebbnek gondolt mindenki, onnantól meg fiatalabbnak. 30 fölött voltam már, amikor a középiskolában, ahol tanítottam, elkérték a diákigazolványomat, hogy rendre utasíthassanak a késésért. Sokáig nem néztem ki a koromnak megfelelően. Aztán anya halála után hirtelen hozzáöregedtem a koromhoz, akkor voltam 36. Most is fiatalabbnak érzem magam, mint az éveim száma, elmúltam 48, de sokkal fiatalabbnak érzem magam. Nem tudom, de már nem is érdekel, hogy fiatalabbnak nézek-e ki. Az erő és az egészség számít – testi és lelki vonatkozásban is. 

D: Korábban több interjúban is megemlítetted, hogy kamaszok között érzed magad a legjobban. Még mindig így van?

K.J.Á.: Továbbra is nagyon szeretem ezt a korosztályt, de amikor a gyes után visszamentem tanítani, úgy éreztem, hogy kiöregedtem ebből a munkából, hogy ugyanazokat a módszereket alkalmazva már nem jutok közel hozzájuk. És nem akarok olyan rendszerben dolgozni, amelyben kizárólag erőszakkal tudok tanárként érvényesülni. Most újra egyetemen tartok órákat, és ott megélhetem azt, amiért jó tanítani.

D: A költeményeid visszatérő alaphelyzete a szerepjáték, és ahogy a mostani darab esetében is, sokszor írsz karaktereket meghatározó szövegeket. Mi kell ahhoz, hogy ezek a szövegek hitelesek legyenek?

K.J.Á.: Biztos szükség van a színjátékos rutinomra – amatőr színházaztam és drámatanár is vagyok. De talán az empátia a legfontosabb. Amikor írok, az empátiámat működtetem. Abba helyezkedem bele, amire emlékszem. Nemrég jelent meg a Kórház az osztályteremben című könyvem, most először írtam kiskamaszoknak, felelevenítettem az érzéseimet, gondolataimat abból az időszakból. A Mit ér, ha? karaktereinek az esetében is nyilván valami azonosulási pontot kellett találnom, amitől hitelesen tudok megszólalni – ahogy mondtam, ez Szilviával volt a legkönnyebb, de minden karakterben lehet találni valami kapcsolódást. A szereplőkkel, dramaturggal, zeneszerzővel közös volt az alkotási folyamat, felskiccelt karakterekhez írtam dalszövegeket, aztán a szövegek is alakították őket és ők is a szövegeket. Fűri Anna nagyon fontos szereplő volt ebben, mert a szövegek – ahogy korábban más szövegeim is a közös munka nyomán – az ő dallamaival működnek, elképesztő stílusérzékkel választ hozzájuk műfajokat. 

D: El tudnád képzelni, hogy a darab férfi változatában írj szövegeket?

K.J.Á. Persze! Nyilván nagyon sokat beszélgetnék férfiakkal előtte, és nekik kellene megmondani azt is, hogy hitelesek-e a szövegek. Én nem vagyok jó nemváltó író. Egyszer-kétszer próbálkoztam férfi narrátort működtetni, de nehéz volt, és a legtöbbször a férfi írótársaknak sem sikerül női hangon hitelesen megszólalni. Pedig az irodalomban teljesen szokványos dolog, hogy férfiak írják meg, hogy a nők mit gondolnak. Németh Lászlónak az első szótól az utolsóig mindent elhiszek az Iszonyban. De Nóra és Anna Karenina számomra nem hiteles figurák.

 

Dajer_Tamogatom