33824571468 847b173447 o

Éva a rengetegben – egy saját élményű művészettörténész, genderkutató története, 2/1. rész

Hogyan és miért lettek meghatározóak a fiatal Székely Bertalan „szerelmi történetei” és a saját házassága, vagy a 20. századi magyar óvodák és bölcsődék szerepének szociálpolitikai elemzése egy fiatal művészettörténész és genderkutató tudományos pályájának alakulásában? Ilyen és ezekhez hasonló izgalmas kérdések fogtak meg minket is a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteményét vezető Bicskei Éva tudományos főmunkatárs személyiségét és tevékenységét látva. Berényi Mariann vele készült maratoni interjújában, amely a Hegyi Dóra (tranzit.hu) rendezésében a Kiscelli Múzeumban megvalósult akadémia (körbejárás) című kiállítás apropóján született, Éva – a Dajerral sok szempontból  rokon érdeklődése és világlátása olyan hatással volt ránk, hogy a beszélgetést most nem igyekszünk az olvasási szokásokhoz szabni, hanem két részben, de teljes egészében közöljük. 

Dajer: Honnan indul ez a szerteágazó pálya? Egyáltalán miért lettél művészettörténész?

Bicskei Éva: Az anyám irodalomtanár szeretett volna lenni, ezért irodalom szakra akartak küldeni. Amit én természetesen semmiképp nem akartam. A történelmet választottam, és mivel kétszakos rendszer volt, valamit be kellett mellé ikszelni. A művészettörténetet húztam be, amiről egyébként semmit nem tudtam. Az első felvételin ponthatáron voltam, és elutasítottak. Jellemző, hogy egy fiút ugyanazzal a pontszámmal felvettek. Őt elvitték katonának, én meg még egyszer próbálkoztam, így egy évfolyamban kezdtünk az ELTE-n. A szakdolgozatomat a Salome-ikonográfia változásairól írtam, de az ennek alapján megjelent első, 1995-ös publikációmat ma már nem írom be az életrajzomba.

D: Miért titkolod ezt a szöveget?

BÉ: Ez egyrészt még egy hagyományos ikonográfiai kutatás, másrészt már eltolódik a kultúrtörténet irányába. És bár mindig érdekes, honnan indul egy kutató, ez a szöveg már régóta nem felel meg annak, amit magam tudományos publikációnak ítélek. Mindenesetre már itt megjelent egy olyan érdeklődés, amire később a CEU-n álltam rá, 1995-ben a társadalomtörténeti, majd 1996-ban a Gender Studies képzés során. Különböző ösztöndíjakkal voltam külföldön, többek közt a Marie Curie Training Program keretében; jártam a CEU egyik doktori képzésére, hogy 20. századi történelemből, szociálpolitikából írjam meg a disszertációmat. Csak a szociálpolitikával foglalkozók tudják rólam, hogy van egy jelentősebb angol nyelvű publikációm ebben a tárgykörben: az óvodai ellátás alakulását vizsgáltam a 20. század második felében Magyarországon. A kutatás egy nemzetközi projekt része volt, amely a kelet-európai országokban vizsgálata a nők elhelyezkedését „megkönnyítő” szociális háló kiépülését.

BÉ 1 scaled
Babalabor, ELKH Természettudományi Kutatóközpont, Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet. Részlet az akadémia (körbejárás) kiállítás anyagából. Fotó: Bicskei Éva

D: Miért nem folytattad a szociálpolitikai kutatásokat?

BÉ: Otthagytam a nőket és a gyerekeket a pasikért: Székely Bertalan és a férjem miatt. A CEU-képzéssel párhuzamosan doktoráltam az ELTE BTK-n 19. századi művészettörténetből. Az „Egyszerű és kedélygazdag kis képek” – Székely Bertalan korai sorozatai című disszertációm a művész szerelmi életével és az azzal összefüggésben keletkezett képi elbeszéléseivel foglalkozott. Ezek az alkotások a korabeli társadalmi nemi szerepeket, a szerelem és a házasság témáját, a művésszé válást, a személyiség kiépülését és ebben a folyamatban a személyesség szerepét tárgyalták. Székely kezdetben a felesége számára készített a házaséletükről erősen idealizált elbeszéléseket, a későbbiekben pedig a saját személyes élményeiből kiinduló narratívákat a női életről, amelyek a (patriarchális) házasélet valóságára készítették fel a házasság előtt álló hajadonokat. És olyan műveket is, amelyek a szexualitás élményével foglalkoztak. A disszertáció egyszerre volt 19. századi társadalom-, társadalminem- és művészettörténet. És bár szerintem ennek a három irányvonalnak a metszete iszonyúan izgalmas kérdésfelvetéseket tesz lehetővé, az a tapasztalatom, hogy ezek a dolgok rajtam kívül szinte senkit nem érdekelnek. Aki 19. századi történelemmel foglalkozik, azt általában a társadalmi nemek vagy a képzőművészet nem érdekli, a társadalmi nemek kutatóját a 19. század, a 19. századi képzőművészettel foglalkozókat pedig a társadalmi nemi megközelítés, és így tovább.

a no elete
Székely Bertalan: A nő élete című képsorozatából. Forrás: OSZK EPA

És ott volt a saját házasságom is. A doktori fokozatom megszerzésével párhuzamosan, 2003-ban kapott állást a férjem a CEU-n, és ekkor hazajöttünk. Jelentkeztem az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetbe, ahová felvettek; ekkor lényegében feladtam a szociálpolitikai kutatásokat.

D: Nagyon érdekes, hogy a házasságodat párhuzamba állítottad Székely Bertalannal. Hogyan kapcsolódik össze ez a te életedben?

BÉ: Mindig is érdekelt a hitelesség és az identitás kérdése. Székelynél az, hogyan válik művésszé, mi kell ahhoz, hogy ő maga is megélje magát ekként. Ebben a folyamatban számára rendkívül fontos volt a személyesség, az érzelmek, a házasélet, a szexualitás, ezek hatása alkotói énjére – és ez kitágítható általában a férfiakra is. Székelynél ez foglalkoztatott, illetve hogy az egyenrangú szerelmi partnerek miként rendelődnek alá a házasságban. De ez nem a saját kapcsolatom direkt átfordítása. Inkább azt mondanám, hogy mindig magamról írok.

Mindig találok magamban egy olyan, saját életemből hozott tudást és élményt, ami „beindít”, amit az adott kutatásban hasznosítani tudok – ez fordítva is igaz, mindig felfedezek valamit a kutatásaim során magamról.

A házasságom a háttere a disszertációmnak, akárcsak az ebből írt könyvemnek (Ámor és Hymen. A fiatal Székely Bertalan szerelmi történetei, Akadémiai Kiadó, 2010).

bicskei konyv

D: Ez azért a nők alárendelt helyzetük elfogadására való neveléséről szól, a magánszférába, az otthonba való bezártságukról, leértékelt, láthatatlan házimunkákról, gyereknevelésről. Ezeket megélted a saját kapcsolatodban is?

BÉ: Nem, egyáltalán – vagy ki tudja. Nagyon boldog voltam, hogy ezekkel a kicsi, senkit nem érdeklő – a képzőművészeti műfajok hierarchiájának alján elhelyezkedő – zsánerjelenetekkel foglalkozhattam. Teljesen kielégített, miközben ezzel párhuzamosan a férjem elismert nemzetközi holokausztkutató lett. Ez egy felvállalt dinamika volt a kapcsolatunkban. Választhattam volna a szociálpolitikát és az azzal járó külföldi ingázást, de nem tettem. A művészettörténet, a 19. század jobban vonzott. És mire a könyv megjelent, én már gyereket vártam.

Inkább azt mondanám, hogy a saját házasságom perspektívát adott, segített meglátni, megfogalmazni problémákat, úgy is mint érzelmi kapcsolat és úgy is mint nagy intellektuális beszélgetések, és megértettem, hogy a (korabeli) valóság mindig nagyon sokszínű, mindig vannak párhuzamos narratívák. Az foglalkoztat, hogy ezeket együtt, egyszerre mutassam meg, illetve azt, hogy hogyan válik egyik vagy másik dominánssá, normává vagy kánonná.

D: Közben azért a Magyar Királyi Női Festőiskola történetével is foglalkoztál, kutattad a nők képzőművészeti oktatása intézményesülésének folyamatát. Ez egy másik perspektíva?

BÉ: Amikor elkezdték feldolgozni a Képzőművészeti Egyetem történetét, felkértek, hogy a női osztályt én kutassam. Ebből aztán írtam egy már-már favágás szinten egyszerű társadalomtörténeti, társadalmi nemi elemzést, amely az alapítástól az első világháború végéig ível. Az eredményeimet viszont először nem akarták leközölni, mert feminista írásként értékelték. 2002-ben.

D: Mi volt a pontos indok?

BÉ: „Hogy képzeled, hogy ilyeneket írsz?” – ezt történetesen egy női kolléga fogalmazta meg. Pedig csak statisztikai táblázatok és azok elemzése volt a szövegben.

akademia korbejaras 2 scaled
Kaszás Tamás újrahasznosított posztamensekből készült installációja az akadémia (körbejárás) kiállításán (grafikai munka: Bogyó Virág). Fotó: Simon Zsuzsanna

D: Sokféle statisztikát lehet azért készíteni, ott vannak például a Guerrilla Girls aktivista csoport számszerű megállapításai, amelyek többek között a művészeti intézményekben uralkodó férfidominanciára hívták fel a figyelmet a 80-as években…

BÉ: Valami hasonlót fogalmaztam meg kicsiben, az intézményben. A női hallgatók arányának alakulását, tanrendjüket, a képzésükre fordított összegeket, ösztöndíjaikat, kiállítási lehetőségeiket, önszerveződésüket vizsgáltam kb. 1920-ig.

Egyszerűen összehasonlítottam, miként kezelték a nőket és miként a férfiakat ugyanabban a képzési intézményben, és ez botrányt lett, mert kimondta a nyilvánvalót.

Ráadásul elég komoly, 500 nőre kiterjedő gyűjtést végeztem. Szerettem volna ez alapján a 19. század második fele és a századforduló festőnőiről egy kis összegző katalógust, lexikon-kezdeményt készíteni, de a kutatás befejezéséhez szükséges anyagi és humánerőforrást nem kaptam meg. Pedig égető szükség lenne rá, hiszen nagyon kevés adatot találhatunk festőnőkről, miközben, ismét, nagyon gyakran ők „adják”, ők „jelentik” a kortársak, a kortárs kritika számára azt a hátteret, amelyhez képest a férfiak teljesítményét megfogalmazták és értékelték. Magyarországon a 19. századi művészettörténet a férfi művészek története, még a korban befutott, karrierrel rendelkező nők neveit sem ismeri senki, vagy nem kutatják, publikálták őket (leszámítva néhány, a modernizmushoz tartozó nagynevű alkotónőt).

D: 2004-ben kerültél az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetébe, és 3 év múlva már a Művészeti Gyűjtemény vezetője lettél. Hogy került hozzád ez a különleges gyűjtemény?

BÉ: Székely életművének kutatásával léptem be az intézetbe, és a Művészeti Gyűjteményben is először emiatt jelentem meg, a művész alkotásait azonosítottam. Erre azért volt szükség, mert lényegében csak 1983 körül kezdődött meg az a muzeológiai munka, amely során az Akadémián bő másfél évszázadon keresztül felhalmozódó gyűjteményt elkezdték szisztematikusan összeírni és feldolgozni, jóllehet a második világháborúig hihetetlen mennyiségű képző- és iparművészeti, természettudományi anyag, kézirat és könyv (azok szerencsére a Könyvtárban helyet kaptak) érkezett be hagyatékok vagy ajándékozások révén. Sajnos ebből ezres nagyságrendben pusztultak vagy tűntek el tárgyak, és ami mára maradt, csak árnyéka az egykori gazdagságnak. Nem beszélve arról, hogy 1950 után ideológiai alapon folytatódott a tárgyak közti szelekció, és rengeteg tárgy szóródott szét különböző közintézményekben az országban. Végül – Marosi Ernőnek és Kosáry Domonkosnak köszönhetően – 1994-ben alakulhatott meg az MTA Művészeti Gyűjtemény. Engem az akkori gyűjteményvezető, András Edit vett maga mellé, hogy vegyek részt a muzeológiai munkában. Az élet őt rövid időn belül máshova szólította, és én vettem át a helyét. Évekbe telt mire beletanultam, de úgy érzem, hogy az elmúlt 16 évben megálltam a helyem és feltettem a Gyűjteményt a térképre. Kiállítások nyíltak, szakmai és közönségprogramok zajlanak, szakmai működési kerete van már a nyilvántartással rendelkező gyűjteménynek. Igaz, 2017-ben az Akadémia épületének rekonstrukciója miatt bezárták a harmadik emeleti kiállítóteret, de kaptam helyette egy „homokozót”, ahol havonta művészeti eseményeket tudunk szervezni.

51276049174 2a48b492b4 c
A #ruhatárvan! sorozat A valószerű képei című kiállítása Barabás Miklós műveiből az Akadémia folyosóján. A kép a 2021-es Múzeumok éjszakáján készült. Fotó: MTA, Szigeti Tamás

Ez lett a #ruhatárvan!, egy kritikai muzeológiai, más néven újmuzeológiai sorozat, amelynek keretében tárgytörténeteket rekonstruálunk, tárgyak identitását adjuk vissza.

A rendezvényeknek mindig komplex programja van; a hagyományos látogatói attitűd lebontása is célunk, például a részvételiség révén.

A „Három és egy szék” című eseményen például egy ütött-kopott Thonet szék történetét kísértük nyomon az Akadémián az utóbbi száz évben. Ez a tömegtermeléssel előállított használati tárgy az egyik darabja volt annak az eredetileg több száz – mára kevesebb mint egy tucat – intézményi ülőalkalmatosságnak, amely ki tudja hány rendezvényt szolgált ki az 1980-as évekig. Megfogyatkozva így nyilvántartott iparművészeti tárggyá avanzsált, múzeumi tárgy lett. Majd véletlenül ezt tolták a dalai láma alá az 1990-es években, az intézményben tett látogatása során, és a leltári számok mellé a Keleti Gyűjtemény egy munkatársa ezt a momentumot is feljegyezte. A dalai láma trónja részesül spirituális aurájából, ezzel függhet össze, hogy a Keleti Gyűjtemény munkatársai közül néhányan alkalmanként a széken ülve töltődnek. Így lesz a tömeggyártott használati tárgy előbb múzeumi tárggyá, majd nem várt módon, a muzeológiai, egyirányúnak gondolt folyamatokat meghazudtolva: relikviává. Ezekre a standard muzeologizációnak ellentmondó folyamatokra szerveztük az eseményt filmvetítéssel, előadásokkal, meditációval és „széken üléssel”, amikor is a jelentkezők magukra maradhattak 3-3 percre a székkel. Persze, én is ültem rajta.

Thonet ugry balint MTA Muveszeti Gyujtemen 655
Az illusztráción az MTA Művészeti Gyűjtemény 655-ös leltári számú tárgya. Fotó: Ugry Bálint. Forrás: Látkép, 2020

D: Újrarendezhetted az Akadémia harmadik emeletén az állandó kiállítást. Ahol ismét nagy gondot fordítottál arra, hogy ne csak híres és kiemelkedő férfiak panteonját láthassa a látogató. Mikor nyílt?

BÉ: Először 2010-ben, 2014-ben pedig újra átrendeztem az állandó kiállítást. Olyan kritikai bemutatót akartam létrehozni, amely visszabontja a kanonikus, monolit intézményi és nemzeti narratívákat. Arra törekedtem, hogy ne egyszerűen a 19. századi irodalmi vagy politikai élet nagyságainak arcképeit mutassa be a tárlat, hanem leginkább azt, hogy ezek az arcképek eredetileg milyen kontextus részei voltak, hova, kinek készültek, hogyan „használták” őket. Magánszemélyek megrendeléseit, különböző tiszteletet, köszönetet vagy szoros baráti kötelékeket kifejező portrégalériákat rekonstruáltam töredékesen.

Férfiak egymás közti „elvtársi”, illetve intim érzelmi kapcsolatait megjelenítő együtteseket építettem újra, és azt vizsgáltam, hogy ezek a portrégalériák, hagyatékokként vagy ajándékként az Akadémiára jutva hogyan estek szét és tagozódtak be lassan a különböző hivatali reprezentációkba.

Hogyan hoztak létre egy intézményi önképet, majd rendeződtek önálló nemzeti narratívákba – azaz hogyan jönnek létre kánonok.

Kezdettől foglalkoztatott, hogy a rendkívül kis számú, nőket ábrázoló képet – amelyek közt allegóriák, történelmi festmények, ismeretlen asszonyokat ábrázoló portrék és klasszikus mesterek remekműveiről készült másolatok, sőt aktok, pin-up képek is voltak – hogyan lehetne átütően, együtt bemutatni. Így jött létre az állandó kiállítás első terme, ahol csak nőket ábrázoló képek voltak kint. A láthatatlanságuknak akartam véget vetni, annak a sztereotípiának, hogy az Akadémián „nincs” nő. Persze, alulreprezentáltak voltak mindig is, de én azokat a szerepeket mutattam be, amelyekben nagyon is szükség volt rájuk: a férfiakat és az ő nagy projektjeiket anyagilag, érzelmileg maximálisan támogató, kiszolgáló, illetve közönséget, publikumot jelentő funkciójukban. Ezzel egyrészt a nők arctalanságát és névtelenségét is meg lehetett törni, másrészt meg lehetett mutatni, hogyan és mire használta (fel/ki) a női adakozókedvet és mecenatúrát az Akadémia a 19. században.

A korabeli tudományos társaságokat rengeteg nő támogatta, akik a pénzükért cserébe pártoló tagokként maradhattak láthatatlanok.

D: Mennyire ütötte át az ingerküszöböt ez az újfajta szemlélet?

BÉ: Azt kell mondanom, annak mindenki örült, hogy milyen kellemes női képek vannak az első teremben, de bármennyire is kísérte szöveg a képeket, lehet, hogy csak a vájtszeműek fedezték fel, miről is van szó.

Az évek során, azt hiszem, felépítettünk egy kisebb látogatói közönséget, aki vissza-visszajárt, de nagyon nehéz ismertté válni úgy, hogy kedden és pénteken voltunk nyitva 11-től 16 óráig, olyan időpontban, amikor élő ember nem ér rá. Nehéz egy olyan gyűjteménnyel bármit is kezdeni, ami lassan intézményesült, nem lehet hirdetni, sőt az állandó kiállítását rekonstrukció miatt most már 4. éve zárva tartják. Mindig arra intenek, hogy bízzak a jövőben és türelemmel várjak, de közben elmegy az élet, az összes befektetett energiám, és már 52 éves vagyok. Rengeteg mindent szerettem volna és szeretnék még megcsinálni, kiállításként is.

33824572108 cf1c28146d o scaled

 

Frissítés:

Aki lemaradt róla, vagy csak most eszmél, esetleg újrázna: új helyszínen ismét látható az akadémia (re: körbejárás) című kiállítás, a Humán Tudományok Kutatóházában (1097 Budapest, Tóth Kálmán u. 4.), 2021. október 17-ig, hétköznapokon 10-től 18 óráig látogatható.

Tárlatvezetés Évával: október 8. és 15. pénteki napokon  16.00  órától. Az esemény Facebook oldala itt található.
 
Az interjú második részét itt olvashatjátok.