A mosogatás az egyik leglátványosabb házimunka, mégis a láthatatlannak nevezett – mert sem anyagilag, sem erkölcsileg el nem ismert – munkák közé tartozik. Főként nők végzik, akárcsak a többi láthatatlan munkát a gyerekneveléstől a bevásárláson át az idősápolásig.
Hogy ez mennyi és milyen nehéz napi feladatot jelent (a „valódi” állás mellett), igazán csak akkor veszik észre mások, ha nincs elvégezve. Ha ott tornyosulnak a mosatlan edények. Ha halomban áll a szennyes. Ha segíteni kell mamát átültetni a fürdőszékbe, vagy helyettesíteni anyát a szülőin. Ilyeneken gondolkodom a munka, a munkavállalói szolidaritás ünnepének alkalmából.
Aztán rájövök, hogy kicsit „ünneprontó” leszek, most nem viszem tovább az aktivista vonalat. Nem mintha nem tartanám égetően fontosnak, hogy ez a helyzet és társadalmi hozzáállás megváltozzon, és ne tisztelném azokat, akik tesznek is a változásért. De egyrészt kétfős családomban mindketten végzünk házimunkát, és a mosogatás a legkevésbé az én reszortom. Másrészt olykor, mert megtehetem, nem tekintek gyűlölettel a házimunkára, hiszen a közvetlen környezetemben elismerik az értékét. Leginkább azonban azért távolodom el hamar a saját gondolatmenetemtől, mert éppen teljesen más dolgok is eszembe jutnak a mosogatással kapcsolatban. Konkrétan egy hatalmas és súlyos alabástrom mosogató, amelyet nap mint nap kerülgetek, és amely ezek szerint hatással van rám. Úgy látszik, megkerülhetetlen.
Sipos Barbara szobrász és festő egész szoborsorozatot készített mosogató-, mosdó- és lefolyócső-részletekből. Hétköznapi, funkcionális tárgyakból lett tehát műalkotás, de nem teljesen úgy, mint a klasszik ready made-eknél, elsősorban is a jól ismert piszoárnál, amely önnön valójában (persze Duchamp címadásával: Forrás) emelkedett esztétikai magasságokba. Sok – az avatatlan szem számára láthatatlan – munkával, hagyományos eljárásokkal (öntés, kőfaragás, jó mulatság, férfimunka) készültek el a bronz, majd alabástrom konyhai berendezések, flakonok, kancsók, szappanok, csészék, csapok, gégecsövek.
A Lisszaboni délután címet viselő darab mosogatótálcájában idillinek tűnő, furcsán időtlen jelenet játszódik, giccses-csipkés porcelán nippek főszereplésével – mintha vágy- és ábrándképek, emlékfoszlányok lennének. A mosogató is, akár egy emléktöredék, torzó. Egy kút. Egy forrás. A fantáziák forrása. Sokszor vagyok így a monoton manuális tevékenységekkel. Mosogatás közben, ahogy az edények tisztulnak, úgy tisztul ki, pihen az agyam is. Egyfajta kontempláció. Csend, élet. És elrugaszkodás a mindennapok valóságától a szépséges lehetséges felé. (Itt persze lehetne még egy kört futni Duchamp-nal és a szürrealizmussal, meg hogy a művészet, mint a megismerés és a szemlélődés eszköze, de most habos-vizes kezemből kicsúszik ez a gondolat.)
Aztán elolvasom, mit ír a szobrai kapcsán Sipos Barbara: „Számomra a mosdó, a mosogató kétélű: olyan, mint egy forrás, ugyanakkor minden mocskot eltüntető, beszívó lefolyó, csatornarendszer, vákuum. Ami ott fennakad, árulkodik a tulajdonosáról. Mintha egy film peregne: a szereplő kilép a képből, maga mögött hagyva életjeleit.”
Ebben a mosogatóban nekem egy hosszúra nyúlt napsütötte gyerekkori délután emléke és egy csak anzix-benyomásokból ismert, de mindig látni vágyott város darabkái akadtak fenn a lefolyó szűrőjén. A láthatatlan munka közben születő láthatatlan gondolatok és érzések játéka a finoman áttetsző, súlyos anyagon. A munka ünnepe, végül is.
Csáky Irma