Egy látens hivatásszédelgő kalandozásai, I. rész

6 éves koromban Kudlik Júlia akartam lenni. Számomra mindent megtestesített, ami akkoriban vonzónak tűnt. Okos és csinos volt, mindig flott, folyton csillogott a szeme és egy ország imádta. Nagyon komolyan is vettem a tévébemondóságra való készülést. Mikor már megtanultam olvasni, kedvenc játékaim egyike az volt,  mikor a nagymamáéknál, a vasárnapi sziesztában leültettem a családot, és velük szemben elkezdtem a műsorismertetést, azaz kudlikosan felolvastam  a rádió és tv újságot.

Végül se Kudlik, se tévébemondó nem lettem, de az egyetem után a közmédiában dolgoztam sok évig. Ott nőttem fel, szerettem nagyon, amíg csak meg nem untam. De beszélgetni, kapcsolatba kerülni másokkal, történeteket hallgatni és továbbadni mindig imádtam, ez tulajdonképpen később sem változott. Az első 16 évem után majdnem 10 év lett a második munkahelyemé, amely egy civil, szociális-egészségügyi területre vitt, de a médium szerep maradt. Sőt, nincs ez másképp most sem: már a harmadik területen, híd-szerepben vagyok megint. Számomra tehát nagyon is van koherenciája az én utamnak. De sokszor eszembe jut, vajon kívülről milyennek látszik ez? Nem voltam soha állásszédelgő, ez világos, de nem tudom, bevallanám-e szorult helyzetben egy fejvadásznak, hogy lelkemben bizony hivatásszédelgő vagyok? Ha tehetném, lennék csipetnyit ma is színésznő, mentős, futár, társalkodónő, tanár, reklám szövegíró, oknyomozó riporter, panzióvezető, túsz-szabadító, bohóc, és a többi…

Az eriksoni pszichoszociális fejlődéselmélettől a közbeszédig minden arra mutat, hogy a felnőtt személyiség, az érettség jele, hogy ötven felett nem hozzuk már szóba, és nem is kérdezik meg tőlünk, hogy mik leszünk. Maximum azt, hogy tudjuk-e már, miből fogunk öregségünkre megélni.

Ötven felett már csak titokban illik gondolni arra, hogy mik lennénk, ha tehetnénk, mert ennek a fajta gondolatjátéknak a gazdái nem csak bohónak, de egyenesen éretlennek, komolytalannak, szélhámosnak tűnhetnek a társadalmi hasznosságot  számonkérő tömegek szemében. Miközben az élethosszig tartó tanulás korunkban nagyon is korszerű és elvárt, a középkorú látens hivatásszédelgők titokban tartják a mások által bizonyára ingatagnak tartott identitásukat.

Mindezt úgy, hogy azért a szellem néha kiszabadul a palackból, és akkor sokan magukról megfeledkezve rajonganak a váltani képes különcökért. Pár hónapja egyszerre hibásodott meg a munkahelyi és az otthoni számítógépem, azonnali elsősegélyre volt szükségem. A megadott számról először csak egy sms jött vissza, hogy „éppen műtök, majd visszahívom”. Ismerve már az informatikusok furabogárságát, gondoltam a szervizelés szlengjét olvasom csak. Később kiderült, hogy Jack (vagy ahogy azóta a családban hívjuk, Jack Bauer) valóban műtőben volt. Több évtizedes sikeres  informatikai vállalkozása mellett negyven elmúlt, amikor az orvosi egyetemre beiratkozott, nem sokkal azután, hogy egy nap arra ébredt, hogy de hiszen ő mindig is orvos szeretett volna lenni! Most sebész rezidens egy fővárosi kórházban, hol embereket, hol laptopokat operál.  Nemrégiben egy színházban, amikor a székünket kerestük, egy régi kedves ismerős kísért minket a helyünkre. Beát több mint húsz év után bocsájtották el a közmédiából, ahol technikusként dolgozott, mire fel fotózni kezdett. Ma jegyszedő az egyik legmenőbb pesti színházban és ígéretes színházi fotóalbumait már komoly rajongótábor követi.  Volt osztálytársam, Kati, sok éves angoltanítás után, megunva a céges ügyfeleit és nyelviskolai csoportjait, ma főállásban ápoló egy idősek otthonában és egy kövér szmájlival tette ki decemberben az ügyeletben készült fehér köpenyes szelfijét „ismét egy fehér karácsony” címmel.

Néha komolyan elgondolkozom, vajon miért van az, hogy miközben ezeket a vargabetűs történeteket igazán tudjuk szeretni, a hivatásszédelgés iránti vágyról  mintha kellemetlen lenne nyíltan beszélni? Mert aki sok mindent szeretne, az semmit sem szerethet igazán? Aki belekóstolna, kipróbálna folyton ezt-azt, az vajon képtelen elmélyülni?  Mert a kevesebb, már megint néha több?

Márpedig zsigeri meggyőződésem és ötven éves tapasztalatom is egyaránt az, hogy a személyes készségekkel és erősségekkel való jó gazdálkodás, kíváncsisággal és nyughatatlansággal fűszerezve, majd a változókor hullámzásaival  megbolondítva, meghozhatja és táplálhatja az elhivatott hivatásszédelgés vágyát.

A hivatásszédelgés vágya körüli kalandozásomat hamarosan szakemberekkel folytatott interjúkkal folytatom, de addig is, legyen itt egy gondolatébresztő, igen népszerű és szórakoztató TED előadás, a művészeteket, kommunikációt, filmezést és jogot tanult, multipotenciális Emily Wapnicktől (magyar felirattal is):

Talán Jolán